― Mit jelent a központ munkatársai számára, hogy az intézményben folyó szakmai munka országos elismerést nyert?

― Nagyon fontos számunkra ez az elismerés, mert 24 éve lesz májusban, hogy működünk, és ilyen hivatalos méltatásban még nem volt részünk. Idős ellátottaink is velünk együtt örültek a hírnek.
Épp a napokban beszélgettünk a sofőr kollégámmal, hogy szinte nincs olyan utcája a városnak, ahol ne fordultunk volna már meg, amikor reggelente felvesszük az időseket otthonuk előtt, hogy elhozzuk őket a központba. A Szőkemocsártól a Sárerdőig, mindenfelé jártunk már, és azért ez sok mindent elmond: hogy fent tudtunk maradni, mert szükség volt és van ránk, hogy próbálunk biztosítani mindenkinek ellátást, függetlenül attól, hogy hol lakik.

― Miben nyújt segítséget, támogatást az időseknek az intézmény? 

― Nem egy ellátottól hallottam az évek során, hogy még a legkínzóbb betegségnél is rosszabb a magány. Ezért nagyon fontos, hogy itt lehetőségük van a szépkorúaknak közösségben lenni, mert egyesek teljesen elszigetelődnének, ha nem lenne az idősnapközi. A legtöbb idős, akit elhoznak vagy pusztán kíváncsiságból eljön a központba, amikor látja, hogy itt van közösségi élet, itt vannak közös programok, szeretne ő is ehhez az új közösséghez tartozni, részesülni ebben az élményben. 
Több ellátottunk tud és szeret is kézimunkázni. Az egyik idősünk például decemberben kis csillagokat horgolt, és mindenkit megajándékozott egy-egy ilyen csillaggal, hogy karácsonykor ráaggassa a fenyőfájára, otthon. Azelőtt sálakat készített mindenkinek. A közösségi érzés erősítéséhez hozzájárulnak a közös étkezések és a születésnapok közös megünneplése is. Büszkék vagyunk rá, hogy alkalmunk volt már 98 éves ellátottat is köszönteni.  

A mentális szinten tartás mellett a fizikai kondíció megőrzésére is figyelmet fordítunk. Mindig van újdonság is. Nemrégiben kaptunk egy futópadot, amelyet rendszeresen használunk. Közösen jövünk le a terembe, hárman-négyen, felváltva futópadozunk, közben beszélgetünk, és ugye ez is egy plusz kapocs – mert megvan a fizikai mozgás, de ugyanakkor a jó közérzet is. 
Hetente vagy kéthetente járunk együtt bevásárolni, mikor hova, legutóbb a nagypiacon voltunk. Kertészkedünk, kézműveskedünk, az idősek sokszor mondanak olyan ötleteket, amelyeket aztán közösen megvalósítunk. A demenciás ellátottak kevésbé tudnak bekapcsolódni, ők inkább csak jelen vannak a foglalkozásokon. 

― Lassan már köztudott, hogy a központban minden napnak megvan a maga tematikája. Hogyan alakult ki ez a rendszer?

― Azért jutottunk arra az elhatározásra, hogy megpróbáljuk napokra beosztani és előre betervezni a behozott témát, hogy a demenciában szenvedő ellátottaknak is – akiknek a száma évről évre emelkedik – sikerüljön a realitásban megmaradni. Ha a vallásról beszélgetünk, tudják, hétfő van, hiszen a hétfői téma mindig a vallás, vagy péntek van, mert kommunikációról van szó. A rendszeresség azért is fontos, hogy fel tudjanak készülni. Nem egy idős jön be azzal, hogy már megvan a témája másnapra, és ő erről és erről szeretne beszélni, mert épp most olvasott vagy hallott valami érdekeset ezzel kapcsolatban. Sokszor tapasztalom, hogy akár jó, akár rossz dolog történik az ellátottakkal, alig várják, hogy jöjjenek a napközibe és megosszák tapasztalataikat a többiekkel. Közösen feldolgozva, megbeszélve a történéseket, az idősek jobban megbirkóznak a mindennapok kihívásaival. 

― Az idősnapközi több mint két évtizedes működése alatt Ön rengeteg idős történetének volt szemtanúja. Hogyan viszonyul Ön az időskorhoz? 

― Nem félek tőle, mert látom őket. Sokszor – mert hát nekem is vannak nehézségeim, és van, hogy az ember ilyenkor azt mondja, kész, nem bírom tovább, megtörik – azt mondom magamnak: a csudába, ha az én kedves időseim bírják, akkor nekem is ki kell bírnom. Én itt találok magamnak támaszt. Abban reménykedem, hogy amikor én is elérem majd az időskort, lesz egy ilyen csoport mellettem, megadatik az a lehetőség, hogy „ovikába” járjak (sok idősünk így nevezi az intézményt). Minden újabb ellátott által erősödik bennem a tudat, hogy öregedni lehet szépen is, főleg, ha megvan a támasz hozzá, és nem kell ettől félni, mert ez az élet természetes rendje. Könnyebben el tudom fogadni, hogy öregszem, mert folyamatosan látok új lehetőségeket az öregedésben. És nap mint nap azon dolgozunk a kollégáimmal, hogy az ellátottak is tudatosítsák és keressék ezeket a lehetőségeket, lássák meg a szépet és jót, és örüljenek az életnek, hiszen mindannyian ajándékba kaptuk azt. 

Nastor Erika