A megye legjobb IX., X., XI. és XII. osztályos tanulója címre azok a középiskolás diákok pályázhattak, akik kiemelkedő eredményeket értek el tantárgyversenyeken, kulturális és sportrendezvények díjazottjai, valamint példás magatartású tanulók. Minden évfolyamon a legmagasabb pontszámot elérő diákok kapják meg a bronz, ezüst, arany és gyémánt fokozatokat. A Nagykárolyi Elméleti Líceum diákja, László István a tizenkettedik osztályban elért eredményeiért bronz fokozatú Mákvirág-díjas lett. Vele beszélgettünk.

— Először is engedd meg, hogy gratuláljak ehhez az elismeréshez, illetve ahhoz is, hogy a nincs.online oldalon közzétették az egyik novelládat. Sokaknak csenghet ismerősen a neved, hiszen évek óta aktív és eredményes résztvevője voltál a különböző helyesírási versenyeknek, de kérlek, mesélj arról, honnan indultál, kik voltak rád hatással, hol tanulsz most, és milyen terveid vannak az egyetem elvégzését követően.

— Hát, nyilván minden onnan indult, hogy megszülettem Nagykárolyban, de az „igazi” indulást onnan számolom, hogy csatlakoztam ahhoz a helyi színjátszókörhöz, amit Szolomájer Timi vezetett és vezet, már amennyire a helyzet engedi. Azért tekintem ezt indulásnak, mert olyan tapasztalatokat, élményeket és eszközöket adott a kezembe, amik mai napig meghatározzák az életemet, amik segítenek, hogy ne toporogjak sok ideig egy helyben. Szóval Timi volt az egyik olyan ember, aki nagyon nagy hatással volt rám, illetve az a közeg, amelyben „színházat csináltunk” a magunk módján. Tulajdonképpen a színház által kerültem közel az irodalomhoz, nyelvészethez, így az általános iskolában és líceumban már sokat foglalkoztam ezzel. Az általános iskolában Hargitay Erzsébet volt még rám hatással, szorgalomra, kitartásra, fegyelemre nevelt, rengeteget segített a helyesírási versenyekre való felkészülésben (van olyan órám az egyetemen, ami azért megy olyan jól, mert a nyelvtant kiválóan megtanította akkoriban). A liciben pedig Putovits Tünde vezetett tovább az úton, rengeteg szakirodalmat adott a kezembe a versenyek során, így tágult a látóköröm, valamint alkalmunk nyílt jókat beszélgetni a kirándulások, versenyek, utazások során, jó könyveket, írókat, filmeket ajánlott. Ha nem lettek volna a magyarórák, szétuntam volna magam. (Természetesen a Mákvirág-díj megpályázását is ő ajánlotta.) Most pedig az ELTE BTK magyar szakán vagyok, olasz minorral egybekötve. Azt nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek, nem is akarok nagy lenni, szóval erre még keresem a választ.

— Mesélj arról, hogyan terelődött az érdeklődésed az irodalom felé. A helyesírási versenyeken való részvétel közrejátszott ebben? Mondhatjuk-e, hogy ezek a versenyek megpecsételték a sorsodat, vagy legalábbis megerősítettek abban, hogy az írás, az irodalom útján haladj tovább?

— Pontosan nem tudom, hogyan terelődött az irodalom felé a figyelmem, pedig szoktam rajta gondolkodni. Az biztos, hogy a színház nagyban hozzájárult, és az, hogy általános iskolában sikereket értem el a helyesírási versenyeken. Aztán liciben kíváncsibb lettem a másik oldalra, az irodalomra, ekkor is nagy motivációt adtak a versenyek. Szóval ha azt mondjuk, hogy a helyesírási versenyek megpecsételték a sorsomat, akkor legalább annyira kell azt is mondanunk, hogy a színház pecsételte meg a sorsomat. De megerősíteni biztosan megerősítettek, hiszen azt az érzést keltették bennem, hogy vagány dolog ez, érdemes vele foglalkozni. Az írás felé pedig mindenképp a színház „irányított”. Visszatekintve talán azért, mert az utolsó színis évben nem nagyon mentek már jól a dolgok összetartás és lelkesedés szintjén, és gondolom, igényeltem egy másik platformot, ahol kifejezhetem magam. De lehet, hogy nem így működött ez.

— Sajnos az olvasás, az irodalom, a helyesírás iránti érdeklődés nem éli éppen reneszánszát mostanság. Fiatal korod miatt kérdezem: te mit látsz, hol került homokszem a gépezetbe? Mit tanácsolnál a fiataloknak vagy akár a szülőknek, hogyan lehetne a mai generáció gyermekeit az olvasás, a könyvek szeretetének irányába terelgetni?

— A kérdés az, hogy kell-e. Nem igazán tudom. Én nyilván nem tudnám elképzelni az életemet irodalom, művészet nélkül, és azt gondolom, hogy nagyon-nagyon fontos, de akinek nem itatta át szervesen a mindennapjait, nem érzi ezt. Mégis ugyanúgy tud teljes életet élni mindezek nélkül. Vagy ha nagyon megrohanja a művészet iránti vágy (ezt szokták kikapcsolódásnak nevezni), akkor megnéz egy filmet vagy beül a színházba, lehetőleg egy komédiára. Aki meg másképp viszonyul ehhez, az így is, úgy is megtalálja az utat a „saját” irodalmához, festészetéhez, bármihez. Amúgy ha a számokat nézzük, akkor manapság többen olvasnak, szépirodalmat is, mint ezelőtt, mégis azt érezzük, hogy nem. Valószínűleg azért érezzük, mert látjuk, hogy a mai ember világképének középpontjában a tudomány, technológia és a kapitalista eszmék állnak. Viszont nem tudok olyan korszakot mondani, amikor az irodalom állt a középpontban. Azt, hogy hol került homokszem a gépezetbe, szintén nagyon nehéz megmondani. Foghatjuk arra, hogy a szimbolizmustól kezdve egyre nehezebbé vált a szövegek értelmezése, emiatt egyre belterjesebbé vált az irodalom, foghatjuk a filmipar térhódítására, a háborúkra, az oktatás módszereire, sok dologra. De az sem biztos, hogy homokszem került a gépezetbe, csak egyszerűen változik a kor, az igény. A kor folyamának pedig nem lehet az útjába állni, úgyhogy abban sem igazán hiszek, hogy a szülők, tanárok, bárkik az olvasás irányába tudnák terelgetni gyereküket, diákjaikat. Megy az magától is, ha mennie kell. Az viszont biztos, hogy ha valaki kiskora óta olvasni látja a szüleit, az megnöveli az esélyt arra, hogy később szeresse az olvasást. Vagy ha gondolkodásra nevelődnek a gyerekek, az is megnyitja az utat a művészet felé. Szóval a fiataloknak (én is az vagyok, úgyhogy magamnak is) inkább ezt tudnám tanácsolni: merjenek és akarjanak gondolkodni!

— Olvastam, hogy azt írtad magadról: egyszerre szereted és gyűlölöd is az irodalmat. A szeretetet megértem, de mit gyűlölsz benne? Mesélnél erről az ellentétről?

— Ez egy Catullus-epigrammában van benne amúgy, és szerintem szépen összefoglalja azt, ahogy bárki viszonyul ahhoz, amivel szervesen foglalkozik. Személy szerint azért szeretem, mert örök keresésre sarkall, sosincs abszolút bizonyosság, csak nézőpontok, és ez alázatra tanít. Persze rengeteg más dolog miatt is szeretem, de most ez jutott eszembe. Azért gyűlölöm, mert néha ez a bizonytalanság megőrjít, a bizonytalanság, ami nemcsak szövegek értelmezésénél kerül elő, hanem mondjuk a bölcsészek helyzeténél, az irodalom jövőjénél is. Szóval azért gyűlölöm, amiért szeretem, és azért szeretem, amiért gyűlölöm.

— Elolvastam Freddy Anderson rendőrségi vallomását. Gratulálok, nagyon tetszett. Tetszett a történet kibontása, a végkifejlet, maga a sztori. Sokat dolgoztál rajta? Milyen volt a fogadtatása? Neveztél-e vele valamilyen megmérettetésre? Milyen írásaid vannak még?

— Nagyon örülök, hogy tetszett, köszi. Ha összeszámolnám az órákat, akkor nem dolgoztam rajta sokat, szerintem kábé 8 óra alatt meg tudnám írni. Viszont ezek a szűkítések mindig csalnak. Ezen a novellán két és fél hónapot ültem. Nyilván így szétszóródik az idő, amit rászántam, de mindig kell a rengeteg „üresjárat”, amikor nem foglalkozom egy szövegemmel, hanem hagyom dunsztolódni. Ennek épp ennyi kellett, hogy valamilyenné váljon. Átlagban jó fogadtatást kapott, sok pozitívumot hallottam róla. Azért örültem, amikor negatív kritikákat is mondtak. Valaki például mesterkéltnek érezte, amire hajlamos vagyok, és én is érzem még ezt a szövegemen. Nem neveztem vele megmérettetésre, az, hogy publikálta a Nincs (aminek olvasására mindenkit biztatok), épp elég öröm nekem. Prózát és drámát szoktam írni, verset sajnos olvasni is ritkán szoktam. Szeretnék minél több időt szánni rá, csak elsős egyetemistaként még nem tökéletes az időbeosztásom.

— Valahol azt írtad, azért foglalkozol az irodalommal, „mert mérhetetlenül kíváncsi vagyok, van-e egyáltalán értelme, ha igen, micsoda, ha nem, miért nem.” Hogy áll ez a „kutatás”, kiderült már, hogy van-e értelme az irodalomnak?

— Hát, remélem, ez a „kutatás” még sokáig fog tartani, mert ha megtalálom a választ, nemigen foglalkoznék tovább vele. Vagy ki tudja. Na de nem izgulok, erre egyhamar úgysem tudok biztos választ adni. Jelenleg azt hiszem, nagyon is van értelme, mostanában sok olyan emberrel találkoztam, akire hat, olyannal is, aki konkrétan nem tudna boldogan élni nélküle, és nyilván ez nagyon fontos. Van, amikor azt gondolom, hogy azért nincs értelme, mert nem igazán látom a társadalmi hasznát (pedig biztos van), de lehet, hogy nem is kell legyen. Vagy ha belegondolok abba, hogy a globális felmelegedés által keltett zavarok milyen nagyban lehúzhatják az irodalom vagy bármilyen művészet jelenlétét. Nem tudom, ez tényleg nehéz. Az egyik jó ismerősöm, Horváth Florencia (ez itt a reklám helye: olvassák a verseit!) egyszer azt mondta, hogy nincs értelme, és ne is legyen! Ez is egy válasz. De valószínűleg rossz a feltett kérdésem is, ez olyan, mint azon rágódni, van-e az életnek értelme. Normális ember nem gondolkodik ilyen hülyeségeken.

— A továbbiakban milyen terveid vannak?

— Legelőször minél gyorsabban és minél jobban meg akarok tanulni olaszul, mert az egyetemen van egy olyan pályázat, amivel a Firenzei Egyetemen is tanulhatnék pár félévet. Ezt nagyon szeretném. Emellett minél többet akarok olvasni és írni, aztán ha lesz világ, egy kicsit a színjátszást is vissza szeretném hozni az életembe valamilyen formában.

Tőtős Tímea