A Batizi Református Egyházközség mindig büszke volt arra, hogy Szilágyi Domokos, a huszadik század második felének egyik legismertebb költője Batizon töltötte életének egy részét. Itt kötött házasságot Hervay Gizellával 1961-ben. A költő halálának 15. évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el a parókia falán, s azóta rendszeresen szerveznek megemlékezéseket. Tegnap a Szamos folyóirat, a LiterArt Magyartanárok Egyesülete és a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont közösen tartottak megemlékezést, melyen Király Lajos batizi lelkipásztor igehirdetését követően Mit is tehet a költő? címmel Gál Gyöngyi, a LiterArt elnöke tartott előadást, majd a Szamos Diákirodalmi Kör tagjai adták elő A költő kényszerleszállása című verses-zenés műsorukat.

Király Lajos házigazda lelkipásztor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese Péter közönséges első levele 5. fejezete 2. versét választotta alapigeként: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal.”

A lelkipásztor Szilágyi Domokos Kényszerleszállás című versére, valamint azonos című verseskötetére építette igehirdetését. Ez a vers örömről és fájdalomról szól. Aki repülőgéppel utazik, tízezer méter fölött van benne egy fájdalom, landoláskor pedig van benne egy öröm a sikeres leszállás tudatában. Ezek az érzések vegyesen kavarognak az említett versben és valamennyiünk életében. A Kényszerleszállás című versnek már az elején ott van a „nem” és az „angyal” szó. Ez a két szó valahogy nem fér össze egymással. A karácsonyi angyal nem arról szól, hogy nem vagy nincs, hanem arról, hogy üdvösség lesz. Király Lajos az élet egy-egy pillanatából választott ki olyan életérzéseket, melyekben benne van az öröm és a bánat. Az első ilyen állomás az ember életében a születés. A születés is egyfajta kényszerleszállás. Az orvosok azt mondják, „amikor az anyuka hasa leszáll”, az azt jelenti, hogy a gyermek elhelyezkedett a medencében, és hamarosan meg fog születni. A gyermeket megszületésekor vegyes érzelmek töltik el, hiszen a meleg magzatvízből a hűvösebb világba érkezik. A levegő nélküli világból a tüdőt használó földre érkezik. Ez az ember életében az első kényszerleszállás. Valami fájdalmas, de mégis örömteli eseménye. Valaminek a vége és egy újnak a kezdete. János evangéliuma első részében, a 18. versben Jézus Krisztus kényszerleszállásáról szól az evangélista. „… az ige testté lett, és lakozék mi közöttünk” — írja a Szentírás. Azaz Jézus ott hagyta a mennyei valóságot, megszületett, testet öltött, értünk alászállt a földre.

Az ember életében a második kényszerleszállás, amikor gyermekként elkezdi megtenni az első lépéseket. Ebben az időszakban az anyában még nem tudatosodik, hogy ő az anya, és ott van mellette a gyerek, hanem úgy tesz, mintha egyek lennének. Amikor az anyai ölből a földre kerülő gyerek, megteszi az első lépéseket, megtörténik az első kényszerleszállás. Ekkor kezd tudatosulni, hogy már nem egyek. A kényszerleszállás sajátos módon jelentkezik a serdülőkorban, a középkorban, az öregedéskor és az emberi életnek a földbe való kényszerleszállásakor, mutatott rá az igehirdető.

A lelkipásztor leszögezte, hogy az ige — „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal” — reményt ad. Ismert az a mondás: ha az elvárás vagy a kényszer bejön az ajtón, akkor a szeretet kiugrik az ablakon. A kényszer és a szeretet nem fér meg egy hajlékban. A napjainkban élő emberben mintha lenne egy kényszer, hogy boldognak mutassa magát. A világhálón az emberek igyekeznek jó színben feltüntetni magukat. Ellentétben van az, amit az emberek mutatnak, azzal, amit éreznek. Ettől a kényszertől kell megszabaduljon az ember, hogy elkerülje a kényszerleszállásokat — emlékeztette a híveket az igehirdető.

A költő emlékét megidéző előadást és a verses-zenés műsort követően a jelenlévők megkoszorúzták a Szilágyi Domokos-emléktáblát, majd a helyi kultúrotthonban, kötetlen beszélgetéssel folytatódott a megemlékezés.

Elek György