— Miként fogalmazódott meg benned az elhatározás, hogy te szeretnél lenni Tasnád következő polgármestere?

— Sok tasnádi és nem tasnádi barátom, ismerősöm keresett meg a tavasz folyamán azzal, hogy az 1990-es évek végétől mostanáig elért eredményeimet és megvalósításaimat figyelembe véve mi lenne, ha versenybe szállnék Tasnád város polgármesteri székéért, tisztségéért. De nem szeretem ezeket a kifejezéseket, mert ez nem egy tisztség, hanem egy szolgálat. A polgármesternek ugyanis ki kell szolgálnia az adott település lakosságát. Éppen így nem tetszik a polgármesteri hivatal kifejezés sem. Az nem a polgármester háza, hanem a városé, ezért én a régi magyar városháza kifejezést szeretem használni.

— A megkeresésre pedig te egyből rávágtad, hogy miért is ne?

Nem, dehogy! Nehéz volt egyből válaszolnom, mert az aktuálisan futó pályázatokat, feladatokat át kellett szerveznem. Ugyanakkor nagyon sok minden köt Tasnádhoz, úgy személyes, mint szakmai és önkormányzati téren. Rendkívül eredményes éveket töltöttem korábban Tasnádon, éppen ezért fáj most azt látnom, mennyire stagnál a város és vele együtt a közösség. Márpedig egy közösség csak akkor tud dinamikus és aktív lenni, ha a település, ahol él, fejlődik. Itt kell kiemelnem, hogy én a civil szférából jövök, ott tudtam kiteljesedni. Közösségfejlesztő és vidékfejlesztő szakembernek tartom magam. A két terület szorosan összefügg, az elmúlt évek kemény munkájával szerzett tapasztalatommal pedig mindkét területen rengeteget tudok segíteni Tasnádnak. Gépészmérnöki szakon kezdtem egyetemi tanulmányaimat Temesváron, ám aztán rájöttem, hogy nem szeretnék nagyvárosban élni. Márpedig a nagy gyárak nagyvárosokban vannak… Így lettem pszichopedagógus. Aztán egyetem utáni képzésben egyetemi szintű projektmenedzseri diplomát szereztem külföldi és belföldi finanszírozású pályázatokra egyaránt, így mára már okleveles pályázati szakember lettem.

— A szakmai fejlődésed pedig szorosan összefonódik Tasnáddal, ugye?

— Teljes mértékben. A Tasnádon elkezdett közösségi munkának köszönhetően is kerültem közel a pályázati lehetőségekhez, az előcsatlakozási alapokhoz. A 90-es évek közepén, második felében elkezdődött valami Tasnádon. Ismerőseinkkel, néhány tenni akaró emberrel közösen megalakítottuk a Tasnád Közösségfejlesztéséért Civil Egyesületet. Ez az Előcsatlakozási Alapból kezdett működni. Ennek keretein belül jött létre a teleházprogram — Romániában elsőként Tasnádon. Ez egy informatikával megspékelt közösségi tér volt. Akkor még a városban senkinek sem volt magánfelhasználóként internete otthon. Ne feledjük, 1997–98-ról beszélünk. Azt szerettük volna elérni, hogy a tasnádi lakosok csatlakozzanak a világhálóhoz, hogy információhoz jussanak, hogy kinyissuk számukra a világ kapuját, hogy részei legyenek a globális információcserének — amit aztán mindenki fel tudjon használni maga és a közösség építésére. Ebből nőtte ki magát aztán a Teletinik Diákszínjátszó-csoport, a Telejuniors gyermek- és ifjúsági labdarúgócsapat, a Tasnádi Tükör családi havilap. A lakossági tanácsadó iroda egy nemzeti pályázatból született meg, a közép- és kisvállalkozók fejlesztési központja révén pedig rengeteg pályázati információhoz juttattuk a vállalkozókat. Képzéseket szerveztünk közösségfejlesztés terén, pályázatok terén. Létrehoztuk az Otthon-találkozót, amely megteremtette annak lehetőségét, hogy az elszármazottak ismét találkozzanak egymással, rokonaikkal, gyökereikkel. Az Otthon-találkozó többnapos kulturális esemény volt rendezvényekkel, előadásokkal, sportvetélkedőkkel, bálokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, amelyeken szintén a tapasztalatcsere volt a központi tényező. Mi szerveztük meg az első bográcsos főzőversenyt is, ami azóta is évről évre nagy népszerűségnek örvend.

— Honnan vettétek a motivációt, mi jelentette a hajtóerőt ebben a titáni munkában?

— Tasnádon volt egy olyan hiány, amit saját bőrünkön éreztünk. A mi gyerekeinknek sem volt délután hova elmenniük. Innen jött a focicsapat és a színjátszókör ötlete. Egy űrt akartunk betölteni. Az volt a célunk, hogy kinyissuk a tasnádiak látókörét, hogy felpezsdítsük a város életét. A tevékenységek az egész városnak szóltak, nem csak egy bizonyos csoportnak. Már akkor is csapatban gondolkodtam és csapatban dolgoztam. A háttérben ugyanis egy maroknyi, de elszánt és a közösségért tenni akaró ember dolgozott. Tette ráadásul mindezt teljesen ingyen. Senki nem kért és nem is kapott pénzt. Sokszor hitelt kellett felvennünk a saját nevünkre, hogy finanszírozni tudjuk a tevékenységeket. Most már sok mindent másként csinálnék, de mindez remek tanulópénz volt.

— Sajnos mindebből jelenleg csak vajmi kevés működik. Hol bicsaklott meg a dolog, miként távolodtál el Tasnádtól?

— Tasnádtól soha nem távolodtam el igazán, csak egy idő után már más utat választottam, a tevékenységi köröm pedig a közösségfejlesztésről sokkal inkább a vidékfejlesztésre tevődött át. Előbb 2000–2004 között városi, 2004–2008 között pedig megyei képviselőként, nyolc évig parlamenti képviselői tanácsadóként, 2008–2011 között pedig a tasnádi önkormányzat pályázati osztályának vezetőjeként dolgoztam. Egy idő után azonban egyre inkább úgy éreztem, új utakat, új eszközöket, új megoldásokat kell keresnem magamnak, mert a napi rutinban kezdtem kiégni. Szükségem volt valamiféle feltöltődésre, és ez volt számomra ez a nyolc év a GAL vezetőjeként. De ebben a tisztségemben sem távolodtam el igazából, hisz fő feladatommá a vidékfejlesztés vált. Ugyanaz a szemlélet vezetett továbbra is, csak az eszközök és a módszerek változtak. Sokat is fejlődtem ezen évek alatt. Szakmailag és emberileg egyaránt.

— Azok számára, akik nem tudnák, mi az a GAL, engednél némi betekintést a munkádba, a hétköznapjaidba?

— Ez egy kistérségi fejlesztési akciócsoport (Délnyugat-szatmári Akciócsoport), amelynek célja, hogy a hozzá tartozó önkormányzatokat, az azok területén működő vállalkozásokat, civil szervezeteket támogassa. Ez az Európai Unió LEADER programjának a gyakorlatba ültetése, amit Szatmár megyében mi indítottunk el elsőként. A nyolc év alatt több mint 8 millió euró vissza nem térítendő támogatást sikerült bevonnunk a térség fejlesztésébe — így lett a munkám közösségfejlesztésből gazdaság- és vidékfejlesztés.

— Mi kell ahhoz, hogy valaki jó pályázati szakember legyen? Ezt a kérdést akár úgy is lehet értelmezni: mi kell ahhoz, hogy egy adott település sok pályázaton tudjon nyerni?

— Meglátásom a következő dolgok: az információ, a szakértelem, az ebből fakadó rálátás és a csapat. Megfelelő információ nélkül nem tudsz elindulni, egyet előrelépni. Szakértelem nélkül viszont nem sokra mész magával az információval, mert azt tudni kell gyakorlatba ültetni. Egyedül pedig nem sokra megy az ember, mindig szükség van olyan társakra, akik kiveszik a részüket a munkából.

— Ha visszatérünk Tasnádhoz, a város vezetői miként teljesítettek pályázati téren az előző nyolc évben?

— Azt hiszem, mindent elmondok azzal, hogy kijelentem: a város stagnál — minden értelemben. Ha az utóbbi 4–8 évet tekintve összehasonlítjuk a megye többi kisvárosával, nagyobb községeivel, azt látjuk, hogy Sárközújlak vagy Erdőd 10 millió euró fölötti értékben hozott be pályázatokat, miközben Tasnád szinte semmit. Ez egyrészt nagyon szomorú, másrészt pedig érthetetlen. Látnunk kell, hogy jelenleg a 2014–2020-as és a 2021–2027-es pályázati időszakok közötti, átmeneti periódusban vagyunk. Ez a legnehezebb időszak, legalábbis olyan értelemben, hogy a régi kiírásokból már nincs, az újakból pedig még nincs pénz. De 2016–2019 között, amikor a pénzeszsák tele volt, legyen szó akár régiós operatív programról, akár szociális operatív programról vagy határon átnyúló pályázatokról, Tasnád ezt egyáltalán nem használta ki. Vegyük például a város egyik legnagyobb problémáját, a romakérdést! Az előző időszakban szociális felzárkóztatásra és szociális infrastruktúra fejlesztésére rengeteg pénz állt rendelkezésre — de senki nem élt a lehetőséggel. Viszont van ennél is szomorúbb: a három év alatt, amíg a hivatal pályázati osztályát vezettem, hat kezdeményezésem is volt, ám ebből távozásom után csak egyet vittek végig és valósítottak meg. Ennek köszönhetően készült el az elkerülő út Margitta felé, továbbá a pályázat részeként négy tasnádi utcát is sikerült rendbe tenni. Kijelenthetjük tehát, hogy Tasnád két fejlesztési periódust elszalasztott. Önkormányzat, gazdaság, mezőgazdaság — aki nem használja ki az uniós pályázati lehetőségeket, az lemarad, lemorzsolódik. Meggyőződésem, hogy Tasnád többet érdemel.

— Mi szükséges ahhoz szerinted, hogy egy települést fejlődési pályára lehessen állítani?

— Minden a vízióval kezdődik. Amennyiben a település vezetőinek van egy víziójuk, akkor az emberek is ismerik az irányvonalat, tudják, mit akarsz elérni. A második lépés egy jól összerakott, pontos leírásokkal és anyagi számításokkal ellátott fejlesztési stratégia. Nagyon fontos, hogy tudd, mi mennyibe kerül. Ha mindez megvan, akkor mindenki tudja, merre kell húzni azt a bizonyos szekeret, el lehet kezdeni megkeresni az anyagi forrásokat. De jelen pillanatban csak kapkodás van és a fordítva gondolkodás. Van egy pályázat; vajon miként férjek bele, hogy elmondhassam, ezt is megcsináltam? Ahelyett, hogy tudnám, mit akarok, és ehhez keresném meg a forrásokat, a pályázatokat. Fontos, hogy az önkormányzat felvállaljon feladatokat. A „nem az én dolgom” hozzáállás sehová sem vezet. Mondok egy példát. Mire lett volna szükség ahhoz, hogy a tasnádi tömbházakat hőszigeteljék, új aspektust adva ezzel a városnak is? Lakóközösségekre, de a lakosoknak nem az a dolguk, hogy ezt tudják. A polgármesteri hivatal feladata, hogy közvetítsen, információkat átadjon. És a jó példa megtöbbszöröződik. Konkrét példákat tudok, hogy intézményvezető kért pályázati segítséget a polgármesteri hivataltól, de nem volt ki segítsen. Pedig nagyon sok jó képességű szakembere van a hivatalnak, ezt ki merem jelenteni. Csak hiányzik, hogy tudják, merre tartanak. Hiányzik a problémamegoldó készség. Sok polgármesterjelölt abba a hibába esik, hogy munkahelyeket ígérget, pedig egy polgármester nem képes munkahelyeket teremteni. El tud indítani viszont egy olyan fejlődési folyamatot, amely maga után vonja az új befektetők érkezését, mert az új munkahelyek létrejötte mindig a fejlődés hozadéka.

— Választások előtt soha nem jó ómen azt mondani, hogy nem ígérsz meg valamit…

— Soha nem fogok felelőtlen ígéreteket tenni. Én egyetlen dolgot tudok csak nyugodt szívvel megígérni: folytatni fogom mindazt, amit eddig tettem, megtalálni a problémákra a megoldásokat, külső pénzforrásokat bevonni a település és a tasnádi közösség fejlesztése érdekében. A polgármesternek egy megvalósításra kell törekednie: hogy dinamikus, fejlődő települése legyen, mert egy fásult társadalomban fásultak az emberek is. Ám egy aktív közösség olyan kezdeményezéseket és tevékenységeket képes átvállalni a polgármesteri hivataltól is, amelyeket az nem tud megoldani. De a polgármesternek, az önkormányzatnak támogatnia kell minden helyi kezdeményezést, mert ezek lesznek a közösség motorjai. A legkönnyebb meghúzni a vállunkat, hogy ez nem a mi feladatunk, de közvetíteni a különböző érdekszférák között mindig a polgármesternek kell. Mert nincs olyan probléma, amire nem lehetne megoldást találni. Beszéltünk már a fejlesztési stratégiáról: ennek elkészítéséhez a participatív megoldást kell választani, vagyis be kell vonni a lakosságot. Meg kell kérdezni a különböző társadalmi és érdekszférákat, hogy az adott településen milyen problémákkal küszködnek, min kellene változtatni, mi az, ami nekik jó: vállalkozókat, mezőgazdászokat, a turizmusban, az oktatásban, az egészségügyben dolgozókat stb.

— Nem túlzott idealizmus azt gondolni, hogy effajta arany középutat meg lehet találni?

— Nézd, ezt csináltam az előző években is. Kerestem a közös érdekeket, és ezek alapján dolgoztam ki a stratégiákat, pályázatokat. Ezt fogom tenni Tasnád polgármestereként is minden tapasztalatommal, városvezetési stílusommal. Büszke vagyok arra, hogy tanácsosi mandátumom alatt kidolgoztam egy olyan hivatalos és ellenőrizhető pályázati rendszert, amely alapján kulturális és sportrendezvényekre legálisan pénzt lehet utalni különböző civil szervezeteknek. Az átláthatóság pedig a konszenzus egyik alapja. Konszenzust pedig mindig lehet találni, mert minden pártban vannak értelmes emberek. Csak azt kell megérteniük, hogy ha valamit sikerült elérni a közösség javára, az közös siker. Nálunk viszont az a baj, hogy mindenki csak a saját sikerre hajt. Vannak persze politikai prioritások is, de ha a közösségről van szó, akkor meg kell találni a konszenzust. Egy irányba kell húzni a szekeret. A baj csak az, hogy egyes csoportok/emberek az energiájuk nagy részét arra fordítják, hogy másokat visszahúzzanak, és nem arra, hogy valamit ők is tegyenek le az asztalra, hogy előbbre jussunk. A sárdobálás pedig átragad a közösségre.

— Ilyen körülmények közepette viszont nem vakmerőség belevágni egy ilyen politikai feladatba?

— Szeretném, ha valamit mindenki megértene: másokkal ellentétben nekem nem létkérdés a polgármesterség. Nem azért akarok polgármester lenni, hogy aztán abból négy évig jól éljek. Nekem most emberként és szakmailag is nagyon jó, és azért kezdek bele a kampányba, hogy másnak is jó legyen. Önjelölt sem vagyok, ugyanis engem az alapján kerestek meg, amit az elmúlt két évtizedben megvalósítottam. Én pedig szeretném folytatni azt, amit egykor elkezdtem a közösségfejlesztés terén. Tapasztalataimat szeretném kamatoztatni a közösség érdekében. Olyan ember vagyok, aki akkor érzi jól magát, ha a körülötte lévők is jól érzik magukat. Akkor tudok fejlődni, ha a közösség is fejlődik. El kell kezdeni a munkát — ha van fejlődés, van dinamizmus, akkor a közösség el tudja dönteni, hogy ez jó neki, vagy jobb volt a stagnálás. Mert fejlődő közösség csak fejlődő településen van.(X)

Kocsis Zoltán