A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin pszichológus, Wegendt Gittinger Orsolya ügyvéd, Lepedus István tanácsadó és tréner, dr. Király Lajos református lelkipásztor és pasztorálpszichológus és Simon Attila római katolikus pap. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Lepedus István a terápiás munka mellett házassági tanácsadással is foglalkozik azzal a céllal, hogy a fiatalokat és a felnőtteket felkészítse a párkapcsolatok minél jobb megélésére, valamint hogy önismeretben és társismeretben minél érettebben érkezzenek a házasságba, mert úgy nagyobb az esély arra, hogy együtt maradjanak. Amikor úgy keresik meg a házastársak, hogy már nagy baj van, akkor nehezebb segíteni. Vannak, akik szeretnék újrakezdeni, adni egymásnak és önmaguknak még egy esélyt. A mi térségünkben a házasságoknak a nagyobb része érzelmi alapon köttetik. Nem érdekek mentén házasodnak, hanem szerelemből. Ez részben jó, mert kialakul egy közös kapcsolati alap, ami aztán hosszú ideig tart. Másrészt nehéz, mert az együtt járásban nincsenek terhek, nincsenek gyerekek, nincs stressz… A fiatalok a csúcson indulnak, s ha nem tesznek azért, hogy ott maradjanak, elkezdenek lefelé csúszni. A tanácsadásra érkezők attól szenvednek, hogy a kezdeti szerelem, a kezdeti kötődés, a bizalom sérül. Lepedus úgy gondolja, hogy a mostani párkapcsolatok és házasságok sajátossága, hogy életfontosságú a szerelem, mert megszűnt a nagy családnak, a közösségnek az érzelmi tápláló ereje, az egyetlen érzelmi köldökzsinór a társ. Lepedus azt tapasztalja, hogy a párok nagyon is küzdenek az együtt maradásért, nem pattannak szét néhány hónap után, hanem megpróbálnak megoldani minden nehézséget. Lepedus a tanácsadással és a terápiás munkával azt akarja elérni, hogy ne a hibást keressék a házastársak, hanem annak a lehetőségét, hogy milyen módon tudnak visszaférkőzni a másikhoz. Meg kell találni annak a lehetőségét, hogy az érvelések és a végtelen játszmák helyett hogyan lehet egy kicsit átkeretezni és érzelmileg elfogadni a másik szenvedését, mert akkor fogja ő is az én álláspontomat érzelmileg közel engedni magához. Sajnos a házassági csatározások, melyek a filmekben és a hétköznapokban látszanak, csak a jéghegy csúcsa. Vitáznak, hogy a férj ránézett a titkárnőre, hogy későn ért haza, hogy nem kedves, nincs elég szex… Ezek a tipikus sérelmek. Ezek alatt van az, hogy a házastárs miért nem hallja azt, hogy a másik félnek mi a fontos. Az együtt járás idején ez nagyon jól működött. Attól volt szép, hogy hallották, érezték egymást, reagáltak egymásra. Ez kopik el, töredezik szét a házasság éveiben. Nem elég elmondani azt hozzáértőként, hogy együtt kell maradni, és oldják meg a problémáikat. Az együttélést nem tanítják az iskolában. A szülők nem a megfelelő mintát mutatják. Nagyon sokat segít, hogy a tudás, a képzés, a tapasztalat, a lelki munka a saját önismereti folyamat átadása, ami segít a házastársaknak. A preventív, megelőző házasságmegerősítő folyamatnak is nagy szerepe van.
Wegendt Gittinger Orsolya rávilágított, hogy amikor válni kívánkozó felek keresik meg, mindig megkérdezi tőlük, hogy mi volt a rossz, ami miatt mindenképpen el akarnak válni. Számtalan olyan okot sorolnak fel, amire nem igazán lehet azt mondani, hogy attól még együtt lehet maradni. Rettenetesen eldurvult a helyzet a családok egy részében. Nagyon sok fizikai és lelki agresszióval találkozunk. Vannak, akik évekig készülnek arra, hogy mi lesz, ha kilépnek a házasságból. Ilyen-olyan manipulálással a gyerekkel és a környezettel próbálnak támogatókat keresni. Orsolya a huszonnégy éves ügyvédi munkája során két olyan esettel találkozott, akik a második házasságukat bontották fel.
Lepedus István azt tapasztalta, hogy ha az első válás nyomán az illetőnek van egy olyan önreflexiója, hogy ő is hibázott, és elhatározza, hogy azt vagy azokat a hibákat nem követi el, akkor a második házasság sikerülhet. Ezt a hibafelismerést megtehette volna az első házasságban is. Amikor valaki dühös (szúr, vág, csíp, rúg), az a tünet. A lélek mélyén kell megtörténjen a változás. Nagyon sokszor történik meg, hogy valamelyik fél azt mondja: „Nagyon szerettem, mégis csalódtam benne.” Sokan csalódnak saját magukban is. A valódi újra egymásra találás nem a felszínen történik.
Király Lajos szerint nagyon sokat számít az otthonról hozott minta. Ez meghatározó a gyászban (hogyan gyászolnak, hogyan viselkednek gyász idején a családban) és a házastárssal való bánásmódban.
A párkapcsolat témájára Bálint Kati meseterapeutaként megnézte, milyen bölcsesség rejlik ehhez a mesékben. Mit tanítanak a mesék arról, hogyan működhetne jól egy párkapcsolat, van-e szerelem a mesékben? Arra a megállapításra jutott, hogy a népmesékben az a szerelem, amit mi ma, romantikus, rózsaszín felhős megfogalmazásban szoktunk említeni, valójában nem létezik. Ha van is valahol, akkor csak ellenpéldaként jelenik meg, azért, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ez a szerelemtípus valójában veszélyes, mert az esetek többségében átcsap egy egoista megnyilvánulásba, olyanba, amikor a felek birtokolni akarják a másikat, kereteket állítanak föl, megszabják a másiknak, hogy csak és kizárólag azt csinálhatják, amit a másik fél mond. Ebből nagyon sok negatívum születhet, ilyen például a féltékenység, a hazugság, a csalás, az agresszió és a végtelen sokszínű és nevű játszmák, amelyekről sokórányi előadást lehetne tartani. Ez a rózsaszín felhős szerelemállapot azért nincs jelen a mesékben, mert ez inkább az egót hozza a felszínre. Az „enyém vagy”, „megszereztelek” szavak mögött mindig ez a típusú kapcsolódás van jelen. Ez pedig nem a valódi szerelem, hiszen az korántsem ilyen. Az igazán szerelmes nem akar egy álomképet kergetni, elhinni, hogy a mellette levő ember a legtökéletesebb, a legszebb, és ha egy idő után már lehull a rózsaszín fátyol, akkor minden eszközzel megpróbálja átformálni, hogy megfelelhessen a saját elképzelt vágyainak. Nos, a szerelem semmiképp sem működhet így. Bálint Kati Boldizsár Ildikótól tanulta a meseterápiát, aki azt mondja, hogy ha a párkapcsolatokhoz akarunk mintát hozni a mesékből, akkor az állatmenyasszony/állatvőlegény típusú meséket kell elővenni. Ezekben a mesékben találunk rá a legjobban azokra a tanításokra, melyek a kiegyensúlyozott párkapcsolati működéshez a legtöbb segítséget adják. A zoomorf világnézet alapján minden emberben valahol mélyen él egy megszelídítetlen állati ösztönlény. Ezekben az állatmenyasszony/állatvőlegény típusú mesékben a főszereplő találkozik egy csúf állati lénnyel, akibe egy idő után a külső csúnyasága ellenére is beleszeret, és ezáltal varázsolja azt vissza emberré. Valójában a bölcsesség, ami ezekből a mesékből kibontható, az nem más, mint annak a tudása, hogy a felszín mögé kell tudni látni. El kell jutni arra a szintre, amikor az ember képes rálátni a párjának a hiányosságaira, amikor meri észrevenni annak a hibáit, és ezeket nem agresszíven, ítélkezőn kezeli, hanem inkább segíti a társát abban, hogy le tudja győzni a saját állati ösztöneit. Ezt talán Bálint Kati egy másik különleges tanítója, Kovács Imre Barna fogalmazta meg a legjobban, aki a magyar népmesékben rejlő ősi titkok tanításában azt mondta ki, hogy a népmesékben nagyon szépen jelen van az, hogyan tudtak régen az emberek egymással élni, hiszen ők tudták, hogyan kell egymással bánni. Gondoljunk csak az állati minőségekre. Ösztönszerűen bennünk is valahol ott él egyfajta állati minőség. Ha nem figyelünk tudatosan önmagunkra, ha nem kontrolláljuk magunkat, ha nem a megtanult viselkedési formákat hozzuk, akkor adott esetben a düh előhozhat belőlünk ösztönszerű reakciókat. Ilyenkor a bennünk levő állati minőség fog reagálni a dolgokra. A párkapcsolatok első próbái azok, amikor az emberek észre kell vegyék egymás hiányosságait, és azt is meg fogják tudni, hogy párjukban milyen jellegű ösztönállat lehet jelen. Ezeket pedig mindennél fontosabb felismerni, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a párunk hajlamos dühöngő oroszlánná változni akkor, ha méregbe gurul, vagy netalán csak alattomos kígyóként mar belénk. Mindkettő rossz, de csak akkor válik lehetségessé a hosszú, kiegyensúlyozott párkapcsolat, ha ezeken a minőségeken együtt, egymást segítve dolgozunk, és sikeresen kiálljuk a kapcsolatunk próbáit. Attól működik jól egy párkapcsolat, ha a társak nem menekülnek el, nem futamodnak meg a próbák rémisztő megjelenésétől, hanem egymást segítve haladnak az úton, felismerve és elismerve nemcsak a másik, hanem a saját, állati szintről feltörő hiányosságaikat is. Ha ezen az úton haladnak, akkor igazi „királyság” lehet a saját életük, nagy és minőségi dolgok születhetnek általuk, de ehhez az kell, hogy sohasem a kapcsolatuk romlásán, hanem annak az építésen dolgozzanak. Hiszen rombolni nagyon is könnyen lehet a kapcsolatokat. Erre már az ókorban ismerték a receptet. Hüatoszi Tatiosz, akinek az ókorban már szeretetiskolája volt, azt tanította, hogy ha valaki szeretné tönkretenni a párkapcsolatát, annak nagyon egyszerű a dolga, kezdje el naponta, hangosan a párjának felsorolni azt, hogy mi a hibája, mit nem tesz jól, mit nem lehet elviselni benne, és nagyon hamar lesz ennek a módszernek eredménye, ez a párkapcsolat gyorsan zátonyra fut.
Simon Attila egyházi szempontból közelítette meg a témát. Kifejtette, hogy ha a házasságról és a párkapcsolatokról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mennyire fontos visszacsalogatni azt a szentségi dimenziót, amiről nem beszélünk. A ma emberében vagy egyfajta eltávolodás a szentségektől, a transzcendenstől, másrészt pedig ott van a vágy. Az utóbbi években gyakran előfordul, hogy hazajön egy pár Ausztriából, ahol már évek óta együtt élnek, és bemennek a plébániára kedd este, hogy szombaton esküvőt akarnak. A plébános próbálja nekik elmondani, hogy a kapcsolatban az a fajta szentség jelleg, legyen szó barátságról vagy párkapcsolatról, valahogy hiányzik. Amikor Mózes eltéved a pusztában, a Hórem hegyén, mielőtt Isten szóba áll Mózessel, azt mondja neki: Vedd le a te sarudat, mert ez a hely szent. Ezt kellene megértsék a házasodni szándékozók is, hogy amikor beszélgetnek, az az idő legyen megszentelt, legyen minőségi. Legyen köztük Isten, aki közös MI-vé formálja őket a szentség által. Hám János már 1831-ben beszélt a házasság szentségéről Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Azt mondta, hogy minden nemzetek között általánosan elfogadott az, hogy Krisztus Urunk két személy őszinte szeretetét szentségi méltóságra emelte. A házasság szentségét egy gyémánthoz hasonlítja. Ahhoz, hogy megtaláld, le kell ereszkedned a bánya mélyére. A házasság szentsége nagyon közel áll az egyházi rend szentségéhez. Amikor valakit pappá szentelnek, azt mondja a püspök: „Alakítsd életedet Krisztus keresztjének titka szerint!” Nem csak a pap, a házastársak is ezt kell tegyék. A kudarc- és veszteségélményből születik az egyház, a közösség. Jézus volt a legnagyobb pszichológus. Amikor beszélünk, mindig örömhírt hirdetünk, még a veszteségek idején is, úgy, hogy a remény áthatoljon azon, amit mondunk.
Király Lajos úgy gondolja, hogy a gyász miatti veszteség lelki útján nemcsak az a nehéz feladat, hogy valakit elengedjünk, hanem az is, hogy halottként és emlékként visszafogadjuk őt az életünkbe. Ebben a folyamatban útitársunk lehet Isten, aki elsősorban nem az űrt szeretné betölteni, hanem Szentlelke által bátorítani, vigasztalni és erősíteni akar minket. Tehát Isten nem helyettesíteni szeretné az elhunyt személyét az életünkben, hanem az ő jelenlétének megtapasztalása segít elhinni azt, hogy noha megállt az élet, mégis van jövő és folytatás.
A házaspárok pszichoterápiájával kapcsolatosan Király Lajos elmondta, hogy sok negatív visszajelzés érkezett ezzel kapcsolatosan a szakemberektől, ugyanis a legtöbb esetben akkor keresik meg a házasfelek a terapeutákat, amikor már az „utolsó stádiumban” van a kapcsolatuk, és formaságnak, esetleg a környezetük elvárásának minősítik tettüket. Ma is elgondolkodtató Gyökössy Endre definíciója, aki szerint nem mindegy, hogy egy házasság halott vagy beteg. Gary Chapman házassági tanácsadó 2005-ben írta A házasság négy évszaka című könyvét, amelyben a szerző analógiát tár az olvasó elé: az évszakok körforgása, akárcsak a természetben, a házasságban is újra és újra megismétlődik.

Az évszakok körforgása, akárcsak a természetben, a házasságban is újra és újra megismétlődik. Időről időre beköszönt a tél, amikor a házastársak zárkózottak, magányosak és elégedetlenek; máskor viszont nyitottan, reményteljes várakozással tekintenek a tavaszi megújulás elé. Aztán a nyár melegében sütkéreznek, és kényelmesen, gondtalanul élvezik az életet; majd az ősz újra bizonytalanságot, közönyt és aggodalmat ébreszt. De hogyan lehet ezeket a változásokat átvészelni és a kapcsolat javára fordítani? A világszerte népszerű szerző három évtizedes tanácsadói tapasztalatára alapozva elemzi a házasság váltakozó évszakainak sajátosságait, majd bemutatja, hogy a múlt kudarcaiból való tanulással, a szeretetnyelvek alkalmazásával, megértő odafordulással, egymás céljainak támogatásával, a különbözőségek kiaknázásával miként lehet valamennyi szakaszban megteremteni az érzelmi stabilitást és a harmóniát.

Almási Kitty szerint minél jobban elutasítja valaki a válás lehetőségét, annál veszélyeztetettebb lesz a házasságuk. Többen fölteszik a kérdést, hogy mikor tapasztalhatja meg önmagán az ember, hogy a gyászból elindult a gyógyulás felé. Ezzel kapcsolatosan mondja Bagdy Emőke, hogy amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul, azaz a mozdulataink, a mindennapi szokásaink, életstílusunk, egy-egy mondatunk vagy szavunk, hétköznapi rítusaink és gesztusaink (pl. a szalvéta hajtása, a kéztartás stb.) az elhunytat utánozzák. Ezáltal valamit föltámasztunk abból, aki elment, így megőrizve belőle valamit, és ezáltal beépítünk egy mozaikot a mindennapjainkba annak az életéből, aki elhunyt. Őt már nem kapjuk vissza, de valamit belőle mégis megőrizhetünk a halálunkig. Így folyamatosan össze vagyunk kapcsolva mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről talán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha tudatosan megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.
Az Ószövetség világában — ahol a gyász színe legtöbbször a fehér —, nonverbális rítusokkal fejezték ki a fájdalmukat az érintettek: zsákruhát vettek magukra, hamut hintettek a fejükre, vagy megszaggatták ruhájukat. De Vries szerint ezzel is megpróbálták kifejezni a fájdalmukat: ahogyan megszaggatták vagy kivágtak a ruhájukból egy darabot, úgy szakadt ki életükből is valaki, akit szerettek. Nem gyászolunk egyformán, azonban a keresztyéneknél szinte hőssé kiáltják ki azt, aki felemelt fővel, „bátran” áll meg a koporsó mellett. Egyfajta megfelelési kényszer is lehet ez a környezet irányába, amely azt sugározza, hogy nem szabad kétségbe esni vagy elbizonytalanodni. Azonban tudnunk kell, hogy a keresztyén embernek is lehet krízise és fájdalma, amely nem a gyengeség szégyene, hanem a fájdalom őszinte át- és megélése. Tudjuk, hogy Jézus is gyászolt és sírt, amikor Lázár meghalt. SZFÚ

(Folytatjuk)