Pár nappal korábban vette át a Falvak mécsesei díjat Popa Zsolt, akinek neve nem csak Szatmárban cseng ismerősen, akár néptáncosként, akár viseletkészítő és szorgalmas gyűjtőként, akár a Bokréta Néptáncegyüttes egyik csoportvezetőjeként vagy dizájnerként — hiszen érdeklődési és tevékenységi köre igencsak széles skálán mozog hosszú ideje már. 

- Minden történetnek van egy kezdete: miért a néptáncot s vele együtt a népi kultúrát, hagyományokat választottad? Miért érezted, éreztétek azt, hogy tenni kell valamit, létrehozni a madiszt, egyetemről hazatérve ezt folytatni, színi előadásokat is összehozni?

- Nem volt tudatos a választás. Sőt, én az elején semmit nem tudtam a néptáncról vagy arról, hogy a szórakozásnak ezt a formáját rendszeresen is lehet művelni, életformává válhat.
Aztán egy délután, valamikor a 2000–es évek elején Kocsis Tünde (korábbi csoportvezetőnk) szólt, hogy Czompa Juditnál a bárban, a helyi cipőgyár telephelyén lesz egy gyűlés. Hívtak pár embert, hogy összehozzanak egy közösséget, megalapítsák a madiszt, az avasújvárosi madiszt (így kisbetűvel). A lányoknak volt tapasztalata a szervezésben, mivel Judit vezette az ekkora már felbomlott IKE–t, amelynek Tünde is tagja volt. Nekem nem igazán voltak ilyen jellegű tapasztalataim. A madisz–ötletet felkarolta az akkori cipőgyárat vezető Gábri Elek, és Majláth Gábor, abban az időben a község polgármestere.
Számos avasújvárosi fiatal csatlakozott hozzánk; nem is igazán volt egy fő profilunk az elején; csináltunk mi adventi koszorúktól képeslapokon át amatőr színielőadásokig mindent — a jelszó az volt: teret és lehetőséget biztosítani a helyi, tehetségesebb fiatalok számára — majd egyszer felvetődött az ötlet, hogy próbáljuk meg a néptáncot.
Jankó Szép Istváné lett az az embert próbáló, nemes feladat, hogy körülbelül 20 – 25, addig a néptánccal nem találkozott, csámpás, botfülű fiatalnak megtanítsa, hogy mi az a ti–ti–tá vagy fenthangsúly. Sikeresen helyt állt, mert nemsokára a helyi rendezvények mellett már Szentjobbon mutattuk be a szatmári koreográfiát. Felöltöztünk, ahogy tudtunk — „operettjelmez” műnépviseletbe —; utaztunk, ahogy tudtunk — munkásszállító furgonban hátul, ahol az ablak nélküli raktérben lócák szolgáltak ülés gyanánt —; és táncoltunk, ahogy tudtunk. De mentünk. Valami hajtott bennünket. Az ismeretlen megismerése, az együtt levés, nem tudom …

Valahogy nem volt az egész csoportlétezésünknek tétje, vagy mi nem foglalkoztunk azzal, hogy van–e, vagy én, mint akkor csak egyszerű, fiatal csoporttag nem foglalkoztam vele, hogy van–e. Például kirándulást szerveztünk a Tordai–hasadékhoz, vonattal mentünk, Kolozsvárt ért bennünket az este — valamit nem jól számoltunk ki —, és felhúztunk pár sátrat a Fellegvár bozótos részében s ott aludtunk. Kora reggel, mielőtt még valaki megbüntetett volna a sátorozás miatt, szedelőzködtünk Torda irányába. De említhetem azt is, amikor újváros kultúrházában Molière–t játszottunk amatőrként … szóval mintha nem lett volna a dolgoknak tétje. Mi csak együtt akartunk lenni. És ugyanez az érzés motivált évekkel később, amikor már ifj. Szarvas Károly volt az oktatónk: együtt akartunk lenni és együtt akartunk táncolni.

Nem volt még okostelefon, nem volt Netflix, nem volt internet, csak a közösség. Szerelmek szövődtek a csoporton belül, amelyek az évek során házassággá lettek. Sőt! Sok gyermek született ezekből a házasságokból, és ők most olyan táborokban vagy rendezvényeken vesznek részt, amelyeket a jelenlegi Bokréta tagjai szerveznek.

- Több mint két évtized után mi motivál még?
- Nem tudom, hogy mi motivál. Nem szeretnék hangzatos szavakat használni …A közösség motivál. Vagy az, hogy azt szoktam meg, azt láttam, hogy egy csoport is úgy működik, mint egy kis vállalat: megvannak a napi, heti, évi rutinok; megvannak a harcok egymással, néha a rendszerrel — és mindig megpróbálni ezeken felülkerekedni azért, hogy létezzünk.

Néha megtörik a motiváció bennem is, de olyankor, akár csoporton belül is, energiákat „lopok”, hogy új erővel tudjam folytatni. Remélem adok is energiákat, mert nem szeretném, hogy ez az elvevés egyoldalú legyen. 

- Miért fontos számodra ezt ilyen szinten, ilyen minőségben csinálni?
- Mert csak minőségi szinten érdemes és kell ezt csinálni. Addig, ameddig nem került fel minden a világhálóra és nem írták meg az újságok, hírportálok, el lehetett bagatellizálni egy fellépést vagy egy előadást, de ma már mindennek digitális nyoma van — és ha profán, ha nem hiteles dolgokat örökítünk át az utókornak, az a mi sarunk. Lehet, 50 vagy 100 év múlva mi leszünk, bennünket tekintenek majd adatközlőknek — persze nem ez a fő cél, hogy csak azért kell minőséget nyújtani, mert a kamerák felveszik. 

A néptáncnak, az éneklésnek fontos szabályai vannak mindazon túl, hogy elsősorban jól kell éreznie az embernek magát benne. Ezeket a szabályokat igenis követni kell, be kell tartani. És ha minden rendben van: a zene, a koreográfia, a viselet, a táncosok — na, akkor ebből csak minőségi előadás vagy létezés lehet.

- Mikor vagy elégedett a munkáddal, munkátokkal? 
- Teljes mértékben soha. Ilyen vagyok, ez rossz tulajdonság, tudom, de ezen már változtatni nem tudok, és nem is fogok. Viszont amikor egy–egy külföldi fesztiválon a felvonulási menetben a mi avasi magyar táncosaink a legszebbek és legrendezettebbek, vagy amikor a görög naplementében kimondják: Thank you Bokréta from Avasújváros, egy olyan taps után, amibe a csillagok is belerezegnek az égen — ott van egy kis elégedettség.

- Mit élsz meg sikerként?
- Külön kell választani a sikert: egy dolog, hogy mit jelent számomra, mint magánember a siker, vagy mit jelent a Bokrétás siker. A Bokrétás siker az a közös, mindannyiunk sikere. Az, hogy 20 – 22 év után még mindig itt vagyunk, és egy fontos fellépés előtt állunk, ami pár hét múlva lesz Olaszországban. Siker az, hogy Tatár Bartos Tímeával egyben tudjuk tartani ezt a néha szeleburdi csoportot, amely már sokszor szembesült nehézségekkel, de aztán mindig túldöccent rajtuk. Siker több mint két évtizede ennek a csoportnak a tagja és vezetője lenni. Siker az is, hogy oktatónk, Kispál Nándor két – három hét alatt fel tud zárkóztatni embereket egy–egy koreográfiához, és siker az is, hogy táncosaink 40 fokos melegben végigszenvedik a próbafolyamatot, de nem adják fel, csinálják. Siker színpadra állítani egy koreográfiát néha semmiből (anyagiakra gondolok). Siker a taps , amikor a fellépés végén megjegyzik, hogy csak ennyi volt?, reggelig elnéztük volna.

Siker a táncot, népzenét megszerettetni azzal, akinek ez annakelőtte ciki volt.  Siker, hogy „eltévedt” emberek újra visszatalálnak a Bokrétához — szóval csoporton belül számos apró siker van, amelyek a nagyot alkotják, de ezekhez az apró sikerekhez, minden emberre szükség van. Siker 20 – 25  szívet és 40 – 50  lábat együtt érezni és dobbani a színpadon. 

- Mécsesnek érzed, tartod magad?
- Nem tartom mécsesnek magam. Jól esett a díj, ezúton is, ismételten megköszönöm a hagyományőrző forrásközpontnak. Úgy gondolom, egy ilyen elismerés felelősségvállalással is jár, és kötelezettségekkel is — amelyeket én eléggé nehezen viselek — de remélem ők azt is látták, hogy eléggé felnőttem ehhez a feladathoz, ehhez az elismeréshez.
Iránymutatónak lenni nehéz is, meg nem is: az évek során polgári hivatásomból kifolyólag, dizájnerként rengeteg irányt és irányzatot mutattam már meg az embereknek, tehát ilyen értelemben az iránymutatás nem jelent különösebb „megerőltetést” számomra. 

Nem tartom mécsesnek magam — én csak megtanultam valamit az évek során a vidék, a falu és a hagyományok világából. Rengeteg egyszerű falusi emberrel volt és van szerencsém találkozni Erdély szinte minden tájegységéből; nagy empátiával hallgatom a történeteiket, úgy hiszem valamit elhozok belőlük, a lényükből, az energiájukból, és talán ezek lehetnek azok, amelyek irányt mutatnak, vagy világíthatnak mint a kis mécses. 

Szerkesztette:
Szabó Kinga Mária

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!