Több szempontból is rendhagyó módon ünnepelték a magyar kultúra napját tegnap Szatmárnémetiben — egyrészt az alkalomhoz illő, különleges fényfestésruhát öltött magára a Láncos-templom, amelynek stílusosan magyar népi motívumai közül hol Kölcsey Ferenc portréja, hol a Himnusz kézzel írt sorai bukkantak elő; másrészt a Kölcsey Ferenc szobra előtti főhajtást most nem követte, nem követhette a hagyományos, egész hetes, tartalmas és színes kulturális kavalkád.

A Magyar Kultúra Hetét már évek óta megszervező Ady Endre Társaság idén sem mond le a rendezvénysorról, de a járványhelyzet miatt májusra halasztotta — ugyanakkor a Szamos folyóirat, Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának a kulturális osztálya, valamint a Szatmár Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó hagyományőrző forrásközpont úgy döntött, hogy a lehetőségekhez mérten megünnepli e jeles napot, ezzel is ráirányítva a figyelmet a kultúra fontosságára, fogalmazott köszöntőjében Elek György, a Szamos főszerkesztője.

„Lelkünk mélyén mindannyian büszkék vagyunk arra, hogy 1823-ban Kölcsey Ferenc környékünkön, Szatmárcsekén fogalmazta meg nemzeti imánkat, mint ahogy büszkék vagyunk arra is, hogy városunk legrégebbi tanügyi intézménye is himnuszunk szerzőjének a nevét viseli. E nemes és felemelő sorok születésének a napját a legújabb kori történelmünk avatta a magyar kultúra napjává, amely nap során biztosan elgondolkozunk azon, hogy mit is jelent számunkra az, hogy magyar kultúra. Azt hiszem, bátran kijelenthető, hogy a kultúra megkülönböztet, ugyanakkor hasonlóvá is tesz bennünket itthon és az egész világban, ami egyben összeköt minket a múlttal, a jelennel és a jövővel egyaránt. Ugyanakkor az életünk mintázata is, amely őrzi az egyediségünket, hiszen egy temperamentumos és találékony magyar különbözik a kimért angoltól, az impulzív olasztól, ami meglátszik az irodalmunkban és a művészetünkben is” — fogalmazott ünnepi beszédében Kereskényi Gábor szatmárnémeti polgármester, hangsúlyozva: városvezetőként is rendkívül fontos számára, hogy az igényes kultúra jelen legyen Szatmárnémetiben, és ennek meg legyenek teremtve a működési feltételei, akárcsak az anyanyelv használatának a biztosítása az oktatásban és a helyi adminisztrációban egyaránt. „Őriznünk, védenünk kell azt, ami a mienk, úgy, hogy közben más nemzetek és népek kultúráját is tiszteljük. A miénket pedig tovább kell adni, hiszen aki ősei hagyományát tovább élteti és továbbviszi, az nemzetének teszi a legnagyobb szolgálatot” — mondta.

Arra a kérdésre, hogy mit is jelent magyarnak lenni — akár a magyar kultúra napján, akár a mindennapokban —, Gál Gyöngyi szaktanfelügyelő, a LiterArt Magyartanárok Egyesületének elnöke kereste a választ, ünnepi gondolataiban történelmünk, irodalmunk, kultúránk nagyjait említve, s Kosztolányi Dezső vallomását idézve, mely talán az egyik legmélyebb választ adja: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.” Ugyanakkor emlékeztetett arra is, hogy nem csak benne élünk a kultúrában, nem csak fogyasztói vagyunk, hanem nekünk is, akik a jelenben élünk, be kell hordanunk a magunk kincseit az emberiség „Noé-bárkájába”, hogy gazdag talaja legyen az utánunk következők számára, hiszen a jelen napról napra múlttá, történelemmé válik, s így marad meg a folytonosság a múlt, a jelen és a jövő között. Az ünnepi beszédeket követően — jelképesen — a három magyar gimnázium egy-egy diákja, Pesek Adrienn, Polacsek Eszter és Loga Szilárd szavalta el a Himnuszt, majd a rendezvény zárómomentumaként elhelyezték a kegyelet koszorúit Kölcsey mellszobránál.

Szabó Kinga Mária

Fotók: Balog Zsolt