„Életem mezején már rég eltakarta lábaim nyomait az idő múlása. De még tisztán látom a vihar seperte utat, minden emlékeim újraszületnek, mint a főnixmadár. És ekkor megpendülnek a múltat éneklő lant húrjai és táncra csábítják a szivárványszínben ékesedő emlékeimet…” — írta Papp Gábor mottóként a Emlékek királynéja, Szatmárhegy című kötete előszavában, melyben a szerző szülőfalujáról, Szatmárhegyről megmaradt emlékeit idézi fel, összehasonlítva az akkori életet a jelennel.

Nagyon sok változás ment végbe, ezek közül nagyon sok elkerülhetetlen és szükségszerű volt. Papp Gábor mindig büszke volt arra, ahonnan indult, mert tudta, hogy értékeket, kincseket, soha el nem múló emlékeket vitt magával, olyan tapasztalatot, amit városon aligha lehet megszerezni, ami egy többlet ahhoz képest, amit a városon felnövő emberek megszerezhetnek. Helyszínekről, emberekről írt Papp Gábor, fel akarta hívni a figyelmet „erre a dombok karjaitól átölelt — Emlékországra —. Nem hiába választották annak idején ezt a helyet a városi gazdagok hétvégi nyugodtságot keresve a pihenésükhöz. Szépségét kötelessége minden lakójának megbecsülni, elismerni, tenni érte valami hasznosat és előmozdítani, terjeszteni a hírnevét.”

Papp Gábor gyakran tért vissza szülőfalujába. Az volt a véleménye, hogy a sors elől nem lehet menekülni, és ha elszólít, menni kell, de amikor lehetőség adódik, vissza kell térni. Az emlékezés nagyon fontos, mert „mi történne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy nagyon közel vagyunk a 70-es, vagy akár a 80-as éveinkhez és még emlékeink sincsenek.”

Papp Gábor Szatmárhegyről írt helytörténeti munkái mellett bűnügyi regényeket írt. Kötetei nagy részét szülőfalujában mutatták be, nagy sikerrel.

Nyugodjon békében!

Elek György