Az  avasújvárosi Bokréta Néptáncegyüttes a nagy sikerű kalotaszegi lakodalmast követően ismét egy olyan összeállítást hozott létre, amelynek  perceiben él a színpad. És annak ellenére, hogy „szatmáriban” nehéz újat hozni – hiszen a szatmári tánc improvizatív, az egyéni előadástól a körtáncon át a csoportos formákig – sikerült „megugraniuk” ezt a kihívást is. 

A táncszínházi előadás nem csak látványos, mozgalmas és dinamikus, de teljesen autentikus is, hiszen Popa Zsolt viseletkészítő-gyűjtő, néptáncos és Kispál Nándor táncművész, az együttes oktatója-koreográfusa a hitelesség érdekében a település legidősebb lakóit kereste fel – a 90 éves Medve Emma néni és a 89 éves Kallós Irma néni ízes szép beszéddel elevenítette fel, fiatal korukban hogyan múlatták az időt hétfőtől - péntekig, a fonóházak hangulatát (ahová a lányok érkeztek korábban, „este, amikor begbarnult az idő”, a legények később követték őket), az ottani munkálkodást és szórakozást. Amelynek, és egyben az udvarlásnak, fontos mozzanata volt az orsó ellopása, amit a lány csókkal tudott kiváltani. „Az előadás alaptörténete ezt a világot idézi fel. Állóképpel indul és azzal a fonómozdulattal, amelyet gyűjtéskor Emma néni és Irma néni is megmutatott – itt fog  bekerülni a későbbiekben a rokka, az orsó és annak az ellopása, amit a táncok végén váltanak majd ki.” – magyarázza Kispál.
S ha már táncok: a mozgalmas, egy pillanatra sem „lapos” vagy unalmas összeállításban váltja egymást a  lassú, a friss, a hármas és a körcsárdás, a kifejezetten tyukodi és ecsedi lépések és a verbunk –  ez a különleges férfi tánc, amely mindig is a virtust, az erőt és az ügyességet testesítette meg. Nem mellékesen Demeter Gyöngyi táncművész és néptáncpedagógus, az Udvarhelyi Táncműhely táncosa is besegített az oktatásba, amikor több napra Szatmárnémetibe látogatott.
A zenei anyagot a dési Rezeda Együttes külön erre az előadásra állította össze a Bokrétások által kiválasztott szatmári népdalokból, akiknek bár a próbákon el-elfulladt hangjuk a gyors lépések közbeni énekléskor, „megugrották” ezt a kihívást is.

Ezüstpityke, számadó mellény, sok alsó– és pörgős bőszoknya 

Bár Szatmár népviseletéről viszonylag keveset tudunk, kevés anyag, köztük fotó vagy leltári anyag áll a rendelkezésre, az autentikusságot mindig maximálisan tiszteletben tartó Popa Zsolt szemet gyönyörködtető viseleteket készített. „A legfőbb források Luby Margit XX. század eleji gyűjtései a témában. Mivel a vidéken nagyon sok kendert termesztettek, a régi viseletek alapanyaga a kendervászon volt. Egyszerű, semmi dísz, visszafogott színvilág volt a jellemző, a fiatalok fehéret és kéket, az idősebbek sötét, fekete színt viseltek.
 A XIX.  század második felére már szatócsboltokból vásárolták a kelméket  amelyekből a lányok és asszonyok a felsőruházatot készítették, emellett egyre több varrógép jelenik meg a falvakban, így egyszerűbbé válik a viseletek összeállítása.
Az asszonyok és lányok alsóruhaként pendelyt viseltek, amire két – három, kikeményített, csipkés aljú alsószoknyát kötöttek – majd erre került az akár hat szélből (kb. 4,5 méter) készült ráncolt bőszoknya A szoknya hossza helyenként változik, de Szatmárra is jellemző, hogy ahogy idősödik az asszony, úgy lesz hosszabb a szoknya. Kedvelték a virágos, világos színeket, fodrokkal, esetleg pántlikákkal díszítették a ruhákat,  de miután az asszony férjhez ment, már nem illett fodros ruhákat felvenni. Hétköznapokra kartonból, kékfestőből, ünnepnapokra akár selyemből is varrtak ruhákat, blúzokat, amelyek kerek nyakkivágással, kis gallérral  készültek. Elől gombolódtak, testhez simultak, és ezeket gyakran a szoknya anyagából varrták. A kötényeket is szabhatták akar kerek aljúra, spiccesre vagy simán, ezeket is pántlikákkal, csipkével vagy fodorral díszítették.
A férfiak viselete is egyszerűnek számított régen: egyszerű, T-szabású inget, vászonból készült bőgatyát viseltek általánosan. Ezeket a vászongatyákat igen kedvelték a legények kirojtozni, ez számított divatosnak. Hétköznap a gatya elé surcot kötöttek, hogy az ne koszolódjon. Később a csizmanadrág jött divatba, amihez inget, lajbit és zsinóros kabátot vettek.

Új viseletek – minden ami a szatmári vidékre jellemző

Az avasújvárosi Bokréta Néptánccsoport legújabb koreográfiája a Szatmári fonó címet viseli –  ez  a táncjelenet a fonók hangulatát igyekszik bemutatni szűk 8 percben. Adta magát a kihívás: új koreográfia – új viseletek. Volt nekünk már egy szatmári viseletrendünk, de én azt úgy láttam, hogy nem volt elég egységes és nem igazán talált a koreográfusunk által kitalált színpadképpel. Ezért elkezdtem ismét kutatni, kérdezősködni, múzeumokba járni, és lehetőségeinkhez mérten egy szinte teljesen új viseletrendet készíteni mind női, mind férfi táncosainknak. Így került bele a viselettárba a lobogós ujjú ing, a zsinóros lajbi, a számadó gulyás hímzett, pitykés mellénye – ez utóbbi fekete posztóból készült, gépi hímzéssel, a mellrészén levélmotívum fut végig mindkét oldalon, ezüstpitykékkel van díszítve, a hátán pedig megjelenik a tulipánmotívum. Mondják, hogy egy Ópályiban élt gulyásnak volt olyan lajbija, amelyet kilenc sor ezüstpityke díszített.” – részletezi. Nem hallgatva el azt sem: ahogy a koreográfia még csiszolódik, úgy a viselettár is bővül még. 
„Szeretnénk még pár újítást bevenni a színpadképbe: rokkákat, orsókat, tekla gyöngykalárisokat, bőgatyákat, ezüstpitykés lajbikat, Kossuth-kalapokat, darutollakat… Mindent, ami a szatmári vidékre jellemző volt. Ugye a történet szerint betyárok lepik meg a fonóban szórakozó lányokat, s velük együtt múlatják az estét – így a betyárok öltözetében megjelenhetnek ezek a pásztorviseletek is, mivel néha a pásztorokból lettek betyárok. Némely betyár eléggé nyalka és cifra legény volt, hiszem, hogy bizonyos viseletdarabokat megtartottak és beépítették mindennapjaikba.
Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy jártamban – keltemben még találok egy-egy részletet vagy egy fényképen, vagy leírásban, és mindig késztetést érzek arra, hogy változtassak. Ennek persze nem mindenki örül, mert a táncos megszokja egy viseletben a táncot, és esetleg egy újabb, feszesebb, vagy akár bővebb ing, nadrág már kényelmetlen az adott koreográfiában, de aztán idővel mindenki hozzászokik. 
S hogy kik mutatnak irányt a szatmári viseletek tanulmányozásában? Egyrészt a környékbeli múzeumok tárlatai; kiváló néprajzosok könyvei, mint a már említett  Benedekfalvi Luby Margit vagy Ratkó Lujza írásai, saját fényképgyűjteményeim a múlt század elejéről (ezeket a környéken gyűjtöttem, illetve gyűjtöm a mai napig), és van egy kedves ismerősöm, Pitlik Sipos Eszter, aki néptáncoktató, viseletgyűjtő, hatalmas tudás birtokában van és soha nem sajnálja ezt a tudást megosztani velem;  ha valamiben esetleg bizonytalan vagyok, merek kérdezni.” 
Amit nem mond, hiszen azt a nézők látják: a sugárzó örömöt arcukon, amikor a szatmárit járják.

Szerkesztette
Szabó Kinga Mária

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!