A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin pszichológus, Wegendt Gittinger Orsolya ügyvéd, Lepedus István tanácsadó és tréner, dr. Király Lajos református lelkipásztor és pasztorálpszichológus és Simon Attila római katolikus pap. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Wegendt Gittinger Orsolya párhuzamba állította azokat a haláleseteket, amikor valaki fiatalon, egészségesen hal meg, azokkal a halálesetekkel, amikor valaki idősen, gyógyíthatatlan betegségben veszíti el az életét. Személyes történetet mondott el, érzékeltetve a kétféle gyász közötti különbséget.
Király Lajos hangsúlyozta: tudjuk, hogy különbség van a férfi és a nő gyásza között, melynek megéléséből is lehet válás, hiszen a házasfelek nem tudják elfogadni és megérteni a kettejük „gyászstratégiájának” különbözőségét. A nemek közötti gyász érzésvilágát mutatja be a 2018-ban készült Searching című thriller. A férfi gyásza befelé irányul, visszahúzódik, kerüli a közösséget, fájdalmát igyekszik nem kimutatni, és gyakran aktív pótmegoldásokat keres gyászának elhordozásában. A nő gyásza ezzel ellentétben kifelé irányul, depressziós viselkedésbe menekülő fájdalmát verbálisan és nonverbálisan is kifejezi, és érzelmei kimutatásához gyakran keres közösséget. A gyásznak — az anticipációs fázisától a sokk, a kontrollált szakasz, a tudatosulás, a felszakadó érzelmek stádiumán át egészen a keresés és elválás stádiumáig — vannak olyan szakaszai, amikor a gyászoló elkezdi vádolni az orvost, Istent vagy akár önmagát. Ez a harag tehát irányulhat kifelé és befelé (elfojtás) egyaránt.
A gyász témájával kapcsolatosan Bálint Kati újra a mesék világában kereste a hozzá kapcsolódó tanításokat. Elmondta, hogy a mesékben ott van a nyoma azoknak a szokásoknak, szertatásoknak, amelyeket akkor tartanak, amikor meghal egy ember. A temetés, a temetés utáni tor mind-mind fellelhetők a népmeséinkben. Bálint Kati elmondta, hogy érdekes módon a magyar nyelv értelmező szótárában a tor szó jelentése: ünnepi lakoma. Ezt azzal az egyszerű ténnyel lehetne magyarázni, hogy az őseink hitében a halál és az életből való távozás nem a gyászolók szemszögéből volt megközelítve, akik elkeserítőnek és végtelenül tragikusnak tartották azt, hanem éppen ellenkezőleg, a halott szemszögéből, aki éppen visszatérhetett a mennyei honba, így számára ez a szenvedés végét jelenthette. Ezen elgondolásból örültek úgymond együtt a rokonok az eltávozott emlékére, és ünnepi lakomát ültek, tették ezt hófehér ruhában, és nem feketében. A mai kor embere ebben a témában is csak saját önös érdekeit nézi. A temetési szertatásokon végig a saját hatalmas fájdalmára gondol, arra, mi lesz majd vele itt, a földön, ha az eltávozott többé nem lehet mellette. Minden csak róla szól, lehet, hogy azért is, mert a mai kor emberének már az Isten-hite sem ugyanolyan erős, mint amilyen a felmenőinké volt. Őseink ugyanis még tudtak örömmel végignézni az elhunyt életútján. Bizonyítékok erre a Székelyföldön vagy akár a máramarosi románoknál is fellelhető humoros sírköveken levő feliratok, melyekben úgy van megfogalmazva az ott eltemetett élettörténete, hogy az mosolyt tud fakasztani az arra járók arcán. A mai kor emberének talán az lenne a dolga, hogy megtanuljon másokra is figyelni, a kizárólag csak a saját érdekeit szolgáló kapcsolatokon kívül meg kell tanulnia elfogadni az olyan helyzeteket is, melyekben akár jelen lehet a veszteség. Talán jó lenne, ha megértenék az emberek, hogy a kapcsolataik nem azért vannak, hogy azokban az egyetlen feladata a társaiknak az legyen, hogy őket boldoggá tegyék. Vannak esetek, amikor igenis a másik ember helyzetét is el kell tudni fogadni, és feldolgozni velük vagy esetleg nélkülük a visszafordíthatatlan veszteségeket is. És sohasem lenne szabad elfelejteni azt, amit Anthony de Mello végtelen egyszerűen megfogalmaz: „A földön minden szenvedésnek csak egyetlen oka van, és az így hangzik: Ez az enyém!”
Király Lajos szóvá tette, hogy a hozzászólások rendjén korábban már többen érintették a házasság és a gyász történelmi távlatait. A szakemberek azt mondják, hogy régebben azért tudtak jobban gyászolni az emberek, mert közelebb engedték magukhoz az érzelmeket, az életet és a halált, azaz nem menekültek előle, hanem befogadták, és amennyire lehetett, szembenéztek vele. A házikóban született a gyermek, de később/korábban ott haldoklott a nagyapa is. Most mintha ettől próbálnánk menekülni, félni, intézményekbe „zárni” a születést, az öregedést és a halált. Nem engedjük közel magunkhoz azokat az érzelmeket, amelyek évezredeken át közöttünk „éltek”. A régmúlt és jelenleg is gyakorlatban lévő rítusoknak terápiás és lelkigondozói lehetőségeik vannak. Régebben például a halotti tor nem csak az evésről szólt, hanem helyet kaptak benne az egyházi népénekek, az imádkozás, ugyanakkor nem volt ritka az úgynevezett gyertyás tánc sem, amely elsősorban nem a jókedv kifejezője volt.
Lepedus István kifejtette, hogy karácsony és a nagyobb ünnepek után, nyári szabadság után megnő az igény a tanácsadásokra. Összezáráskor kiderül az, amit a hétköznapi rohanások elfednek. Kiderülnek a különbségek és a feszültségek. A karantén időszakában nem lehetett elmenekülni, elbújni egy focimeccsre, egy plusz túlóra vállalásába… Nem az összezárás a gond, hanem az egy lehetőség, hogy kijöjjön az, ami fáj. Ugyanakkor lehetőség lenne az együttlétre is. Ez viszont nem gombnyomásra működik. Ez olyan, mint Newton törvénye. Ha az almát megpöccinti a szél, az leesik a fáról. Ha a házastársak arra várnak, hogy a másik szólaljon meg elsőnek, abból nem lesz békülés. Ha a házastársak nem rajonganak egymásért, nem foglalkoznak egymással, akkor csalódás lesz. Nagyon logikus, hogy mi kell ahhoz, hogy jól működjön a párkapcsolat, és milyen következményekkel jár az, ha a házastársak nem tesznek semmit azért, hogy jobb legyen. Minden mindennel összefügg, nem történik semmi magától. A házasélet magánügy lett, beszorult a privát szférába, nem beszélnek a problémákról, nem kérnek segítséget a megoldáskereséshez, csak bejelentik, hogy válnak. Bátorítani kell a párokat, hogy létezik segítség, van út, van remény, van kapaszkodó. Sajnos ma a legtöbb esetben a terápia nem a kabinetekben történik, hanem a szomszédok és a barátok szintjén, a filmek és közösségi oldalak hatására. Hetven százalékban az önsegítő hálón keresztül történik a terápia. Ha ez az önsegítő háló intelligensebb, többet tud, az szerencsésebb helyzet.
Veszteség az is, ha a gyerek elmegy más városba vagy külföldre tanulni, vagy ha valaki elmegy külföldre dolgozni.
Tallian Cristian hangsúlyozta, hogy a párkapcsolat és a házasság két emberről szól, két egyénnek a közös élete. Emellett jó, ha van egyfajta önállóságunk is a kapcsolaton belül. Amire nem fektetünk hangsúlyt a nevelésben, az épp az érzelmi intelligencia, az érzelmi érettség hiánya. Nagyon sok veszteségélményt azért nem lehet feldolgozni, mert görcsösen ragaszkodunk múltbeli személyekhez, helyzetekhez. Nincs meg az elfogadás élménye, kialakul egyfajta függőség. Konkrét eset, amikor egy olyan személy, aki elvesztette a párját, oly módon, hogy az elment otthonról, ráébredt, hogy a házasságuk kiüresedett. Amire ezt észreveszi, már késő. Ezt a magára maradt személy nem tudja elviselni, annyira görcsösen ragaszkodik a társához, nem tudja elviselni a kialakult helyzetet, hogy az már az egészségét is károsítja. Nagyon fontos az, hogy a párkapcsolaton belül is dolgozni kell azon, hogy ha bármi történik, tudjunk alkalmazkodni az új helyzethez. Ez a sokévi tapasztalatnak és beszélgetéseknek, egymás megismerésének a gyümölcse kell legyen. Az ember érzelmileg be tudja látni, hogy bármi is történik, a volt társát megtartja a lelkében, de fizikailag hiányzik, ezért eléggé nehéz feladat, hogy a szenvedő fél meg ne betegedjen a fizikai hiány miatt. Nagy hiba az, hogy a lelki dolgokra nem fektetünk hangsúlyt, amikor a fiataljainkat neveljük, ezért van az, hogy nem mindenki tud szembenézni a veszteséggel. Vannak, akik nagyon lazán kezelik a veszteségeket, sokan azonban nem tudják elfogadni és feldolgozni, hogy valaminek vége van. Ezt úgy kellene kezelni, hogy ebből ne alakuljon ki egy kóros folyamat egyik fél számára sem. Nagyon sok olyan eset van, amikor a válás után a felek a gyereket eszközként felhasználva harcolnak egymással. Ez mindenkinek rossz, de a két szülő csatározásából a gyerek jön ki igazi vesztesként. Érzelmileg annyira meg tudja viselni, hogy abból egy komoly trauma alakul ki. Ha már elkerülhetetlen a veszteség, azt intelligensen kellene kezelni, és úgy tekinteni rá, hogy az utóéletnek is van értelme, lehet azt is szépen élni.
Wegendt Gittinger Orsolya rávilágított, hogy a kérdés az, hogyan károsul jobban a gyerek, ha egy nem működő házasságban nevelkedik, vagy elvált szülők gyermekeként. Valóban nagyon sok olyan probléma van, amikor a szülők a gyereket használják fel arra, hogy üssenek egymáson. A gyereknek a való életben lesz nagyon komoly kára amiatt, hogy ha az apa igent mond valamire, akkor az anya kitart a nem mellett. Amikor az ilyen gyerek kamaszkorba lép, mindkét szülőt ki fogja játszani. Az ilyen családokból jönnek a problémás gyerekek. Az a gyerek, akinek sikerül kijátszania a szüleit, megpróbálja majd kijátszani a környezetében élőket és azokat, akikkel kapcsolatba kerül. Az egymástól elváló szülők kell belássák, hogy azt a helyzetet ők hozták létre — a házasságot is, a gyereket is —, és így ők kell eldöntsék, hogy a házasság felbontása hogyan történjen, ne egy idegen döntse el, hogy egy gyerek számára mi a jobb. Nagyon fontos, hogy az elvált szülők gyerekei lássák, hogy ha nem is élnek együtt mind a két szülővel, attól még számíthatnak rájuk.
Tallian Cristian úgy gondolja, egyesek tanulnak mások hibájából, mások nem. Azt mondják, hogy az okos ember más hibájából tanul. Tallian megint az érzelmi intelligenciára utalt. Az, aki át tudja érezni azt, amin a másik keresztülment, átgondolja és átlátja azt a folyamatot, mindenképpen megpróbálja elkerülni, hogy hibát kövessen el. Sajnos sokszor azt tapasztaljuk, hogy elődeink életének a hatása sokkal nagyobb, mint a jelen pillanatainak az átérzése, átértékelése. A családi minták néha annyira erősek, annyira be vannak égve az ember lelkébe, hogy egy életen át irányithatják cselekedeteinket. Nagyon nehéz az előre megírt forgatókönyveket átirni, példáúl hogy az elvált ember a második házasságában ne kövesse el ugyanazt a hibát. Tallian nagyon sok olyan esettel találkozik, amikor a házasságban az egyik fél sorozatosan követi el ugyanazokat a hibákat, mert azt tapasztalta meg, nem tud letérni arról az útról. Itt kellene belássa, hogy ő nem köteles ugyanazt többször végigcsinálni. Ha elfogadná azt, hogy van segítség és van egy alternatíva, ami egy járható utat kínál, akkor sokkal könnyebb lenne tanulnia más problémájából. Ha nem fogadja el, hogy van másik út, ami járható, és abban a hitrendszerben él, amit sokszor a rokonok és az ismerősök képviselnek, akkor nem fog tudni kilábalni a nehéz helyzetből. Tény az, hogy manapság az emberek kezdik elfogadni a segítséget, lassan, de bátortalanul elfogadják azt, hogy el lehet menni a párkapcsolati tanácsadóhoz, a pszichológushoz, a pszichiáterhez, hogy rendeződjenek a lelki problémáik.
Simon Attila fontosnak tartja, hogy az emberek figyelmét fel kellene hívni az élet szépségeire. A házasságban élők figyelmét a házasság szépségeire.
Wegendt Gittinger Orsolya egy történetet mondott el, amikor egy nő több év után felkereste, hogy válni akar, mert többször adott már esélyt a férjének, de az nem változik, rendszeresen iszik, agresszív stb. Most ott tartanak, hogy a tizenéves lányuk ebben a környezetben maga ellen fordult, öngyilkossági kísérletet tett. Elindították a válást, eljött a tárgyalás napja, időközben elköltözött otthonról a gyerekkel, de időközönként találkozott a férjével. A tárgyaláson megjelent a férj, s a feleség mindenbe beleegyezett a félelemtől: közös megegyezéssel bontották fel a házasságot, és mindenről lemondott. Annyira meg volt félemlítve, és annyira a végét járta az ereje, hogy nem tudott nemet mondani a férjének. Ez az asszony, ha évekkel ezelőtt segítséget kért volna egy szakembertől, most nem itt tartana.
Frigy Szabolcs a beszélgetés következtetéseként hozzátette: a párkapcsolatban élés nem egyetlen döntési aktus. Nem csak akkor mondunk igent, amikor megkérik a kezünket. A házasság tulajdonképpen ennek a döntési folyamatnak a kiterjesztése. Mindennap döntéseket hozunk, hogy együtt akarunk lenni a párunkkal. Ahogyan Lepedus István is mondta, a párkapcsolatok nem a fizika törvényeire épülnek. Itt nincs olyan, hogy az első döntés lendülete majd együtt tud tartani minket életünk végéig. Mindennap aktívan kell tenni a minőségi kapcsolatért, mind a két félnek. Azt is mondhatnánk, hogy a párok kölcsönösen egy új valóságot/narratívát építenek. Ez a narratíva a család minden tagjának élhető kell legyen, a gyereknek is. A jó kapcsolatban mind a két fél hajlandó pszichés erőfeszítést tenni azért, hogy a kapcsolat jól/jobban működjön.