Vasárnap 17 órakor a rendezvény istentisztelettel kezdődött a templomban, ahol Rácz Ervin házigazda lelkipásztor a 103. zsoltár első 5 verse alapján hirdette az Igét: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.” Istenről hét olyan tulajdonsága hangzott el az igehirdetésben, mellyel minket is „megfertőz”: bensőséges, jó, irgalmas, gyógyító, szerető, betöltő és megújító.
Az istentiszteletet követően az érdeklődők számára nyitott újságírói kerekasztal-beszélgetés során olyan témákat érinttettek a résztvevők, mint a trianoni diktátum megítélése a Kárpát-medencei sajtóban, illetve a magyar újságírók szerepe és felelőssége a trianoni trauma kezelésében. Az esemény meghívottjai: Szentesi-Zöldi László, a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa, Moys Zoltán, a Hazajáró honismereti műsor rendezője, valamint Horváth Tamás, a Védett Társadalom Alapítvány sajtómunkatársa. A beszélgetés részeként Szentesi-Zöldi László legújabb könyvét is bemutatta, illetve az esemény végén a közönség kérdéseire is szívesen válaszoltak. A beszélgetés elején Debrenti Katalin, nagytatája Kovács Árpád felkészítésében, népdalokat énekelt.
A házigazda lelkipásztor Bob Péter Lórándot, aki szakmáját tekintve politológus, kérte fel, hogy összegezze a beszélgetésben elhangzottakat. „Megkockáztatom, hogy a szó „Trianon” minden magyar érzelmű emberben ugyanazt az érzelmi töltetet hordozza, ha reakciójuk nem is azonos. Adott tehát a kérdés, hogy mi újat lehet még egy konferencia keretein belül elmondani a több mint száz évvel ezelőtti eseményről és annak következményeiről? A szigetlankai református gyülekezet vendégei, ha talán nem is új megközelítésben, de mindenképp egy konstruktívabb narratívában prezentálták az anyaországtól elszakadt magyar közösségek helyzetét és lehetőségeit” – summázta.
Moys Zoltán, Szentesi Zöldi László és Horváth Tamás Krakkó Rudolf meghívásában egy, a megszokottól talán eltérő hangnemben beszéltek a szatmári közönségnek a Kárpát-medence békediktátum okozta helyzetéről. A már zsigeri reakciónak számító sebmutogatás, atrocitások felhánytorgatása és általánosan búskomor, kesergő hangvétel helyett egy, a jövőbe tekintő perspektíva bemutatása volt mondandójuk lényege. Az elmúlt évszázad lehetett a gyászé, de már jó pár éve nagyon pozitív tendenciák uralják a „magyar–magyar” kapcsolatokat, és ha az elmúlt tizenvalahány esztendőre visszatekintünk, a szétszakított nemzet határozottan a gyógyulás útjára lépett. Határokon átívelő szociális, kulturális, politikai és gazdasági kapcsolatok, úthálózatok fejlesztése, a logisztikai akadályok egyre hatékonyabb leküzdése mind könnyebbé teszi az elválasztott nemzetrészek együttműködését.
Köszönhető ez természetesen a jelenlegi magyar kormány munkájának, de a külhoni magyar közösségek egyre hatékonyabb önszervezésének és együttműködésének egyaránt. Ez utóbbi különösen reményteli, hisz, ahogy vendégeink is többször megfogalmazták, a lehetőségek keresése és kihasználása nélkülözhetetlen kelléke a magyar közösségek életszínvonalának emelésének és jogaik egyre széleskörűbb érvényesítésének.
Arról is szó esett, hogy egyes kifejezések megfelelő használata az anyaországiak tudatában is egy pozitívabb felfogás kialakulását segítheti, csakúgy, mint a más országok határain belül élő magyarok sorsának, de főképp mindennapi életének bemutatása. Ezáltal nem „távoli ismerősök” képe lebeg, hanem azonos kultúrájú, nyelvű, testvérekként tekinthetnek egymásra a nemzet elválasztott részei, egészen az egyéni szintig.

De a konferencia fő üzenete a már említett egyén volt. Pontosabban az egyén felelőssége a megváltozott határhelyzethez való konstruktív alkalmazkodásban. A Trianon szülte helyzet konstruktív megoldása nem a bosszú keresésében és a régi határok visszaállításában rejlik. Egészséges magyartudatú ember számára mindig tiszta marad mit is jelentett a határmódosítás, anélkül, hogy stigmákat mutogatni kellene. Ezzel együtt egyénileg mindenki tegye meg a kötelességét magyarként, végezze el a rábízott munkát, vegye fel a kesztyűt a kihívásokkal szemben és ne kifogásként használja a száz évvel ezelőtti eseményeket. Törődjön családjával, örökítse tovább a nyelvet, kultúrát. Gondoskodjon mindenki a gazdasági érdekeiről, építsen és éljen prosperáló, hasznos életet, hogy megkerülhetetlen eleme lehessen a tágabb közösség mindennapjaiban és döntéseiben. Ami talán ezektől is fontosabb, építsen és ápoljon kapcsolatokat. Közvetlen társaival, a szomszéd közösséggel és igen, a többségi nemzet tagjaival. Keressék a közös érdekeket és célokat, keressék, miben és hogyan tudnak együttműködni – ami jó a kaptárnak jó a méhnek.
A 21. században egy ilyen szerves, felelősséget vállaló hozzáállás vezethet csupán a régi sebek gyógyulásához és a Kárpát-medence újbóli felemelkedéséhez. Nem erőszakban, akadékoskodásban és revíziós álmokban kell keresni a vígaszt, hanem felnőni az új helyzethez és a feladatokhoz. Személyesen felelősséget vállalni, és a már élő jópéldákat követni. Senki sem kérheti egy magyartól, hogy felejtse el Trianont, de amit a magyar kérés nélkül is jól tudott az elmúlt ezer évben, az az újrakezdés. Végig dúlt ebben a térségben tatár, török, osztrák, orosz. Mi még mindig itt vagyunk, és elsősorban nem fegyvereknek köszönhetően. Maradjunk – szólt a konferencia üzenete.