„Öt mandátum egy embernek bőven elég” — summázta megkeresésünkkor Erdei-Dolóczki István, aki két évtizednyi parlamenti képviselőség után nem pályázta meg újra a jelöltséget. Hogy milyen is volt ez a két évtized no meg az azt megelőző időszak, arról beszélgettünk, pontosabban beszéltettük.

„Hogy is kezdődött? 1955. május 1-jén születtem a Szilágyságban, Ilosvai Selymes Péter szülőfalujában, Selymesilosván — akkor még divatban volt és szólt a májusi szerenád édesanyám elmondása szerint. Egy évvel később Tasnádra költöztünk, itt nevelkedtem, nőttem fel, innen indultam Temesvárra, a műszaki egyetem villamosmérnöki karára. De ugorjunk egy nagyot 1989. december végére: jöttem haza a munkából, és a szomszédban lakó Ruzsa doktor szólt, hogy lesz valami szervezkedés a színházban. Mire odaértünk, már nagy sokadalom gyűlt össze, a jegyiroda kirakatpadkájára álltunk fel, hogy lássunk valamit. Aztán belekeveredtem a sűrűjébe, s megegyeztünk a feleségemmel, hogy heti egy délutánra kapok 'mentesítést', hogy csináljam, amit épp kell, szervezgessek, rendezgessek — 35 évesen semmiféle politikai előképzésem nem volt, és a kommunista pártba sem vettek fel sohasem. Mindig úgy alakultak a körülmények, hogy folyamatosan 'kicsúsztam' a párttagságra előterjesztettek közül: a temesvári Traian Vuia Műszaki Egyetem elvégzése után friss villamosmérnökként az Unio gyár nagykárolyi kirendeltségénél léptem a munka mezejére, ahol többször felvetődött ugyan, hogy párttag legyek, de valahogy mindig lemaradtam, aztán 3 évnyi kezdő mérnöki gyakornokság után átjöttem a szatmárnémeti villanytelepre (I.E.I.R.I.E.D.E.T.). Abban az időben ez olyan jellegű vállalat volt, ahol több volt a magasan kvalifikált személyzet, mint a munkásosztály, s talán emiatt, mintegy kompenzációként mindig utóbbiak közül kerültek ki az új párttagok, én pedig azt mondtam: ennyi elég, ha eddig nem jött össze, most már ne is jöjjön! Így ért 1989 vége/1990 eleje és az a bizonyos délután. Elindultunk, szervezkedtünk, létrehoztuk az RMDSZ-t — s még most is emlékszem, milyen nagy értelmiségi vita zajlott azon, hogy párt legyen vagy szövetség, ugyanis ha párt, akkor pártideológia mentén kell szervezni; végül az a döntés született, hogy szövetség legyen.” 

„Gyüttmentként” inkább megyei tanácsos

„Először a villanytelepi RMDSZ tagja voltam (egyébként az Unióé volt a legnagyobb), s komoly elméleti viták voltak arról, hogy ideje kivinni a politizálást a munkahelyről. Nehezen ment — ekkor osztottuk fel Szatmárnémetit körzetekre, arról álmodoztunk, hogy mindegyik körzetnek lesz saját székhelye önképzőkörökkel… Közben a városi szervezet kiterjesztette munkáját néhány környező településre, ezek lettek a vonzáskörzetek (Szatmárpálfalva, Lázári stb.), mert megyei szinten még nem volt egy entitás, ami összefogta volna őket. Aztán megalakult a megyei szervezet is, és ekkor jöttek létre a területi szervezetek Hargita, Kovászna és Maros megyében, de a szomszédos Máramarosban is ekkor kezdődött a Nagybánya és a Máramarossziget körüli tömb kialakulása. Szatmárnémetiben pedig eldöntődött: mérjük fel, hányan is vagyunk! Feljártuk a negyedeket, tömbházakat, ajtóról ajtóra, kapuról kapura kopogtattunk — akkor még valóban tömegmozgalmi jellege volt az RMDSZ-nek. Aztán jöttek az első parlamenti választások május 20-án, amiről valójában azt sem tudtuk, mi az, és azt a nem tudást és sietős kapkodást a mai napig magán viseli az Alkotmány. Két évvel később, 1992 februárjában megszervezték az új Alkotmány szerinti első helyhatósági választásokat, s nagy vita övezte, hogy a megnevezés 'önkormányzati' vagy 'helyhatósági' legyen — az önkormányzati megnevezés ugyanis nem nagyon tetszett a románoknak, mert individualizmust, sőt, szeparatizmust orrontottak mögötte. A helyhatósági választásokra készülődve kerestük az embereket, a jelölteket, és bár a barátaim javasolták, hogy jelentkezzek a városi tanácsba, elhárítottam, mert én 'gyüttment' vagyok, csak 1984-ben jöttem Szatmárra, addig Tasnádon éltem. Viszont jelentkeztem a megyei tanácsba, és óriási előnyöm volt: ismertem a megyét a villanytelepi munkának köszönhetően. Így kerültem be a megyei tanácsba, ahol egyébként alapkitétel volt, hogy minden szakmát (mérnök, közgazdász, orvos, tanár stb.) képviseltessünk a grémiumban, s igyekeztünk is a teljes skálát lefedni — az első politikai tapasztalataimat ott szereztem, és ott szembesültem azzal, hogy a törvényeknek is vannak hiányosságaik. Nem mellesleg az akkori politikai viszonyokat, de mondhatom úgy is, politikai 'érettséget', demokráciai 'felnőttséget' jól jellemezte, hogy a Szatmár Megyei Tanács 1992-ben az országban utolsóként jött létre, ugyanis akkor a megyei tanács elnökét a tanácsosok saját körükből választották meg, amihez kétharmados többségre volt szükség. Az RMDSZ az egyezkedések során igényt tartott az alelnöki székre, de ugyanezt tette a többi párt is, és azért, hogy az alelnöki tisztséget ne kaphassa meg az RMDSZ, a többi párt tanácsosai egyszerűen nem mentek el az alakuló ülésre. A huzavonának köszönhetően július vége helyett csak december 22-én alakulhatott meg a Szatmár Megyei Tanács, amelynek Ioan Chiş lett az első elnöke (aki a maga 36 évével az ország legfiatalabb megyei tanácselnökének számított), azzal a feltétellel, hogy visszaszavaz nekünk egy alelnököt.”

Dolgozik a parlament — de mit csinál?

„Az utóbbi időben már általánosan és sajnos teljesen tévesen használja a magyar sajtó az alsó- vagy felsőház megfogalmazást. Ajánlatos lenne, mert ez a helyes, a kétkamarás parlament megnevezést használni — s ebben a kétkamarás parlamentben a Szenátus csak külpolitikával, honvédelemmel és a kormányhivatalok ellenőrzésével, míg a Képviselőház a törvényalkotással foglalkozik. A világ legrégebben működő parlamentje az angol parlament, amelynek valóban Felső Háza a Lordok Háza, s nem véletlenül 'felső' ház, hiszen a Lordok Háza tagjai évszázadok óta szigorúan a legmagasabb, legfelsőbb társadalmi rétegből, az arisztokrácia köreiből kerülnek ki — anno, azaz jóval a kommunizmus színre lépése előtt a román parlament Szenátusát a Lordok Háza mintájára hozták létre, tagjai között a király, a pátriárka és az arisztokrácia volt ott, s kikötés volt, hogy tagjainak busás jövedelemmel kellett rendelkezniük, míg a Képviselőházba választások útján kerültek be a honatyák. 

A '90-es évek elején a Képviselőház és a Szenátus ugyanazt a munkát végezte: mindkettő megtárgyalta a törvényeket, ha voltak véleményeltérések egy-egy törvény kapcsán, azokat is megtárgyalták, és így sokkal kisebb volt a lehetőség arra, hogy a kikerülő törvény hibás legyen — de ez a munkamenet nagyon nehézkes és sokkal időigényesebb volt. Aztán Adrian Năstase miniszterelnök s egyben nemzetközi jogász javasolta, hogy legyen meghatározva, melyik törvényt ki tárgyalja, ha pedig nem kerül tárgyalásra 60 nap alatt, akkor hallgatólagosan átmegy. Az Alkotmánybíróság pedig rengeteg törvényt dob vissza a bikameralizmusra hivatkozva. Egyébként a parlament módosítja a törvényt, nem értelmezi azt, értelmezni csak az Alkotmánybíróság értelmezi.

Két évtizeddel ezelőtt keményebb volt egy 'parlamenti dolgozó' élete: hétfőn elment a munkahelyére, szombaton jött haza, munka pedig igencsak bőven volt, törvényhiányos állapotok uralkodtak. Aztán jött a rendeleti kormányzásra való felhatalmazás — Európában mindenhol máshol csak akkor hoznak sürgősségi kormányrendeleteket, csak akkor van rendeleti kormányzás, ha valóban sürgősségi vagy vészhelyzet van. Mi vagyunk a kivételek. De említhetem azt is, amikor Năstase azt akarta, hogy parlamenti köztársaság legyen, mint Magyarországon vagy Németországban, amelyben az államfőnek nincs úgymond fajsúlyos szerepe és mindenbe beleszóló szava, de az elnöki köztársaság sem volt jó, és maradtunk ezzel a felemás helyzettel.

Bármennyire igyekszik is a törvényhozó, nem tud mindent lemodellezni, amit az élet produkál(hat), ráadásul bizonyos dolgokban szellősre is van hagyva a megfogalmazás — példaként említhetem az államelnök felfüggesztését. Ez akkor lehetséges, ha súlyosan megsérti az Alkotmányt, de az már nincs meghatározva, mi értődik súlyos sértés alatt. Ez körülbelül olyan, mintha azt mondanák: picit átmehetsz a piroson, de csak fél lábbal.”

Megyei tanácsból a parlamentbe

„Nyolcévnyi megyei tanácsosság után, 2000-ben ismét parlamenti választások elé néztünk, s bár én mindig rajta voltam a listákon, azt is mindig, minden rangsorolón elmondtam: azért vállalom, hogy tudjak kampányolni. Nos, 2000-ben is megkérdezték: vállalom? Vállaltam. Varga Attila és Pécsi Ferenc mellé harmadiknak betettek engem — és 2000-ben Szatmár megye magyarsága felülmúlta önmagát: az ötből három képviselőt és két szenátort küldött a parlamentbe.

Nagyon családcentrikus voltam és vagyok mind a mai napig, s ez volt a legnehezebb, hogy minden vasárnap este itt hagyjam őket; a lányom 8 éves volt, a fiam alig valamivel több, s én hétfőnként már több száz kilométerre voltam tőlük. Hétfőtől csütörtök délutánig volt plénum — más plénum volt, dolgoztunk, vitattunk… ahogy mostanság zajlik a plénum, az a parlamentarizmus megcsúfolása. És nem tudom, mi lesz a vége, hogy fog lecsapódni, mikor és hogyan fog visszaütni. A péntek volt a 'szóbaállási nap', amikor az emberek ügyes-bajos dolgait hallgattuk meg, próbáltunk segíteni, a szombat és vasárnap pedig az események napja. Szóval mindenütt voltál, csak a családdal nem. Ugyanakkor nagyon szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen feleségem amikor csak tehette, minden civil eseményre (ünnepi istentisztelettől kezdve falunapon át kulturális rendezvényig) elkísért, velem, mellettem volt, s az évtizedek alatt ez komoly támogatást jelentett számomra. 

Új sütetű képviselőként előbb az ipari bizottságban tevékenykedtem, ami jelentéstevő bizottság, és érthető módon szívügyemnek tartottam az energetikát, benne voltam a törvénykidolgozó bizottságban is. De ugyanígy benne voltam a közúti forgalmat szabályozó 195-ös törvény kidolgozásában is, és Antal István, Ráduly Róbert és jómagam javaslatára lett kötelezővé a biciklistáknak a láthatósági mellény viselése, valamint a 'rövid fény' napközbeni használata. Talán apró dolgoknak tűnnek, de biztos vagyok benne, hogy sok szerencsétlenség lett elkerülve általuk.

A 2004-es parlamenti választásokat követően a frakcióban felébredtünk, hogy van két mérnök, két közgazdász, a többiek pedig orvosok, szociológusok, állatorvosok, tanárok — na mármost a képviselőházban három gazdasági bizottság van: a költségvetési-könyvelési, a gazdaságfejlesztési és az ipari bizottság, s ezekbe tanárt vagy szociológust lehet ugyan küldeni, de nem biztos, hogy hatékony lesz. Ekkor vállaltam, hogy átmegyek a költségvetési bizottsága, ahol nagy segítségem volt Borbély László, de aztán beütött a mennykő: Borbélyt elvitték miniszternek, én meg egyedül maradtam. Később átjött Lakatos Péter a gazdaságfejlesztési bizottságból, nagyon jól dolgoztunk együtt — persze az elején, egy-másfél évig én csak tanultam, rengeteget, és ott is ragadtam a költségvetési bizottságban. Érdekes módon senki nem tolakodott, hogy átvegye a helyemet. Gyakran nehéz, hajnalig tartó bizottsági üléseink voltak, hiszen a pénzről dönteni mindig nehéz.

Nem volt életcélom a politika, nem politikusnak készültem — én politikával foglalkozó mérnökember vagyok. Az elmúlt 30 év alatt többször is megismételtem, amit még a '90-es évek elején elmondtam: mérnökként azért vállalom ezt a politikai szereplést, mert amit lehet, ezért a közösségért, magyar közösségünkért meg kell tenni. Úgy érzem, ez többé-kevésbé sikerült. Most átadom a stafétát, és nevelem az unokámat. No és persze követem a napi eseményeket, történéseket, ám hogy nyugdíjasként mennyire leszek aktív a szervezeten belül, az már nem tőlem függ: én vállalom, de el is kell fogadják a segítségemet.”
 

Szabó Kinga Mária