Az év eleji tervekből egy sem valósult meg az év folyamán, hiszen a koronavírus, ahogy mindenki életét, úgy a művészekét is teljesen felforgatta. Milyen hatással van ez a be- és lezártság Stefan Gnandtra, milyen 2021-es évre készül, hogyan tartja a kapcsolatot művész barátaival, szeretteivel? — többek között ezekről kérdeztük.
„Mint minden aktív ember, az alkotó- és az előadóművész is egy sajátos válságban szenved az utóbbi időben. Sokan kénytelenek kompromisszumot kötni, próbálják az online nyújtotta lehetőségeket kihasználni. Én személy szerint egy egyéni kiállítást nem szándékozom online módon bemutatni. Még ha olyannyira elfogadhatónak számít is ez a mód mostanság, az én válaszom erre az, hogy nem. Mert nem is tudom elképzelni, hogy ne legyen megnyitó, hogy ne jöjjenek el az emberek, akik szeretnének, hogy megnézzék a képeimet, hogy találkozzunk, együtt legyünk, beszélgessünk, örüljünk egymásnak.
Emberközeli megnyitót szeretnék, mint minden kollégám. A kiállításmegnyitó egy ünnep. Az alkotónak éppúgy, mint a közönségnek. Tehát olyan »hagyományosat« szeretnék, de egyelőre nem tudom, erre mikor lesz lehetőségem.
Mostanság a legnagyobb gondom, hogy leküzdjek egyfajta céltalan, bizonytalan állapotot. Hogy ez ne vegyen erőt rajtam. Kell ehhez egyfajta belső önfegyelem. Idén szakmai szempontból — és sajnos nem csak abból — szinte semmi sem sikerült abból, amit elterveztem. Pedig jó dolgok lettek volna. Áprilistól kezdve sorozatosan le kellett mondanom, el kellett halasztanom minden programomat, vissza kellett mondanom minden részvételemet.
Fáj, hogy a nagykárolyi, mondhatni rendhagyónak számító egyéni kiállításomat el kellett halasztanom. Nagyon rossz ez, mert a németországi kitelepülésem idejének kivételével immár negyven éve rendszeresen jelentkeztem Nagykárolyban egyéni tárlattal.
Júniusban került volna megrendezésre, immár harmadik alkalommal, biennálisan a Nagyenyedi Interetnikai Alkotótábor. Ott a Szatmár megyei sváb etnikumot képviselem. A júliusom kicsit pörgősebb lett volna, egyrészt itt, Pócspetriben került volna sor a negyedik Nemzetközi Alkototáborra. Rögtön utána a szlovákiai Rokytovban megrendezésre kerülő alkotótáborban tevékenykedtem volna. Augusztusban Mezőfényen lett volna egy kettős kiállításom tanítványommal, Knecht Szilviával.
A mezőfényi sváb betelepítés 300. évfordulójára tervezett ünnepség alkalmából szerveztünk volna egy alkotótábort. Ugyancsak augusztusban Ukrajnába voltam hivatalos egy másik művészeti alkotótáborba, majd szeptemberben a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum meghívásának eleget téve egy bemutatkozó egyéni kiállításomra készültem. Mindez elhalasztódott, hasonlóan a szeptemberre Nagykárolyba tervezett nemzetközi csoportos kiállításomhoz. Ez egy nemzetközi művészeket is bemutató tárlat lett volna, amit én szerveztem volna. Viszont ez is elmaradt. Mindezek a történések nem hatnak túlságosan pozitívan az alkotói mindennapokra.
Marad az alkotói fegyelem és az a bizonyos belső hajtóerő: dolgoznom kell, de ez nem baj, mert szeretek dolgozni. Persze vannak napjaim, amikor nemigen jön össze semmi.
Ilyenkor segítségemre van, hogy kertes házban élek, ahol mindig akad tennivaló. Ilyenkor jólesik a fizikai tevékenység, az a fajta munka. Persze jobb lenne utazgatni, de hát mint oly sok minden mást, ezt sem lehet.
Egy biztos: ha ennek egyszer vége lesz, legelőször Nagykárolyban szeretnék bemutatni egy vadonatúj anyagot. Úgy rendesen, szép megnyitóval, barátokkal, ismerősökkel.
Aztán újraszervezni mindent, ami elhalasztódott. Hiszen van mit. 2021-re még nagyon homályos terveim, elképzeléseim vannak érthető okokból, hiszen annyira kiszámíthatatlan és bonyolult minden.
Én is, mint mindenki, csak várom a fényt az alagút végén. Közben sokat kommunikálok a külföldi kollégákkal. Meglepően hasonlóak az érzéseink, a hangulatunk. Ilyenkor nagyon jól jön az internet. A kollégáim ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek, mint jómagam: bizonytalanság, a lehetőségek hiánya, a mozgástér beszűkülése. Sokunkban újrarendeződött az a bizonyos belső értékrend is. Tragédiával is szembesültünk, hiszen egy megbecsült és szeretett ukrajnai kollégánkat, Jurij Bodnar festőművészt legyőzte a vírus 65 éves korában. Mint minden veszteség, ez is szomorúsággal tölt el minket.
Viszont hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, az elején említettem az online kiállítást mint lehetőséget, melyet tőlem meglehetősen távolinak érzek. Ha kiállítást nem is szervezek így, arra azért használom a közösségi felületet, hogy közöljem friss képeimet. Az is előfordul, hogy sokszor visszanyúlok régi, többéves, esetleg évtizedes alkotásaimhoz. Nem mindig szívesen teszem, de szeretném jelezni, hogy itt vagyok, és remélem, hogy ha Isten is úgy akarja, hamarosan élőben, egy kiállításmegnyitón találkozunk” — mondta Stefan Gnandt.