Életünk folyamán időről időre elveszítünk, elhagyunk és elengedünk másokat. A veszteség az emberi élet elkerülhetetlen velejárója, melynek feldolgozását mindenki másként oldja meg. A legnagyobb fájdalom, amit a legnehezebb feldolgozni, ha meghal egy szerettünk, barátunk. A halál, a gyász feldolgozása mindenkinél másként nyilvánul meg. Sajnos a 2020-as esztendőben reflektorfénybe került a halál, főleg a koronavírus-fertőzés következtében elhunyt személyek. A halál végigkísér életünk során, és bár tudjuk, hogy az elmúlás az élet velejárója, mégsem tudunk mit kezdeni vele, amikor szembekerülünk vele. Tóth Klára pszichológussal próbáltuk meg körbejárni, hogyan lehet könnyebben túljutni a gyász folyamatán, de azt sem kell szégyellni, ha szakember segítségére szorulunk.

— A 2020-as esztendőről mondhatjuk, hogy a veszteségek éve volt. Számtalan esetet hallottunk, láttunk, amikor közeli hozzátartozónk, ismerősünk lett a koronavírus vagy egyéb betegség áldozata. Hogyan lehet egyáltalán hozzáállni az elmúláshoz?

— Életünk során időről időre elveszítünk, elhagyunk és elengedünk másokat. A veszteség az emberi élet elkerülhetetlen velejárója. Sajnos azt tapasztalom, hogy manapság nem beszélünk eleget és eléggé nyíltan erről a témáról sem. Ma a legtöbbünknek fogalma sincs arról, mihez kellene kezdeni a halállal, erre senki sem tanít meg minket, mert nincs a fejünkben egy gyászforgatókönyv, mert nincsenek tanult rítusaink. Annyira fájdalmas, annyira felfoghatatlan ép ésszel, hogy az emberek többsége nem szívesen foglalkozik ezzel a gondolattal, ezért válik elfojtottá, a lélek egyik rejtett zugába száműzik. Térségünkben a mai generáció körében nincs kultúrája a halálnak, a gyásznak, sok esetben tabu erről beszélni. Míg a régi időkben megvolt magának a virrasztásnak a ceremóniája, és ezek a rítusok megadattak, annak megvolt a lelki értelme, hogy hogyan tudjunk elköszönni attól, aki eltávozott. A mai modern világunkban sajnos eltűntek a hagyományos társadalmi rítusok, melyek segítették a gyász érzelmi szabadon engedését. A búcsú egy rítus, az elengedés viszont egy folyamat. Ha mindenki belegondol a saját életébe, akkor jól látható, hogy a koronavírus előtt is milyen típusú és hány vesztesége volt — és itt nem csak kifejezetten egy személy elvesztéséről beszélünk, hanem egy munkahely, egy barátság, egy házasság elvesztéséről, melyek ugye mind gyászfolyamatot generálnak, és veszteséget jelentenek.

— Halálesetek mindig voltak, de most mintha nagyobb figyelmet kaptak volna. Hogyan lehet feldolgozni a veszteséget ebben a nem mindennapi helyzetben?

— A járványhelyzetben, amikor korlátozásoknak vagyunk kitéve, és ömlenek a különböző csatornákból a többnyire negatív hírek, ha ezeket nem szűrjük egészséges módon, akkor persze, hogy a figyelem, a fókusz csak arra irányul, hogy halál, halál, halál, felerősödik a pánik és a félelem. Amikor az ember a közvetlen környezetében is elveszít számára fontos személyeket, akkor úgymond jóváhagyta saját negatív gondolatait, viszont nem tudta ezt feldolgozni, azért sem, mert nincs meg ehhez a megfelelő eszköztára, mert fél tőle, mert nem tud mihez kezdeni a halállal. Azonban tudatosítanunk kell magunkban, hogy nap mint nap jelen van, jelen volt eddig is az életünkben a halál, csak nem került ennyire a középpontba. A páciensekkel való munka során és személyesen is azt tapasztalom, hogy a legnagyobb kegyeletsértés az, amikor nem búcsúzhat el valaki a szeretteitől. Gondolok itt azokra, akik kórházakban, idősek otthonában hunytak el. Eddig megvolt a búcsú lehetősége, hogy az utolsó pillanatig fogjuk valakinek a kezét, hogy bemegyünk az idősotthonba, és ott vagyunk mellette. Most ezt elvették az emberektől. Elvették az emberektől a virrasztás lehetőségét, elvették az emberektől a normális temetés lehetőségét, és ezáltal felerősödött a gyászfolyamat — a kezdeti sokkhatástól kezdve ugye ennek van 5 szakasza: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás —, mert egyszerűen nem tudták az emberek, mi az, hogy nem lehetek ott mellette, nem foghatom meg a kezét, nem mehetek be hozzá a kórházba. A másik negatív kicsengésű eset, ha valakit koronavírusosként temetnek el, akkor ugye zárt kopósóban viszik ki a temetőbe, beteszik előre a sírba, ráhantolják a földet, és úgy állnak aztán a sír mellett a hozzátartozók, míg elmondja a pap a gyászszertartást. Ezek olyan körülmények, amelyek nehezítik a gyász feldolgozását, az elengedés folyamatát.

— Mikor kell segítséget kérni a gyász feldolgozása során?

— A legnegatívabb hozadéka a koronavírus-járványnak és a megszorító intézkedéseknek az, hogy elvették tőlünk a gyásznak, a halottainknak, a szeretteinknek a normál elgyászolását, ezért éleződtek ki még inkább ezek a fájdalmak. Amennyiben valaki úgy érzi, hogy átcsúszott, és hat hónap, egy év után — kb. ennyi a normál gyász folyamata — úgy érzi, hogy ezzel nem tudott megküzdeni, akkor mindenféleképpen érdemes szakemberhez fordulni, mert az azt jelenti, hogy ott mélyebben gyökerezik a probléma, ott nem csak a gyásszal van gond, hanem az elfogadás, a tagadás és egyéb pszichológiai tényezők is szóba jöhetnek. Volt olyan eset is, amikor egy 80 év körüli úriember azért esett depresszióba, mert nem lehetett ott a legjobb barátjának a temetésén, annak a személynek a búcsúztatásán, akivel végigkísérték egymás életét, és ez nagyon megviselte lelkileg.

— Mi az, ami segítség lehet a gyászolónak?

— Amennyiben egy normál gyászfolyamatról beszélünk, akkor azon mindenki a saját lelki folyamatait figyelembe véve természetes módon keresztül tud jutni. Eddig is voltak segítők a környezetünkben, a lelkészektől kezdve a családtagokig, tehát ha nem is feltétlenül pszichológus, de voltak, akik segítették a gyász feldolgozásának folyamatát, és nem feltétlenül okoskodással, hanem egyszerűen azzal, hogy meghallgattak. Olyan közhelyek mondása, hogy az idő mindent megold, nem segít azon, aki a gyászfolyamaton megy keresztül. Néhány egyszerű gyakorlattal lehet segíteni azon, hogy kicsit másként szembesüljünk az elmúlás gondolatával. Meg kell vizsgálni, hogy hogyan állok én az elmúláshoz, mi az, amit az eddigi életemben el tudtam engedni. Hogyha valaki több mindenhez ragaszkodik az életében, az előrevetíti, hogy problémái lesznek a gyászfolyamatban, mert nem gyakorolta az elengedést. Aki könnyebben tud lemondani egy autóról, egy nyaralásról, bármiről, a gyászfolyamattal is könnyebb lesz megbirkóznia. Ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy mi az, amit az említett személytől megtanultam, mi az, ami által az én életemet gazdagította, mi az, amit szellemi hagyatékként magammal viszek azáltal, hogy ápolom a szokásait, az sokat segíthet a feldolgozásban. Sokszor olyan rítusokat viszek be a mindennapjaimba, amik segítenek engem ebben a gyászfolyamatban. Hasznos lehet, ha felidézzük azokat a gondolatokat, amiket nem tudtunk elmondani, és ezeket leírjuk, majd a levelet a saját postaládánkba elküldjük. Egy másik gyakori jelenség, hogy sokan elkészítik az elhunyt személy kedvenc ételeit, de ezt nem áldozatként teszik, hanem egy rászorulónak ajándékozzák oda azokat. Ezek mind a rítusokhoz köthetők, és ezeknek a rítusoknak a megszervezése könnyítheti a gyász feldolgozását, enyhítheti a fájdalmat.

— Vannak, akik igyekszenek nem szembenézni a fájdalmukkal, inkább elfojtják azt. Ez mennyire lehet járható út a gyász feldolgozásában?

— Az érzelmeket nem elfojtani kell, hanem meg kell élni őket. Ha azt mondom magamnak, hogy ez nekem nagyon fáj, és azonosítom, hogy milyen érzelem megy keresztül rajtam, de nem ragadok bele — mert az a probléma, hogy nagyon sokan beleragadnak a negatív érzelmekbe, és onnan nem tudnak kimászni —, és észreveszem magamon, hogy pl. a levertség már huzamosabb ideig fennáll, akkor meg kell kérdezzem önmagamtól, hogy miért ragaszkodom még mindig ehhez a negatív érzelemhez ennyire, miért nem tudom elengedni ezt. Az érzelmekkel nincs semmi gond, hanem azokkal a gondolatokkal van probléma, amiket mi az érzelmekhez kapcsolunk. Ezt sokan nem tudják megérteni, hogy az érzelmek vannak. Az lenne a természetellenes most, ebben az időszakban, ha nem szorongnánk. Amikor a szorongás kinövi magát félelemmé, ott már probléma van. Nem magával a szorongással van probléma, hanem hogy én milyen gondolatot csatolok ahhoz a szorongást keltő helyzethez.
Összességében elmondhatom, hogy hagynunk kell magunknak időt a gyászra, megengedni, hogy fájjon, hogy lehetőségünk legyen sírni. Meg kell birkóznunk a veszteségek következtében létrejött érzésekkel ahhoz, hogy pszichológiai értelemben egészségesen tudjuk folytatni az életet. Mivel a gyász élethelyzet, nem betegség, normál gyászreakció esetén nincs szükség professzionális segítő beavatkozásra, csak úgynevezett bonyolult gyászreakció esetén. A gyász feldolgozása azonban a legtöbb erős személyiségnek is gondot okoz. A gyásszal kapcsolatban nincs egyetlen reakció sem, ami annyira általános, hogy mindenkire érvényes lenne. Csak egyetlen igazság létezik a gyásszal kapcsolatban: minden gyász egyedi, mert minden ember egyedi, és minden emberi kapcsolat különböző. A belső békénkhez meg kell tanulni megélni és kezelni a negatív érzéseinket, nem elfojtani őket és letagadni a létezésüket.

Sógor Beáta