— Honnan indult ez az életpálya?

— 1980. szeptember 15-én születtem Érmihályfalván, ebben a Szatmárnémeti és Nagyvárad közötti kisvárosban. Itt jártam ki az általános iskolát, ami ma már Zelk Zoltán érmihályfalvi születésű költő nevét viseli.

— Az ének szeretete már gyermekkorban is megvolt?

— Igen. Gyermekkoromban tanultam harmonikázni, később zongorázni, és persze egyfolytában énekeltem. Imádtam a régi táncdalokat hallgatni bakelitlemezről, mindet tudtam kívülről. Úgy hatodikos lehettem, amikor társasági táncot kezdtem el tanulni, majd onnan bekerültem az ismert és elismert Nyíló Akác Néptáncegyüttesbe. Itt valahogyan kiderült, hogy egész jól énekelek, ezért a néptánc mellett az együttes énekese is voltam olykor. Ekkortájt döntöttem el, hogy én zenei pályán szeretném folytatni a tanulmányaimat. Sajnos a szüleim nem egyeztek bele, így kénytelen voltam a kilencedik osztályt kémia-biológia szakon kezdeni. Az első év után kiderült, hogy nem nekem való, ekkorra már a családom is megpuhult, végül beleegyeztek, hogy váltsak zene szakra. 

— Döntenie kellett, hogy Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben kezdi el a középiskolai tanulmányait. Miért döntött Szatmárnémeti mellett?

— Nagyváradon már nem volt hely, így a szatmári zeneiskolában próbálkoztam. Nagy szerencsém volt, hogy összehozott a sors Bogáti Bokor Ilona zenetanárnővel, aki sokat segített. Ő a művészeti iskolában tanított, hozzá jártam különórákra, hogy bővítsem a zongora- és zeneelméleti ismereteimet. Az évek visszaigazolták, hogy jól választottam. 

— Volt egy időszak, amikor a komolyzene irányába tekintett. Ennek mi volt az oka?

— Klasszikus cantot tanultam. Több alkalommal énekeltem templomokban, a tanárnőm kísért orgonán. Érettségi után felvételiztem a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenepedagógia és egyházzene szakára. Itt nagyon sok kiváló tanárom volt, de egyiküknek, Berkesi Sándornak köszönhetően, aki szívvel-lélekkel dolgozott, megtetszett a kóruséneklés és a karvezetés. Egyetemi éveim alatt könnyűzenéltem, dzsesszt is énekeltem, de nem szakadtam el a népzenétől sem. Szép időszak volt, sok zenei tapasztalatot szereztem.

— Mi történt a főiskola elvégzése után?

— Amikor 2005-ben elvégeztem az egyetemet, az első munkahelyem egy mély víz volt a szatmárnémeti kereskedelmi középiskolában, itt többnyire román nyelven kellett tanítanom. Újra meg kellett tanulnom románul, és alkalmazkodnom kellett egy másik kultúrához. Nem volt könnyű…
A következő évben helyettesítőként kerültem a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba, Mátyás Erika helyére, aki gyermeknevelési szabadságra ment. A református gimnáziumba csak esperesi ajánlólevéllel lehetett jelentkezni. Akkoriban Sipos Miklós lelkipásztor volt az esperes, és csakis úgy kaphattam meg tőle ezt az ajánlást, ha elvállaltam a Szatmár-Németi Református Egyházközség vegyes karának vezetését is. Ő azt mondja — persze viccesen —, hogy megzsarolt, én azt mondom, megtisztelt a megelőlegezett bizalmával, hiszen semmit sem tudott rólam, számomra pedig új kihívásokat teremtett. Abban az időben a kórusban elég sok volt az idős tag — mára lényegesen megfiatalodott —, de jó volt és most is jó velük dolgozni. A Szatmárnémeti Református Gimnáziumban is igyekeztem a kórusművészetet népszerűsíteni a diákok körében.

— Innen is tovább kellett lépni. Hova?

— Szerettem a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban dolgozni, hiszen itt igazán a végzettségemhez közelálló munkám volt. Mivel nem volt végleges az állás, jelentkeztem a Bălcescu–Petőfi Általános Iskolában meghirdetett helyre. 2008-ban versenyvizsgával lettem címzetes tanár itt. Az első dolgom az új iskolámban is az volt, hogy megkeressem az énekelni tudó tanulókat, és létrehozzak egy kórust. Létrehoztam egy kis leánykart, amellyel könnyebb kórusdarabokat adtunk elő. 2012-ben részt vettünk Nagyváradon a Kodály Ünnepen a Partiumi Keresztény Egyetem szervezésében, ahol elismeréssel adózott a közönség és a kollégák. A Bălcescu–Petőfiben töltött éveimet másfél évre megszakította első fiam érkezése.

— Hogyan került a Kölcsey főgimnáziumba?

— Egy szép napon Pataki Enikő igazgatónő megkérdezte, hogy volna-e kedvem a Kölcseyben tanítani, mert megüresedett a hely a zenekatedrán. Megtisztelőnek éreztem a felkérést. Mindig titkos vágyam volt, hogy a Kölcseyben taníthassak, örültem, hogy megadatott a lehetőség. Itt már elődömnek, Merk Annamáriának köszönhetően működött kórus, volt zenei élet. A Fülemüle nevet általam kapta a diákokból álló vegyes kar. Első nagy megmérettetésünk a Határtalanul – Dallamok szárnyán című projekten belül volt, melynek során Szigetszentmiklóson sikeresen vendégszerepelt a kórus. Szinte minden történelmi megemlékezésen részt vett kórusunk, amit a Kölcseyben szerveztek: október 6., október 23., március 15., énekeltünk több képzőművészeti kiállítás megnyitóján a megyei tanács kiállítótermében. Iskolai karácsonyi ünnepségeinket minden alkalommal igyekeztünk még szebbé tenni, csakúgy, mint végzőseink búcsúztatását. Kiemelném karácsonyi önálló előadásainkat, melyeknek a Szentlélek-plébánia adott otthont.  2017. június 2-án egy közös koncertünk volt a Szatmári Gyermekkarral a filharmóniában. Itt olyan művek csendültek fel, mint például Bárdos Lajos: Dana dana, Daróczi Bárdos Tamás: Üszküdárá, Berkesi Sándor: Csángó magyar. Meg kell említenünk a jótékonysági estet, amelyre gőzerővel készültünk 2018-ban. Itt egy közös dalt is elénekeltünk a Kölcsey tanári karának közreműködésével. Többek között olyan művek hangzottak el, mint Mozart Ave verum corpus vagy John Lennon Imagine című szerzeménye négyszólamú feldolgozásban.

— Milyen meggondolásból jött létre a Szatmári Gyermekkar?

— A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban egy projekt keretén belül olyan fiatal volt diákokat hívtak meg, akik példaértékűek lehetnek a még tanulók számára. Az egyik ilyen diák Hermann Szabolcs volt, aki akkor a budapesti Operaház karmestereként dolgozott. Mint zenészt, a Fülemüle kórussal fogadtuk, előadtunk néhány darabot, ami nagyon tetszett neki. Ekkor mondta el, hogy régi álma egy gyermekkart alapítani Szatmárnémetiben. Miután meghallgatott minket, megkérdezte, hogy nem lennék-e én a vezetője a megalapításra váró gyermekkarnak. Igent mondtam, hiszen nagyon szeretek gyermekekkel foglalkozni. A szervezési részben főleg ő tevékenykedett, illetve együtt jártuk az iskolákat, szórólapokat osztogattunk stb. A meghallgatásra nagyon sokan jelentkeztek, amiből körülbelül ötvenöt diák bizonyult megfelelőnek. Ez is nagy kihívás volt számomra. Nem volt egyszerű ennyi gyereket irányítani, tanítani. A bemutatkozó koncertig egyedül foglalkoztam a kórussal. 

— Ezt követően ismét szakadás történt. Mi volt az ok?

— Jött a második fiam. Ekkor kértem segítséget Schmidt Mária tanárnőtól, aki helyettesített, amíg én nem voltam. Utána úgy éreztük, jó az, ha ő is ott van, mert hatékonyabb a munka. Ráadásul ő is megkedvelte a gyermekkart. Megosztottuk a munkát, de megosztottuk a vezénylést is, mindketten vezényelünk, mindketten ajánlunk műveket.

— Mit hozott a karantén?

— Megmondom őszintén, az elején pihenést. Jó volt lelassítani, kicsit olyan dolgokkal is foglalkozni, amikre azelőtt nem jutott elég idő. Szeretem a természetet, szeretek kertészkedni, de a legjobban a kis családomat szeretem. Jó volt még több időt velük tölteni. Mostanra azonban már úgy érzem, túl nagy a csend, hosszú távon ennek nagyon romboló hatása lesz, mindenféle szempontból. Ha újraindul az élet, akkor remélem, megtalálom az arany középutat. 

— Mit jelent ön számára az Ezüst Tulipán-díj?

— Boldoggá tesz, hogy ilyen díjban részesülhettem, bár egyáltalán nem számítottam rá. Mindenképpen biztatóan hat rám, hogy ne hagyjam abba eddigi munkáimat.

Elek György