„Nagy házak kicsi árnyékában”, a Ravensburg sétányon levő, hangulatos parkban álló mellszobor előtt hajtottak főt születésének 83. évfordulóján és emlékeztek Szilágyi Domokosra — a lázadó kor lázadó költőjére, aki bár tragikusan fiatalon, mindössze 38 évesen lelépett e világi életből, de ebben a szűkre méretett időben 'mindent megélt és megírt helyettünk', s akinek verseiben olyan gondolatok, érzések és életérzések fogalmazódnak meg, amelyekkel könnyen tudnak azonosulni majd' fél évszázad távlatából is a fiatalok (s az idősebbek is). Igaz, az utóbbi években mintha több szó esne életéről és főleg bizonyos ügynöki tevékenységéről, mint magáról a rendkívül gazdag, sokrétegű, ugyanakkor ellentmondásos életművéről, ám mint a főhajtáson személyesen részt venni nem tudó Dávid Gyula irodalomtörténész levelében fogalmazott: „Azóta már majdnem egy fél évszázad telt el, s hóhérai ma sem adták ki a kezükből azt a dossziét, amelyből tudnunk lehetne, hogy mi is történt vele. Igazából annak nincs is jelentősége. Az élet egy (a költő élete is), és más a költészet.” Szilágyi Domokos költészete pedig — a megkésett elfogadás ellenére is — európai mércével mérhető.

Főhajtásra, emlékezésre s lírai kora esti találkozóra hívta az érdeklődőket, irodalomszeretőket az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, annak ifjúsági szervezete és a Kölcsey Kör pénteken, július 2-án, Szilágyi Domokos születésének 83. évfordulóján. A Ravensburg sétányon levő parkban, Szisz mellszobra előtt Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa köszöntötte az egybegyűlteket, felidézve, hogy lassan már három évtizede, 1993 óta szervezik a megemlékezéseket Szilágyi Domokos szellemi szülővárosában. Mint mondta, az 1989-es romániai változásokat követően Szatmárnémetiben a Szilágyi Domokost ábrázoló mellszobor volt az első köztérre került, ott felavatott magyar vonatkozású műalkotás, ugyanakkor a ma már országhatárokon túl is jól ismert és értékelt Kolozsi Tibor első köztéri alkotása is — amelyet először Kovács Albert lázári kőfaragó műkőből kivitelezett, majd megrongálását követően bronzból öntették ki Marosvásárhelyen. „Anekdotákba illő történetek kapcsolódnak a mellszobor helyének kereséséhez, választásához, elhelyezése engedélyeztetéséhez — a város akkori polgármestere ugyanis templomkertben akarta látni, s azt hitte, vissza fogjuk utasítani ezt a felajánlott helyet itt, a lakónegyedben, tömbházak között. Nem így történt, jónak találtuk, és az idő bennünket igazolt — szobra által a költő lírája életet, emberközelséget hozott az akkor még elég sivárnak tűnő tömbháznegyedbe” — mondta.

Üdvözlő szavait követően Nagy Gyula magyartanár tartott rendhagyó irodalomórát, hangsúlyozva azt is: Szilágyi Domokos, Szisz életének mozzanataiból legendákat szült az utókor, és ezek a legendák egyre csak szaporodnak. „'A vers soha nem elég a falánk isteneknek, a költő is kell az utókornak' — Szisz szövegeit besorolják a posztizmusok valamelyikébe, pedig besorolhatatlan; az ideológiai, pedagógiai szempontok szerint egyeseket felfedezésre, másokat elfeledésre jelölnek, de Sziszt nem lehet ilyen szempontok alapján kategorizálni. S feltevődik azonnal a következő kérdés is: korszerű vagy népszerű költő Szisz? Nevezzük kortárs költőnek — nem nőtte ki az emberiség rövidnadrágját halála után lassan 50 évvel sem. Költeményeiben egy nemzedék indulatát, nonkonformizmusát kottázta le. Szerette volna megérni a 2000. évet — nem érte meg, s nem újult meg a világ sem, egyre inkább elaljasult. 'Az ember életre van ítélve, s mit tehet a költő? Vonít a csillagzat alatt.' S hogy van-e értelme az emberi lét lázadásának? Van-e értelmük a nagy áldozatoknak? Érdemes-e vállalni a prófétasorsot? A végkicsengés eléggé lehangoló. 'Hősöket izzadtunk ki magunkból.' Hősök… úgy születnek, mint a többi ember, csak másként halnak meg — ez itt a bökkenő” — fogalmazott.

Hogy Szilágyi Domokos mennyire volt modern kori próféta vagy modern kori hős, azon lehet vitázni — mint ahogy teszik is sokan az utóbbi időben, lassan már másfél évtizede, amióta kiderült ügynöki múltja, megkérdőjelezve költői hitelét és költészete értékét is. Ami pedig megkérdőjelezhetetlen — s ha élete során csak a Kényszerleszállást és a Bartók Amerikábant írta volna meg, akkor is vitathatatlan helye lenne a magyar irodalom Parnasszusán.

Dávid Gyula irodalomtörténész — aki 1956-ban fiatal egyetemi oktatóként éppen Szilágyi Domokos évfolyamáért felelt, s a kolozsvári megmozdulások nyomán hét év börtönbüntetésre ítélték — korábban úgy fogalmazott: nehéz dolga lesz/van az irodalomtörténetnek, az irodalomértelmezésnek, hiszen Szilágyi Domokost az ’56 utáni korszak egyik legtisztább embereként tartották számon, nemcsak írói, hanem emberi vonatkozásában is; a költő halálának 40. évfordulóján, a Házsongárdi temetőben, a sírjánál pedig: „Mai napig is feldolgozatlan bennem az, ami veled történt — váratlan (vagy nagyon is várható) távozásod, majd az, aminek folytán olykor talán többet beszéltünk „ügynök-múltad”-ról, mint költészetedről. A teljes igazságot ma sem ismerjük. Ma is a CNSAS-nak még át nem adott iratok között van az a dosszié, amelyből az talán megismerhető lenne. Márpedig a féligazság egyben félhazugság is.

Egy azonban biztos, az ilyen féligazságok kiszivárogtatásával a 89-et túlélt Hatalom elvégezte — és ma is végzi — a maga erkölcsromboló munkáját: elmélyíti a kételyt olyanok iránt, akikre — talán nem minden alapok nélkül — a diktatúra évtizedeiben feltekintettünk.

Amit az Irodalomnak te adtál, azt mindennek ellenére senki nem veheti el tőlünk.”

E gondolattal csengett össze a szatmárnémeti főhajtás második része is, amelyen Béres Anna és Szilágyi Anna (Kölcsey Ferenc Főgimnázium), Loga Szilárd és Berei Edina Edda (Szatmárnémeti Református Gimnázium), Boros Noémi és Szabó Bence (Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum) diákjai, valamint László Zita, a Harag György Társulat színművésze tolmácsolta Szilágyi Domokos verseit, majd a rendezvény koszorúzással zárult.

Szabó Kinga Mária

Nézze meg a rendezvényen készült képeket is!