- Ha jellemezni kellene a Trianon előtti időszakot és „ Nagy-Magyarország” korát, hogyan lehet ezt megközelíteni történelmi szempontból? Kérem, meséljen nekünk az akkori időszakról, a konfliktusokról, és beszéljünk a fontos szegmensekről. 

A Trianon előtti időszakra a szakma nem a Nagy-Magyarország, hanem inkább a történelmi Magyarország elnevezést használja. Amire a kérdés vonatkozik, az pedig az ún. dualizmus időszaka, amely alatt az 1868 – 1918 közötti időszakot értjük. Ekkor Magyarország a Habsburg birodalom részeként folytatta állami létét, de már nem mint a birodalom egyik tartománya, hanem a német résszel egyenrangú félként. A kiegyezés azt is jelentette, hogy az ország visszaszerezte szuverenitásának nagy részét, a belügyek alakulását a magyar kormányzat intézhette szabadon. A törvényeket jóvá kellett hagynia a mindenkori királynak, de a legtöbb esetben ez formaság volt. Magyarország viszont nem rendelkezett önálló külpolitikával és hadüggyel annak ellenére, hogy ekkor is létezett a Honvédség. A dualizmust a korszakban a magyar közvélemény jelentős része, akárcsak az akkori politikai ellenzék, elhibázott lépésnek vélte, és jó ideig nem volt pozitív a megítélése. Napjainkra azonban a szakmán belül konszenzus van abban, hogy a kiegyezés egy szükséges kompromisszum volt, amely nélkül nem lett volna megőrizhető az ország szuverenitása és biztosítható a magyarság dominanciája. A magyarság számára azonban egyszerre volt előny és hátrány. Előnyös volt az állami keret megteremtése, a szuverenitás, a birodalmi keret nyújtotta gazdasági fejlődés. Hátrányt jelentett viszont az önálló külpolitika hiánya, a birodalmi és magyar érdekek közötti különbségek, valamint a nemzetiségek által terjesztett propagandával szembeni hatékony fellépés lehetőségének hiánya. Az államiság visszaszerzése és a gazdasági virágzás ellenére a Monarchia másik problémája a kiegyezés megreformálhatatlansága volt. Sok tekintetben nemcsak a nemzetiségi, hanem a magyar nemzeti elvárásokat sem tudta kielégíteni. Nem sikerült ugyanis egy állampatriotizmust kialakítani, a magyar lakosság továbbra is nemzeti – s nem birodalmi – keretekben gondolkozott. 
A dualizmus időszaka ugyanakkor az egyik leghosszabb békés fejlődést hozta el az ország és térség történelmében, ekkor épült ki a vasúti hálózat, a modern iskolarendszer, valamint a gyáripar. A látványos fejlődés azonban nem volt egységes, nagyon nagy regionális különbségek jöttek létre, s nagy vonalakban elmondható, hogy az ország középső része – elsősorban a főváros – jobban és gyorsabban fejlődött, de a határ menti régiók kevésbé. Mivel a nemzetiségi lakosság – a németet és zsidót leszámítva – ezen periférikus régiókban élt, s emiatt nem részesült egyenlő arányban a gazdasági és kulturális prosperitásból, egy idő után ez is nemzeti színezetet kapott, s fokozta a nemzetiségi ellentéteket. Például a 20. századi Erdély lakosságának 50%-a analfabéta volt, ezen belül azonban a román lakosság aránya 75%, míg a magyar lakosság aránya csak 20% volt. Fontos kihangsúlyozni, hogy a közvélekedéssel ellentétben a történelmi Magyarország a kora újkortól kezdődően mindig többnemzetiségű régió volt, ahol a magyarság csak a lakosság felét – vagy azt sem – tette ki. A Trianon előtti utolsó, 1910-es népszámlálás szerint az ország lakossága 18 millió fő volt, ebből majdnem 10 millió, 54% volt magyar anyanyelvű. Ez azt is jelentette, hogy a modern népszámlálások kezdete óta először emelkedett 50% fölé a magyar lakosság aránya, s ez is csak a népszámlálásokhoz kötődő állami nyomásnak és az asszimilációs eredményeknek köszönhető. Az ország legnagyobb kisebbsége a majdnem 3 millió főt (16%) kitevő román kisebbség volt. A nemzetiségi jelleg még jobban kidomborodott Erdélyben – Erdély alatt az 1918 után Romániához került területeket értjük –, ahol a 18. századtól kezdődően a román lakosság volt többségben, 1910-ben a terület lakosságának 54%-a vallotta magát román anyanyelvűnek. A 20. század elejére a román kisebbség nemcsak az ország legnagyobb, hanem legfejlettebb népcsoportjává is nőtte ki magát, amely önálló elittel rendelkezett. Habár a dualizmus kori magyar politikai elit tisztában volt az ország nemzetiségi összetételével, a nemzetiségi kérdés jelentette veszéllyel, mégsem kezelte súlyának megfelelően. Hitt abban, hogy a kérdés kezelhető az ország keretein belül. A közvélemény jelentős része elhitte, hogy megvalósítható a homogén nemzetállam, és hogy asszimiláció révén a nemzetiségi tömegek fokozatosan beolvadnak majd a magyarságba. A valóságban azonban Magyarország nagyon kis eséllyel indult a nemzetállam megvalósításának versenyében, a magyar nyelv nem hasonlított egyik nemzetiség nyelvéhez sem, nehezen volt megtanulható.
A közvéleménnyel ellentétben a magyar politikai elit egy része belátta, hogy nincs reális esély a milliós tömegek asszimilálására, ezért be kell érni a „gyenge asszimilációs programmal”: az iskola és közigazgatás révén a nemzetiségi lakosság tanulja meg a magyar nyelvet, de saját köreiben és a magánéletben használhassa szabadon anyanyelvét. Ugyancsak a birodalmi létből és státuszból következett, hogy 1868-at követően a magyar elit sok esetben gőgösen és cinikusan közelített a nemzetiségi kérdéshez. Ez megmaradt azt követően is, hogy 1877-ben Románia független állammá vált, és a balkáni háborúkkal növelte mind területét, mind tekintélyét. Azzal mindenki tisztában volt, hogy a Monarchia határain megjelenő nemzetállamok vonzerőt jelentenek a kisebbségek számára, és a kisebbségek élénk kapcsolatot tartanak fenn nemzettársaikkal, a valós veszélyt mégsem érezték a maga súlyában. 1883-tól Románia része lett a Hármas Szövetségnek, és ezzel a magyarok úgy érezték, hogy ellenőrzés alatt tarthatják, másrészt tudatában voltak annak, hogy Románia nem szállhat szembe a Monarchiával katonai értelemben. Kijelenthető, hogy a dualizmus kori magyar elit nem értette a nacionalizmus igazi lényegét, nem mérte fel helyesen, hogy ez egy érzelmi azonosulás, ami sok esetben ellentmond a racionalitásnak. Végig tartotta magát ugyanis az a vélekedés, hogy a nemzetiségi tömegek valójában lojálisak az országhoz, s csak az elit egy része gerjeszti a nacionalista indulatokat Románia pénzügyi támogatásával. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a  dualizmus liberális politikai légkörében nemcsak a magyar állami apparátus és polgári társadalom alapjai rakódtak le, hanem párhuzamosan kiépültek a kisebbségi társadalmak és azok a védekezési mechanizmusok, amelyek révén egy kisebbség meg tudta őrizni közösségi identitását, minimalizálni tudta asszimilációs veszteségeit. A román kisebbség tudta ezt leghatékonyabban megvalósítani, és ezzel a dualizmus időszakának legsikeresebb nemzetiségi mozgalmát építette fel. 1900 és 1910 között – amikor a legintenzívebb volt az asszimiláció – Erdélyben a magyar lakosság asszimilációs nyeresége közel 90 ezer fő volt, ebből azonban csak 32 ezer fő volt a magát korábban román anyanyelvűnek vallók aránya, a többség a sváb és zsidó lakosság köreiből került ki. A dualizmus időszakában nagy reményeket fűztek a magyar nyelv elsajátításához, amit a közvélemény egy része a gyors asszimiláció első lépésének tartott. Ennek ellenére a 20. század elején az ország lakosságának 60%-a beszélt magyarul (is), a nemzetiségi lakosságnak azonban csak a 17%-a. Erdélyben ez az arány 11% volt, s egyes régiókban nem érte el az 5%-ot sem.      

1920 – Trianon. Hogyan befolyásolta ez a magyarság sorsát? Mi következett ezután? Hogyan írható le ez a korszak?

Fontos kihangsúlyozni, hogy Trianon legfőbb oka az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a világháborút, míg Románia a győztesek oldalán fejezte be. Szintén fontos, hogy a Monarchia nem önmagától omlott össze, habár 1918 őszén az államiság sok esetben megszűnt. Ezt fokozta, hogy az ország területét a szomszédos államok csapatai kezdték megszállni, ekkor még törvénytelen módon. Megszűnéséről az Antant nagyhatalmai döntöttek még a világháború időszakában, valamikor 1917 tájékán. A határok kérdésében pedig nem a Wilson-i elvek, nem az önrendelkezés volt a döntő, ez csak egyik eleme volt. Kezdetben ezt vették ugyan alapul, de a nemzetiségi és utódállami elitek igényei és sok esetben mohóságuk ezen határokat tovább tolták – a magyarság rovására –, s így jöttek létre a nyelvhatároktól messze eltérő mai határok, amelyek megszületésénél sok esetben döntő elem volt a védhető, természetes határ, illetve a vasútvonalak a magyar–román határ esetében. Egyrészt fontos kihangsúlyozni, hogy a határvonal megállapításánál nem a Gyulafehérvári Nagygyűlés határozata volt a döntő, bár fontos elem volt a román küldöttség érvelésében és úgy összességében is. 
Magyarország határainak kérdése sokadrangú ügy volt a Versailles-i Békekonferencia keretében. Mindezek természetesen nem változtatnak azon, hogy magyar szempontból a trianoni békeszerződés igazságtalan volt, s a határokat lehetett volna kedvezőbben meghúzni. Erdélyben nem létezett világos nyelvhatár, mint magyar–szlovák viszonylatban, de pl. a partiumi magyar többségű sáv és Szatmárnémeti, akárcsak Szatmár megye nyugati felének Romániához rendelése az igazságtalanságok kategóriáját erősíti. A negatívumok mellett Trianon pozitívuma – ha lehet ilyet mondani – a romániai magyarság létrejötte. Ez 1920-ban kényszerközösségként született meg, hiszen akaratán kívül került kisebbségi sorsba, azonban elfogadva az új helyzetet, 100 év alatt egy tudatosan vállalt kisebbségi közösséggé vált. Az 1918–1920-as uralomváltás legfőbb hozadéka a többségi létből kisebbségi helyzetbe szorulás, ami elsősorban az állami lét, az állam jelentette védőháló elvesztését jelentette, és ezzel együtt a kisebbségi léttel járó diszkriminációt és asszimilációs nyomást. Az 1930-as évek végére a magyar kisebbség kiszorult a politikai életből, pozíciói visszaszorultak a közigazgatásban és egyes szabadfoglalkozású pályákon, azonban gazdasági, kulturális, iskolázottsági tekintetben továbbra is jobb mutatókkal rendelkezett. Ezen mutatók szerint a magyar kisebbség a két világháború közötti időszakban nem tekinthető kisebbségnek. Elég csak arra gondolni, hogy a két világháború közötti időszakban a 49 erdélyi városból 27 volt magyar és 18 román többségű. A Szatmárnémetiben, Nagyváradon vagy Kolozsváron működő színházak, napilapok, irodalmi és társadalmi élet továbbra is magyar nyelven zajlott, nagyban köszönhetően az ugyancsak magyar kultúrájú zsidó lakosságnak. Mindezek ellenére az erdélyi magyar kisebbség a két világháború közötti teljes időszakot hanyatlásként élte meg.

- Mi volt a jellemző és legszembetűnőbb változás, mit eredményezett a szétszakadás? 

A szétszakadás legdrámaibb változását a többségből kisebbségi létbe való kerülés jelentette. Az erdélyi magyarság azonban megbirkózott ezzel a kihívással, és sikerült kiépítenie egy párhuzamos, kisebbségi társadalmat, amelynek alapja az intézményháló és a politikai párt léte. A magyar kisebbségi elit példának épp a dualizmus kori román társadalmat és törekvéseit tekintette, s igyekezett ennek mintáját átvenni, adaptálni. A két világháború között a legfőbb védelmet a magyar egyházak, az általuk fenntartott iskolahálózat, politikai téren pedig az Országos Magyar Párt megléte jelentette. Erdélyben – a többi elszakadt régióval összevetve – végig az egység narratívája uralkodott: bármilyen ellentét állt fenn a különböző érdekcsoportok között, sikerült mindig szervezeten belül rendezni, s nem vezetett el pártszakadáshoz, vagy párhuzamos szervezetek létrejöttéhez. Ennek köszönhetően a két világháború közötti időszakban a párhuzamos kisebbségi társadalom sikeresen védte ki az állam részéről jövő asszimilációs nyomást. Az erdélyi magyarság két világháború közötti vesztesége 300 ezer fő volt, ebből pedig több mint 200 ezret a menekültek jelentettek, nem az asszimiláltak. 

- Mit gondol, ha nem következnek be az 1920-as történésék, hogy alakította volna ez a magyarság jövőjét, történelmét?

Erre a kérdésre tudományos értelemben nem lehet válaszolni. A mi lett volna ha… kérdések meghaladják egy történész lehetőségeit. Az biztosra vehető, hogy ha nem is veszíti el a világháborút a Monarchia, hosszú távon nem maradt volna fenn, hanem valamilyen formában átalakul, szétesik. Az azonban nem mindegy, hogy az átalakulás vagy szétesés milyen körülmények között megy végbe: békés, tárgyalásos úton vagy nagyhatalmi döntés eredményeként. Játsszunk el a gondolattal, hogy az 1918. novemberi Jászi Oszkár-féle, román kisebbséggel folytatott tárgyalás eredményre vezet, és a román kisebbség képviselői elfogadják a kantonális megoldást. Erdélyben magyar, román és vegyes kantonok jöttek volna létre. A tervezet szerint Szatmárnémeti és Szatmár megye egész területe a magyar többségű, de román kisebbséggel is rendelkező kanton része lett volna. Ha a Monarchia szétesése a későbbiekben következik be, az valószínűleg ezen belső határok mentén történt volna. A világháború elvesztése nélkül elég valószínű, hogy a magyarság számára a maiaknál kedvezőbb határok jöttek volna létre. 

Határtalanul rovatunk a Culture Plus Egyesülettel partnerségben a Nemzeti Együttműködési Alap-NEA támogatásával valósult meg.