Ünnepi beszélgetésnek is nevezhetjük a Popa Zsolt néptáncos, viseletgyűjtő-készítővel való interjút, amelynek apropóját valóban a magyar kultúra napja adta —  ugyanakkor a téma nem csak ünnepnap állja meg a helyét, hiszen a viseletgyűjtés és egyben értékmentés mondhatni állandó folyamat. Vagy ahogy ő fogalmaz: „Amíg azok a csuda emberek élnek, akiknek ajtaján bekopoghatok házalni, addig nincs vége…”

Popa Zsoltot Erdély-szerte (és nem csak) sokan ismerik, elismerik, akárcsak lexikális és gyakorlati szaktudását, a népi kultúra iránti mély elhivatottságát, annak tiszteletben tartását. Azt azonban már lehet kevesebben tudják róla, hogy nem csupán a magyar népi kultúra szerelmese, hanem az avasié is, illetve alapvetően Erdély bármely nemzetiségének folklórjában szívesen és lelkesen elmerül, érdeklik a kultúrák közös vonásai, egymásra hatásai — főleg a viseletek terén.
- Hogyan, mikor, mivel kezdődött a népviselet iránti vonzalmad?
- Már gyerekkoromban, az újvárosi vásárokban felfigyeltem az avasi románok színes ruháira, a tarka szoknyákra, kendőkre, de nem tudtam akkor még megfogalmazni, hogy ez népviselet, vagy hogy ez a fogalom milyen jelentéssel bír. Az avasújvárosi ember ízlésvilágának ez a fajta öltözködés nem felelt meg, így csak azt hallottam otthon, ha valami kislibazöld vagy lila volt, hogy ez nem szép … ez olyan vasányos.
Aztán a húszas éveim elején megismerkedtem a néptánccal, eljártunk egy–egy Hajnal Akar Lenni Népdaléneklési Versenyre, amit annak idején Szatmárnémetiben rendeztek meg a filharmóniában (ezt is hagytuk kicsúszni a kezeinkből) és itt láthattam először eredeti kalotaszegi, székely, moldvai viseleteket élőben. Elkezdtem táncolni az avasújvárosi, akkor még madisz, ma már Bokrétában, ahol az első táncunk s fellépéseink szatmári koreográfia volt, amit egy nagyon szörnyű, operettes-magyaros ruhában jártunk — sajnos nem volt egy szakértőnk, aki ilyen téren irányított volna. Szembesültünk is gyorsan vele, hogy hátrányba kerülünk az operettes öltözet miatt, s átváltottunk a valódi, hagyományos népviseletre. Így kerültem kapcsolatba a viseletekkel.

- Egy dizájner esetében magától értetődőnek tűnik, hogy érdekli, figyel a népviseletre is amelyben színpadra lép, de a kettő valóban összefügg?
- Igen, egy dizájner esetében magától értetődik, hogy figyel arra: ő vagy a tánccsoport amelynek a ruhafelelőse miben lép színpadra, de úgy gondolom, erre minden csoportvezetőnek figyelnie kell. Az én esetemben talán azért másabb kicsit, mivel közvetett módon kapcsolódik a szakmámhoz is. 
A közönséget el kell varázsolnod, magaddal kell ragadnod a zene ritmusa, a tánclépések, a viseletek, a táncosok mozdulatai által. Ezek mind-mind elengedhetetlen részei a koreográfiának és ennek az összhatásnak a harmóniája (is) adja az előadás, a fellépés sikerét.

- Tudatosan vagy véletlenszerűen kezdtél el gyűjteni? Mi volt az első viselet, darab amit már gyűjtőként vettél meg? 
- Féltudatosan. Nem tudtam én még az elején, hogy népviseletgyűjtő leszek — most sem tartom magam igazán annak. Vannak nálam sokkal fanatikusabbak, akik már a '80-as évek végén, '90-es évek elején elkezdték a viseletek felgyűjtését, akkor amikor megnyíltak a határok és szabad átjárás volt Erdélybe, Körösfeketetóra (az egyik legnagyobb s régebbi erdélyi kirakodóvásár), Moldvába.

Az első eredeti és régi darabjaim kalotaszegi viseletdarabok voltak. És kendők — fehér és sárga nagyloptás kázsmérkendők, amelyeket román asszonyoktól vásároltam vissza (ők Kalotaszegen vették régen). Tulajdonképpen ekkor „szerettem bele” a keszkenőkbe. Ugyanis mivel a hagyományos szatmári viseletben a kendőnek nincs akkora jelentősége, jó ideig nem foglalkoztam külön velük, de ahogy egyre többet jártam Kalotaszegre s más vidékekre is, úgy „vettem észre” a csodálatos színek tobzódását és vált szenvedéllyé a gyűjtésük. És hiába van több száz belőlük, nem lehet úgy elmenni a feketetói vásárra, a hunyadi, máramarosszigeti piacra, hogy ne vegyek egyet, kettőt …, de arra is van példa, hogy elindulok egy faluban s kérdezem az embereket: nincs-e véletlenül eladó kendőjük

- Miért tartod fontosnak a gyűjtést?
- Mert a múltunkat hagytuk el a kivetkőzéssel. Hátrahagytuk a jelrendszereket, szimbólumokat; szégyelljük, mert parasztos, vidéki, juhszaga van, ósdi — miközben a legnagyobb divatcégeknek jelent még mai napig is inspirációs forrást a magyar vagy román népviselet, és viszik kifutóra nemritkán egy az egyben lemásolva ezeket a ruhadarabokat, mintavilágot.
Én nem azt mondom, hogy ezekben a viseletekben járjunk a XXI. században, de egy korszak, illetve korszakok lenyomatai, és jó lenne ezeket megőrizni az utókornak.  Fontosnak tartom a rendszerezett, tudatos gyűjtést. Jó feljegyezni a ruhának a történetét — mert mindegyiknek van! Persze ez nem mindig lehetséges, sőt, néha a beazonosítás is eléggé nehézkes. 

- Minek alapján szólal meg az „ez kell nekem!” csengő egy-egy darabot látva? Egyáltalán, hogy indulsz útra: célirányosan egy adott tájegység viseletdarabjait vadászva vagy ami elém kerül s megtetszik, viszem alapon? És kinek is veszed: saját magadnak, vagy azzal a gondolattal, jó lesz ez még a táncosaidnak?
- Olyannyira ritkán kerül már elő egy–egy jó darab, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a viselet a gyűjteménybe kerüljön. Nem túl gyakori már olyan viseleteket találni, amelyek teljesen egybe vannak, nem hiányzik egyetlen darabjuk, kellékük sem (annak idején teljes rendeket készítettek), így néha éveket kell „várni”, amíg teljes egész lesz egy adott tájegység viselete a gyűjteményben. Gondolok itt olyanra, hogy például találok egy lápos vidéki román mellrevalót valahol, de itt még csak egy mellényem van, ehhez kell még az ing, a szoknya, a kötő, a kiegészítők … és ezekre mind-mind vadászni kell, mert önmagában a mellény szép, szép, de nem tud pompázni teljes egészében. 

Persze a lehetőség üstökön ragadásának a pénztárca is határt szab, meg szerencse is kell hozzá, no meg idő …
Amúgy nem minden darabot veszünk fel a színpadra, vannak muzeális, nagyon drága és nagyon érzékeny darabjaim, ezeket már nem teszem ki használatnak, de vannak olyan viseletek is, amelyeknek kifejezetten jót tesz, ha meg vannak forgatva, szellőztetve a színpadon. 

- Hol szoktál gyűjteni?
- Gyűjteni mindenhol lehet, csak szemfülesen kell járni. Alapjában véve három nagy vadészterület van: a vásárok, az internet és a házalás. Én a házalást szeretem a legjobban, mert ott még direkt a tulajdonostól vagy annak leszármazottaitól vásárolok — aki esetleg a történettel is tud szolgálni az adott darabról. A vásárokon már kereskedőktől, viszonteladóktól veszem a ruhát, akik néha semmit nem tudnak az adott darabról; az internet pedig egy nagy szeméttelep, minden értelemben, csalók és szélhámosok világa, de rá lehet bukkanni egy-egy jó darabra ott is. 

-  Az, hogy gyűjtő vagy, mennyire befolyásolta/segítette/adott pluszt a lexikális és szaktudás mellett ahhoz, hogy Erdély (és nem csak) egyik legelismertebb-hitelesebb viseletkészítője is lettél? Kérdezem ezt azért is, mert vannak, akik szerint a viseletkészítő csak egy ugyanolyan átlagos szabó, mint bármelyik más — ez mennyire igaz?
- Határozottan többlettudást és pluszismeretet adott! Még az elején megtörtént, hogy szét kellett szednem egy ajaki ujjast, hogy levegyem a szabásmintát, mert nem értettem  azt a szabászati megoldást, amit a parasztasszony használt az adott ruhánál, aztán ismét össze kellett raknom-varrnom. Ma már nem szedek szét viseleteket ezért, van már annyi tapasztalatom, hogy látom: mi miért van úgy ahogy egy-egy viseleten. 

Átlagos szabó …  alapjaiban a munkafolyamat ugyanaz, viszont ami a viseletkészítőt megkülönbözteti a szabótól, varrónőtől az az, hogy mielőtt nekikezd egy viselet elkészítéséhez, kutatómunkát végez: milyen anyagot használt az adott vidék népe, milyen célra készül a viselet, milyen korosztálynak, és megannyi részlet, amelyet figyelembe kell venni, mielőtt az ember hozzáfog a gyakorlati munkának. Egyik kedves projekt volt nemrégiben például a sárréti viseletek elkészítése a nagyváradi Csillagocska Alapítvány számára, itt archív fotók alapján kellett dolgoznom.
Az elején én is nyúltam mellé, vállalom, ám az évek során megtanulod, kitanulod a viseletkészítést, ha megfelelő alázat van benned iránta. 

- Így lassan húsz év tapasztalataival, hogy látod: maradt még mit gyűjteni vagy a régi, autentikus darabok már mind felvásárlódtak? Tényleg: mennyire kitét számodra, hogy egy darab régi legyen?
- Maradt még mit gyűjteni — mindig kerül elő a láda aljából, szekrényből, a fészerből egy-egy viseletdarab. Néha nagyon megtépázott állapotban ugyan, ezeket általában restaurálom, ami egy nagyon nehéz feladat, de vannak nagyon szép, megkímélt állapotban lévő viseletek is amelyek hozzám kerülnek. 
Természetesen a régi daraboknak nagyobb az eszmei értékük, de egy szépen elkészített újabb darabra sem mondok nemet. Kedvenceim a mellrevalók és bundák — ezek a szűcsmunkák olyan mesterien elkészítettek, amilyeneket manapság már nemigazán csinál senki. Vannak persze próbálkozások, szépek is, de ezeknek nincs lelkük, nincs energiájuk, nincs történetük …
Persze vitathatatlan tény, hogy nagyon sok viseletet elvittek külföldre a '90-es években, Feketetón potom áron kínálták a falusiak, csak szabaduljanak tőlük.

Rengeteg erdélyi viselet kikerült Magyarországra, Kanadába, szerte a világba, de ugyanígy jelen vannak a piacon a japán felvásárlók is — ők pedig nem csak viseleteket, de a népi textíliákat is felvásárolják. És az ő anyagi lehetőségeikkel mi nem kelhetünk versenyre. A tulajdonosoknak jó ez a piac, hiszen őket nem mindig érdekli, kinek adják el, számukra az a lényeg, hogy jól megfizessék az árujukat. Egyfajta kulturális kifosztása ez a kézzel fogható nemzeti értékeinknek sajnos. 

- Mekkora  a gyűjteményed s milyen tájegységek teljes vagy részleges viseleteiből áll? Hogyan és hol tárolod őket, illetve mire kell figyelned?
- Nem elég nagy! Szeretném — mint minden gyűjtő — ha folyamatosan gyarapodna, de sajnos nekem is határt szabnak az anyagiak és a helyszűke. Be kell látnom, hogy nem vehetek meg mindent, ami utamba kerül, pedig szeretném. Mert mindegyik viselet egy külön világ, egy külön történet. És még nincs vége! Amíg azok a csuda emberek élnek, akiknek ajtaján bekopoghatok házalni, addig nincs vége…

A legtöbb viseletem Kalotaszegről van, Nádasmentéről, de van avasi, moldvai, mezőségi, cigány, bihari, aradi, máramarosi, széki, hogy csak néhányat említsek. Örökös küzdelem van a molyok ellen, mert „megtámadják” és tönkre teszik a gyapjúból, kázsmérból, vagy selyemből készült ruhadarabokat, ezért ezeket vagy fagyasztóládában vagy vákuumzacskóban tárolom, de vannak olyan darabok is, amelyek egy-egy vászonzsákba betűrve várják, hogy néha megszellőztessem őket.

- Nem gondolsz egy időszakos vagy épp állandó kiállításra, „kismúzeumra”, akár otthon Avasújvárosban is?
- Voltak már kiállításaim (akárcsak előadással egybekötött bemutatóim), ám ezek megszervezése, lebonyolítása nagyon sok időbe és energiába kerül, és sajnos mostanában mindkettővel eléggé rosszul állok, ezért nem nagyon vállalok kiállításokat. Állandó kiállításra pedig nemigazán látok lehetőséget, megfelelő teret ahhoz, hogy ezek a viseletek teljes szépségükben érvényesüljenek … Kismúzeum vagy kiállítótér … hm … ezek olyan távolinak tűnnek, hogy nem is merek eljátszani a gondolattal, hogy ilyet meg lehetne valósítani önerőből.
Egyelőre úgy érzem, amit csinálok, egyfajta értékmentés, nekem legalábbis az. 

Szerkesztette:
Szabó Kinga Mária

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON! 

(Fotók: magángyűjtemény)