Június 4. — kinek gyásznap, kinek örömnap, és sokaknak, egyre többeknek, az új világ fiatal generációinak csak egy kora nyári nap, amelyről minden évben lefújják a történelem porát, értelmetlenül, mert csak régi sebek tépődnek fel, amelyekre azóta, több mint egy évszázada sincs igazán gyógyír. S különben is: ennyi idő múltán minek ilyen erőszakos-elevenen tartani az emlékezetet; ami volt, elmúlt, a történelem kerekét nem lehet visszafordítani, jobb lenne „nyugodni hagyni”, talán a sebek elkezdenének varasodni, és így, a XXI. század ötödén vannak fontosabb dolgok is, mint 1921. június 4-ét felemlegetni.
Ami volt, elmúlt, s ami elmúlt, az megváltoztathatatlan — így látta ezt abban az évben, 1921-ben kristálytiszta realitással Kós Károly is: „Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is. Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen, az zárva örökre. (…) Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely, ami izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron. Nem kérdezték: akarjuk-e? Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólunk, lemondok.
Az ítéletet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Kőrös vidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába… Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban ezen túl magunkért.
A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön, örökké.”

Nemzeti összetartozás napja

Ami volt, elmúlt, s ami elmúlt, az megváltoztathatatlan — de némiképp mégis megváltoztatható. E gondolattól vezérelve foglalta törvénybe 2010-ben a magyar országgyűlés, és kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A törvény indoklásában hangsúlyozzák: az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, és sok esetben máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez: egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés ugyanakkor lehetőséget ad egyrészt arra, hogy segítse a döntések feldolgozását, másrészt alátámasztja, hogy a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.
A törvény, amely a békeszerződés 90. évfordulóján, 2010. június 4-én lépett életbe, kimondja: a nemzeti összetartozás napja, az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező június 4-e nemzeti emléknap Magyarországon — és az egész Kárpát-medence magyar lakta vidékein.

Kinek örömünnep: Trianon-törvény

Vitathatatlan: Románia is azon országok közé tartozik, melyek számára 1921. június 4-e ha nem is önazonossága, de területi kiteljesedése szempontjából meghatározó fontosságú, hiszen a kis francia palotában született döntés értelmében megkapta Erdélyt és a Bánságot, 102 724 négyzetkilométernyi területet (amely nagyobb, mint a mai magyar állam területe), több mint 5,3 millió lakosával együtt.
S bizonyos szociáldemokrata (vagy inkább nemzetszocialista) politikusoknak száz év elteltével jutott eszükbe: ez olyan fontos esemény, amely megérdemel egy (öröm)ünnepnapot. A Titus Corlăţean akkori szenátor (s nem mellesleg volt külügyminiszter) által kidolgozott törvény felhatalmazza az állami és helyi hatóságokat, hogy logisztikai vagy költségvetési támogatást nyújtsanak a trianoni szerződés jelentőségét tudatosító tudományos, oktatási, kulturális rendezvények megszervezéséhez, amelyekről a román közszolgálati médiának is be kell számolnia. Nem meglepő módon a parlament elsöprő többséggel szavazta meg a Trianon-törvényt — méghozzá kétszer is, és igaz ugyan, hogy Klaus Iohannis államfő alkotmányossági óvást emelt ellene, ám ezt az Alkotmánybíróság elutasította, így végül kénytelen-kelletlen tavaly novemberben ki kellett hirdetnie, azaz hatályba lépett. S úgy tűnik, feledésbe is merült, hiszen idén nincs centenárium, és sehonnan nem adtak hírt hivatalos örömünnepi rendezvények szervezéséről.