Péter – Pál napja jeles egyházi, és nem kevésbé jeles népi ünnep — a római katolikus egyházban a kereszténységet megalapozó két apostol, Szent Péter (Jétus tanítványa) és Szent Pál (a népek apostola) vértanúságának emléknapja, a magyar néphagyományban pedig ehhez a dátumhoz, június 29–hez kötődik a legfontosabb nyári mezőgazdasági munkálat, az aratás kezdete.

A hagyomány szerint Pétert és Pált is ugyanazon a napon, Kr. után 67-ben végezték ki Rómában, Pétert kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, Pált pedig római polgárként lefejezték.
Péter apostol volt Róma első püspöke, az első pápa,akinek Jézus a mennyország kulcsait adta, s nem mellékesen a a pápák, a halászok és a lakatosok védőszentje. 
Pál apostol (az egykori keresztényüldöző Saul, aki a damaszkuszi úton történt csodás megtérése után Jézus Krisztus elkötelezett hirdetőjévé vált) az őskereszténység, az apostoli kor kiemelkedő egyénisége, aki Jézus megváltási tanításait terjesztette az I. századi mediterrán világban. A század közepén több keresztény közösséget is alapított Kis-Ázsiában és Délkelet-Európában.

Nem mellesleg megtérése volt az a pálfordulás, amely kifejezést hosszú időn keresztül arra az emberre használták, akinek hirtelen és radikálisan megváltozik a véleménye — bár sajnos ez a kifejezés is egyre jobban kikopik a mindennapi használt beszédből.
A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika.

Az aratásban a falu apraja–nagyja részt vett

A mondás szerint a búza Szent György napján szökik szárba, májusban hányja ki a fejét és Péter-Pál napján szakad meg a töve — sok hagyomány övezte ezt a napot, amelyek közül párat a mai napig tartanak.

A gazdák — bármilyen idő is volt — Péter–Pál napján kimentek a határba, megnézték a kalászost, levették a kalapjukat, a jó termésért, a jó kaszálóidőért fohászkodtak, és csak egy-két kaszasuhintást végeztek, mert ez a nap dologtiltó nap volt annak idején. Letépett kalásszal a kalapjukba tűzve tértek haza. A búzatáblához sok helyen a pap is kivonult, learatás előtt megszentelte azt, megköszönve Istennek a termést.

 Az aratás közösségi munka volt, amelyet kézi erővel végeztek, a különböző részfeladatok egymásra épültek és részt vett benne a falu apraja–nagyja. A férfiak jellemzően kaszáltak, az asszonyok inkább sarlóval arattak, a marokszedők a levágott gabonát szedték össze, amit a kévekötők egybekötöttek, hogy kévehordók összegyűjthessék a kötélteregetők segítségével. Az aratáson dolgozók egy-egy búzaszálat kötöttek a derekukra, amelynek egészségvarázsló erőt tulajdonítottak: így akarták megelőzni a nehéz munkával járó derékfájást.

A legkorábban learatott búzaszálakat a tyúkoknak adták egészség- és termékenységvarázsló céllal. Az elsőként learatott gabona szalmáját egy játékra is használták: az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját megkötözték vele, de borral, pálinkával kiválthatta magát.

Aratókoszorú, Szent Péter lovának abraka, aratókanna–köcsögduda

Az aratás végéhez is számos szokás kapcsolódott, például a legutolsó gabonát egy kis területen nem aratták le, ezzel kívánták biztosítani, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Erre szokás volt azt mondani, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.

Az utolsó kévéhez is különböző hiedelmek kötődtek, ezért azt félretették, és karácsonykor az ünnepi asztal alá helyezték, hogy a jövő évi jó termést és bőséget biztosítsák, majd magjait a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak. Az utolsó kalászokból aratókoszorút formáltak, és a mestergerendára kötötték, hogy vetéskor kimorzsolhassanak belőle néhány szemet, amit a vetőmag közé keverhetnek.
Aratókoszorút a legszebb kalászokból készítettek, és ünnepélyes menetben vitték végig a falun, miközben a falubeliek termékenységvarázsló céllal az elhaladó tömeget vízzel meglocsolták. A résztvevők ekkor már jó hangulatban voltak, énekeltek, majd az aratási ünnepséget vidám lakomával, tánccal zárták.

Az aratás nélkülözhetetlen eszköze volt az aratókanta — a bő szájú fekete, csecs nélküli korsó, amelyből mindig hűs vízhez jutott a megfáradt munkás: a párolgása miatt maradt friss a benne lévő folyadék. Az aratóbálokon is hasznosnak bizonyult, ott már bőgőként szolgált, az üres edény száját tenyérrel csapkodták.

Sarlós Boldogasszony

A Péter-Pál napjához közel esik Sarlós Boldogasszony ünnepe (július 2–a), a jeles nap Szűz Máriának Erzsébetnél tett látogatására emlékeztet. Mivel az aratás kezdetére esik, népies elnevezése is összeköti a betakarítással, s számos búcsút rendeznek ekkor. Viszonylag későn, a XIV. században vált kötelező ünneppé. A sarló szó egyébként török eredetű jövevényszó, már a honfoglalás előtt bekerült a magyar nyelvbe.

Máshol az ünnepet az időjárással kötötték össze, ha esett – Medárdhoz hasonlóan – még negyven napig számoltak a csapadékkal, másutt tilos volt a kenyérsütés. A híres néprajzkutató, Bálint Sándor megemlékezik arról, hogy Szegeden, az e napon szedett növényeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, elsősorban női betegségek ellen. A templomban a betegeknek szánt fodormentát is szenteltek.

Összeállította:
Szabó Kinga Mária