— A rendszerváltás után fontos volt, hogy a pártállam típusú adminisztrációt követően egy többnyire a helyi érdekeknek megfelelő önkormányzati rendszer jöjjön létre. Hogyan indult ez az átalakulás?

— Márciusban lesz harminc éve, hogy megalakult Szatmárnémeti első helyi tanácsa a rendszerváltás után. 1990-ben voltak az első parlamenti választások, akkor jött létre az alkotmányozó parlament, 1992-ben az új alkotmány előírásainak megfelelően lettek megválasztva azok a központi és helyi struktúrák, amelyek a választásokat követően elkezdtek működni. Akkor a helyhatósági választások márciusban voltak, majd júniusban rendszeresedtek, a kivétel a legutóbbi helyhatósági választás, melyet a járványhelyzet miatt eltoltak őszig.

— Milyen volt az első négy év?

— Mondhatjuk azt, hogy kísérleti évek voltak. A kommunista rendszerben is voltak községi és megyei néptanácsok, de az első szabad választást követően új típusú önkormányzati rendszer jött létre. 1991-ben alkották meg a helyhatósági törvényt, ezt módosították később többször is, de alapjaiban egy olyan struktúra jött létre, ami nagyjából kompatibilis volt azzal, ahogyan az önkormányzatok Európa-szerte működnek. Voltak hiányosságok, hiszen nem volt egy helyi pénzügyi törvény, nem volt erőteljesebben különválasztva a helyi és a központi költségvetés. Kompetenciákban a helyi önkormányzatokra ruházták át több területen a felelősségeket, de nagy összefonódás maradt a helyi és a központi hatáskörök között. Az egészben volt egy bizonytalanság a tapasztalatlanság miatt. A közszolgáltatások a régi, néptanácsi alárendeltetésű szocialista vállalatok nem feltétlenül rossz struktúráit örökölve működtek, de 1994–1995-ben át kellett alakítani ezeket részvénytársasággá és kft.-vé, és ezzel elindult ezeknek a privatizációja. Mivel a privatizációs törvény nem vonta be az önkormányzatokat, akár még a saját maguk által létrehozott cégek esetében sem, ezek a közszolgáltatók hirtelen kikerültek az önkormányzatok tulajdonából, de maradtak a közszolgátatások koncessziójával. Ugyanakkor volt egy nagy átfedés a köztulajdon kérdésében: nem volt meghatározva, hogy mi a helyi önkormányzat tulajdona, de az önkormányzat kezelésében volt azok negy része. A bel- és kültelkek, a mezőgazdasági területek mind állami tulajdonban voltak, a városokban a belterületek, az udvarok nagy része állami bejegyzésben volt, de a város gazdálkodott velük. (Nem igazán szóltak bele a hatóságok az önkormányzati munkába. Akkor el lehetett adni a Draxlmaiernek egy olyan területet, ami állami tulajdonban volt. Ezt ma már nem lehet megtenni. Cégeknek vagy bárkinek csak használatba lehet adni területeket.)

— Mennyire sikerült különválasztani az országos és a helyi feladatköröket?

— A helyi és a központi kompetenciák elosztása mindig és mindenhol — ma is — viták, politikai döntések és végül egy adminisztrációs berendezkedés eredménye, a pénzforrások elosztásával összefüggésben. A nehézséget az okozta, hogy volt egy örökölt központi berendezkedés, és nem volt önkormányzati tapasztalat. Összeállt egy tanács politikai pártok képviselőiből, ami teljesen új volt, hiszen addig nem létezett ilyen. Az 1990-es évek elején nagyon erős volt a konfrontáció. Volt a nagy román-magyar konfrontáció, megjelent a PUNR (Román Nemzeti Egység Párt), és volt a kormánypárt és az ellenzék közötti ellentét. Egy olyan politikai környezetben kellett működni, ami sokkal durvábban és sokkal hangosabban nyilvánult meg, mint később. Nem annyira cselekedetekben, inkább nyilatkozatokban. Ez a hangulat ott volt Szatmárnémeti helyi tanácsában is. Amikor első alkalommal gyűlt össze a tanács, majdnem a fele RMDSZ-es (Romániai Magyar Demokrata Szövegség) volt, és természetesnek tűnt az, hogy a magyar tanácsosok magyarul beszélnek. A román pártok tagjai között voltak olyan személyek, akik ott ültek a régi Román Kommunista Párt bizottságában is. Számukra meghökkentő volt, hogy a tanácsteremben magyarul is beszélnek. Erdei Liviusz személyében az RMDSZ-nek volt polgármesterjelöltje is, de annyira erős volt a román nemzeti összefogás, hogy a román pártok az akkori prefektus égisze alatt közös jelöltet állítottak, valamennyi román párt a PUNR színeiben induló Ioan Samfirát támogatta, azzal a feltétellel, hogy az alpolgármester a Paraszt Párt színeiben bejutott Ioan Mureşan lesz. Ezt az elképzelést sikerült megvalósítani, az első két-három évben ennek volt nyomatéka is, később a tanácson belül a szakmai dolgok kerültek előtérbe. Samfira nagyon sok mindent össze-vissza kavart, mandátumának utolsó évében lemondott, és Mureşan töltötte be a polgármesteri tisztséget.

— Mi az, ami meghatározta egy önkormányzat munkáját?

— A tanács munkáját lényegesen meghatározta a pénzhiány. Az önkormányzatnak megvoltak a saját jövedelmei, ezek a helyi adókból és illetékekből álltak össze, de ez nagyon kevés volt. Ebből az összegből nem lehetett tönkrement utcákat újraaszfaltozni. Minden tavasszal foldoztak valamit, ami télen újra tönkrement. Úgy telt el az első négy-öt év, hogy egyetlen utcát sem újítottak fel a több mint két évtizedes tönkrement aszfaltból, az ilyen munkálatok csak 1997–1998-ban kezdődtek el. Egy másik nagy probléma volt a fűtés kérdése. Meleget kellett adni egy olyan fűtési rendszerrel, ami teljesen le volt robbanva. A beruházások iránya is egy kicsit félretolódott, mert a pénzt a fűtésbe nyomták, ami felemésztette a város éves beruházási kapacitását, de csak lokálisan oldott meg probémákat egyik vagy másik kazánházban, viszont így sem oldották meg a létező problémákat. Volt egy szükséglet, hogy modernizálni kell a közszálítást. Volt egy csomó régi, rossz autóbusz, ami már nem volt használható. Samfira szorgalmazta a trolibuszok vásárlását, ehhez viszont ki kellett építeni a trolibuszhálózatot. Az RMDSZ-frakció komoly érvekkel utasította el a javaslatot, a tanácsi többség le is szavazta, de ekkor a polgármester eljárt valamilyen központi finanszírozást, amire a tanács akkor rábólintott, s elkészült két vonal, de ez semmit sem javított a város közszállításán. A pénzt elköltötték, autóbuszokat pedig már nem tudtak vásárolni. A következő esztendőben már a helyi költségvetésből kellett fejleszteni azt a rendszert, ami teljesen veszteséges volt, és amit egy évvel előtte a tanács elvetett. Ezek a rossz döntések mind a tapasztalatlanság következményei voltak.

— Az akkori tevékenységek meghatározója volt a privatizálás. Hogyan befolyásolta ez a folyamat az önkormányzati tevékenységet?

— A privatizációs folyamat teljesen mellőzte az önkormányzatokat, de annak a negatív hatásai nem kerülték el azokat. Az egyik nagy problémát az okozta, hogy nagyon sok nagyvállalat bekebelezte átalakulásukkor a bölcsőde, óvoda épületét, az ipari iskolák műhelyeiben levő gépeket, a szolgálati lakások épületeit vagy éppen a sportlétesítményeiket, amelyek azután, a privatizációs folyamatban privát tulajdonba kerültek. Az iskolák, óvodák működtetése az önkormányzathoz került, sokszor konfliktust gerjesztve az önkormányzat és az új privát tulajdonosok között (lásd Mondiala vagy Tricotex óvoda). A szolgálati lakásokat eladták, a leromlott épületeket senki nem kezelte tovább, lerobbantak (lásd UNIO- és IPL-blokkok), az önkormányzatra hagyva a hosszú évekre nyúló szociális és urbanisztikai problémákat.
1998-ban jelent meg a köztulajdon törvénye, ami letisztázta, hogy mi a helyi, a megyei és az állami tulajdon. Például a törvényszék, a prefektúra stb. állami tulajdon, míg az iskolák, az utcák, a terek stb. helyi köztulajdonok. Amikor beindult a restituciós folyamat, olyan dolgokban kellett dönteni, amikor állami tulajdont kellett visszaadni magántulajdonba. Ezek szükséges folyamatok voltak, de a helyi adminisztrációnak nagyon sok problémát okoztak. 2000 és 2006 között (ez már a harmadik-negyedik mandátum volt) jött létre az a teljesebb jogi keret — sok törvényről van itt szó —, amely módosításokkal ma is érvényes. Ezek a jogszabályok kompatibilisek azokkal a rendszerekkel, melyek működnek szerte Európában. Ilyen a helyi közpénzek törvénye, a helyi önkormányzati törvény új változata, a köztulajdon törvénye, a közszolgáltatások törvénye, a köztisztviselők státusa, a közméltóságok státusa, inkompatibilitások, az urbanisztikai törvénynek az újabb változata és még sok más szabályozás, melyek az önkormányzati munkában felmerülő problémákat szabályozzák.

— Nagy reményekkel kezdte el munkáját az 1996-ban megválasztott jobboldali parlament, az új kormány és az önkormányzatok is. Történtek-e ekkor lényeges változások?

— 1996-ban került kormányra a Demokratikus Konvenció, és elkezdte a decentralizációt. Senki nem tudta, hogyan kell azt csinálni. Jöttek a nagy kijelentések, hogy az önkormányzatok felelnek a lakosság előtt mindenért, a kezükbe kell adni mindenféle döntési jogot. Ebből egy nagy zűrzavar keletkezett. Elkezdtek vásárolni szolgálati autókat, megszüntették az üzemanyagkvótát, megemelték a fizetéseket stb. Hat hónap múlva mindent visszavontak. Ez egy negatív tapasztalata és példája volt a demokráciának és a decentralizációnak. Egységes szabályozás nélkül bizonyos területeken nem lehet mindent a helyi döntéshozók kezébe adni. Nem voltak felkészülve rá.

— Mégsem volt jó, ha a helyiek döntöttek a helyi ügyekben?

— Kell egyfajta központi szabályozás, mert nem egészséges az — bár ezt sokan másképp látják —, hogy a polgármester vagy a helyi tanács önkormányzatonként szabadon kezelje az adókedvezményeket, a szociális juttatásokat, a cégeknek adott kedvezményeket vagy a köztisztviselők bérezését, hogy az önkormányzatok közötti különbség elsősorban a menedzsmenten múljon. Differenciáltak a jövedelmek, de azok nem mehetnek abba az irányba, hogy disztingválunk az emberek között, hanem megvalósításokban menjenek előre! Ki kell alakítani egy egységes rendszert, és azon belül kell adni szabadságot, hogy a saját erőforrásokkal hogyan gazdálkodjon a helyi tanács a közérdeknek megfelelően, nem pedig az egyéni vagy a csoportérdekek szempontjait figyelembe véve. Én teljesen ellene vagyok bármiféle szakmai csoportokra vagy cégekre szabott adókedvezményeknek, ha azok nem szociális szempontot kezelnek (pl. családtámogatás) vagy valamilyen teljesítmény eredményei (pl. műemléképület felújítása).

— Az ismét megerősödő centralizált irányítás mindenképpen szükséges, vagy akkor még nem volt eléggé érett a társadalom az önrendelkezésre?

— A nagy gond az volt és maradt máig is, hogy egyféleképpen gondolkodunk és képzeljük el mi itt, Szatmáron vagy Erdélyben a decentralizált önkormányzatiságot, és egészen másképpen teszik ezt délen. Ott is akarnak decentralizációt, de nem egy jobban működő adminisztráció megvalósítása érdekében, hanem egy helyi újracentralizálásért. Ezért nagyon nehéz egy hatékonyan decentralizált adminisztrációt megvalósítani Romániában. Ugyanakkor kell egy centralizált elképzelés arról, hogy milyen programokat, milyen fejlesztéseket támogat a kormány. Még a nagy városok sem tudnak csak önerőből nagy beruházásokat, pl. körgyűrüt, óvoda- vagy bölcsődehálózatot, nagyobb sportlétesítményeket vagy pl. egy Szamos-hidat megépíteni. A községek helyi jövedelmei pedig messze nem elegendők a víz-, gáz- és csatornahálózat kiépítésére vagy útaszfaltozásokra. Kellenek programok, melyeket fentről kell irányítani és finanszírozni. Sokan mondják, hogy milyen nagy segítség az EU-s támogatás. Valóban így van, de az csak egy szűk keretet tesz lehetővé, és időben nagyon elhúzódik, 7 éves ciklusokban lehet pályázatot nyerni. Nem lehet arra bízni a kis közösségek fejlesztését, hogy mindenki kap EU-s pénzt. Ide be kell szálljon a kormány is. Ez megint egy centralizált gondolkodás, és kell hozzá egy centralizált fejlesztési stratégia, ami egyszerre megyei és országos.

— Mi az, amin még javítani kellene?

— Azt is el lehet mondani, hogy pénzügyi szempontból jobban állnak az önkormányzatok, mint korábban, de javítani mindig kell, mert nincs ideális modell az önkormányzati működésre. Az Európai Unió mindent standardizál, ezt a kérdést nem tudja egyértelműen megválaszolni. Van egy Helyi Önkormányzatok Európai Chartája, amelyet Románia 1997-ben ratifikált is, melyben meg van szabva, hogy az önkormányzatiság hogyan kell működjön, de modellszerkezeteket nem hoztak létre. A pénzügyi mechanizmusok és lebontások sem egységesek. Van egy általános feldatkör-lebontás, de ezen túl számtalan mechanizmus működik. A decentralizációt sokan amiatt szorgalmazzák, mert nem bíznak a központi kormányzásban, ami sok szempontból érthető. Ehhez viszont nagyon sokat kellene változtatni a központi intézményrendszerben, amit sajnos nálunk nem lehet. Nagyon visszaesett az intézmények szakmai képessége és hatékonysága. Ebben az egy nagyon erős centralizált szerkezetben a parlament hozhat jó törvényeket, de ezek a törvények belekerülnek az adminisztrációnak és az intézményeknek a darálójába. Metodológiákat kell kidolgozni, a törvényeket értelmezni kell, jönnek a kormányhatározatok, miniszteri rendeletek, ügynökségi igazgatói rendeletek, amelyeket mind a központi intézményrendszer második vonala ”termel” ki, s amelyek egymást követik és megnehezítik az alkalmazást, sok esetben lehetetlenné teszik egy törvény hatékony gyakorlatba ültetését. Ezek az intézkedések egy jó szándékú törvényt is szétszednek, és nem engedik ki a kezükből a központi kontrollt. Ezen túlmenően a legnagyobb nehézségeket az okozza, hogy az intézmények folyamatosan leépülnek szakmailag, nem képesek kiadni olyan engedélyeket, melyeket a törvény szerint ki kell adjanak, mert azok nélkük nem lehet városrendezési tervet készíteni, nem lehet beruházásokat végezni stb. Hetekig-hónapokig nem lehet elkezdeni olyan, európai uniós támogatással megvalósítható beruházásokat, amelyek határidősek. Sok esetben hosszú ideig kell várni egy aláírásra, mert egy intézmény hatalmas irodájából betegszabadság vagy más ok miatt hiányzik az a személy, akinek aláírási joga van. Ez az inkompetencia tornyosulása. Oyan emberek dolgoznak az intézményekben, akik képtelenek a feladatok ellátására. Hosszú évek eredménye ez, hogy politikailag neveznek ki személyeket, akik képtelenek elvégezni a feladatukat. Erre jön az a szerkezet, ami önmagát védi, bizonyos személyek nem adják ki a kezükből az ellenőrzést és a jóváhagyást, mert akkor könnyen pótolhatókká válnak, de nem is látják el a feladatukat. A román adminisztrációs rendszer intézményei lassan inkompetenssé válnak, a túlburjánzó szabályozás, illetve a személyzet hozzá nem értése miatt. A törvényeken bármikor lehet módosítani, de ezen a rendszeren nem.
Romániában az önkormányzat a legkomplexebb intézményrendszer, többtucatnyi szakterületen kell egyszerre feladatokat ellátnia, ezért az önkormányatoknak van a legszélesebb kapcsolatrendszerük az állami intézményrendszerrel, legyenek azok pénzügyi-költségvetési, beruházási, közbeszerzési, közszolgáltatási (víz, csatorna, gáz, villany, közvilágítás, köztisztaság, szemétgazdálkodás, útkarbantartás), oktatási, urbanisztikai, környezetvédelmi, egészségügyi, sport és kulturális, tulajdonkezelési, mezőgazdasági, közbiztonsági, sokféle ellenőrző hatóságok; és az érzi a legjobban ezeknek az intézményeknek a jó vagy a rossz működését.

Elek György