A közösségi oldalak térnyerésével egyre többen osztják meg és vállalják fel véleményüket különböző közéleti és politikai kérdésekben. Az ilyen esetekre a reakciók is különbözők: vannak, akik el is várják, hogy például egy egyházi személy is kifejtse véleményét a közösséget érintő kérdésekben, azonban sokak részéről az a jelzés érkezik, hogy a lelkész inkább csak prédikáljon. Erről a kettősségről, a lelkész közéleti szerepvállalásáról beszélgettünk a decemberi parlamenti választások apropóján Tolnay Istvánnal, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperesével.

— Esperes úr, igencsak megosztotta az olvasókat az a választásokon való részvételre buzdító írása, mely az egyik nagykárolyi hírportálon is megjelent. Mi az álláspontja ezzel kapcsolatban?

— Nos, aki ismer engem, az tudja, hogy békés ember vagyok, igyekszem mindenhez és mindenkihez elsősorban szeretettel és megértéssel viszonyulni — és ezt nem csak „munkaköri kötelességből” teszem, hanem azért, mert ez az én személyes hitvallásom. A szólás és véleménynyilvánítás szabadságát tiszteletben tartva azonban megjegyzem, nagyon zavaró, ha megjelenik a médiában és a közösségi oldalakon valamilyen választással kapcsolatos felhívás, hír, és egyesek azonnal civilizálatlan, mosdatlan, primitív hangnemben és stílusban fejtik ki a véleményüket azzal kapcsolatban. A kulturált véleménynyilvánítás híve vagyok. Attól, mert valaki rögtön „ráharap” ezekre a posztokra, és „hangosan”, zabolátlanul nyilvánít véleményt, még nem lesz győztes, legfeljebb saját magát minősíti. Azt nem mondhatom, hogy a választásokkal kapcsolatos buzdításom miatt bárki is „vérig sértett” volna, inkább szkeptikusan kioktató hangnemet használtak a hozzászólók. Ezeknek a lényege az volt: az egyház, a lelkész ne politizáljon! Nos, ez egy érdekes és sokszor elhangzó vélemény — bár én ezt túlzottan általánosítónak, sőt, sablonosnak tartom —, ezért gondoltam arra, hogy jó lenne bővebben kifejteni az ezzel kapcsolatos érveimet és ellenérveimet, remélve, hogy senkit sem sértek meg a véleményemmel, mégis tisztázhatom, hogy szerintem mi a helyes viszony az egyház és politika, politika és egyház között.

— Van helyes viszony ön szerint az egyház és a politika között?

— Szeretnék valami fontosat tisztázni: úgy látom — bármily furcsán is hangzik —, hogy „politika” és „politika” között van különbség. Nem a jobb- vagy baloldali pártpolitizálásra gondolok elsősorban, inkább arra, hogy a két kifejezés teljesen azonos, mégis más és más üzenetet hordoz, mert mindenki más- és másképpen értelmezi, hiszen ha elhangzik ez a fogalom, hogy „politika”, egyénenként változó, hogy éppen mit hallunk, mit akarunk kihallani belőle. Hadd fejtsem ki ezt, főleg azok kedvéért, akik szerint az egyháznak, a „papoknak” semmi közük nem lehet(ne) a politikához. A görög származású politika szó eredeti jelentése: a város/helység (polisz) életében való tevékeny részvétel, tehát magyarítva: közélet. Valódi és eredeti értelemben tehát a politika közéleti magatartás, közéleti tevékenység és szerepvállalás, amivel kapcsolatban mind az egyháznak mint hívő emberekből álló közösségnek, mind bármely más társadalmi szervezetnek és nyilván az egyénnek is joga van megnyilvánulni, véleményét kifejteni. Természetesen az egyháznak nem az az elsődleges dolga, hogy közéletileg megnyilvánuljon, hiszen az egyház Krisztus teste, Isten akaratának hirdetője és képviselője e földön, s mint ilyen, számos szolgálati területen kell helytállnia. Ugyanakkor ha figyelembe vesszük azt, hogy „Krisztus testének” bibliai alapokon álló prófétai-igehirdetői szolgálata is van (protestáns szempontból nézve ez az egyik legfontosabb jellemvonása az egyetemes keresztyén egyháznak), akkor evidens, hogy az egyháznak nemcsak joga, hanem kötelessége is a közéletet érintő kérdésekben megnyilvánulni. Egy példát mondanék: az ószövetségi próféták, az olyan nagy ószövetségi népvezérek, mint például Mózes, a közélet formálói voltak, hiszen Isten akaratát képviselve és hirdetve közösségüknek — vagy éppen másoknak — „politizáltak”: kiálltak bizonyos elvek és értékrend mellett, ha kellett, szembeszegültek a zsarnoksággal, harcba hívták a népet, békeidőkben pedig közösségi életet szerveztek stb. Mondok egy nagyon merészet: Jézus is bizonyos értelemben véve — a közéletet és a közgondolkodást nagymértékben befolyásolva — „politizált”. Ma már azt mondanánk, divatos kifejezéssel élve, hogy megosztó személyiség volt: „aki nincs velem, az ellenem van” — mondja a Máté evangéliuma 12, 30 igeversben. Rengetegen követték, szerették, másfelől sokan voltak azok is, akik gyűlölték, a vesztét akarták. A vallási vezetők olykor konkrét politikai állásfoglalásra is kényszerítették volna, például a császárnak járó adópénz kérdésében (Mk. ev. 12, 13–17). Egy biztos: a mi Urunk ebben a „politikai” magatartásban is következetesen ragaszkodott Atyja akaratához és a szeretet és megbocsátás törvényéhez. A szó és a cselekvés szintjén pedig ez is közéleti szerepvállalásnak tekinthető. Persze a bibliai idők más idők voltak, tudom. Ma viszont lássuk be, kisebbségi erdélyi magyarokként a megmaradásunkért folytatott küzdelemben a magyar történelmi egyházaknak (s ezt egyre inkább felismerik egyes neoprotestáns egyházak is) kulcsszerepük van. A testvéri szeretet és békesség jegyében, a velünk együtt élők, de más nyelven beszélők és más felekezetűek tiszteletben tartásával következetesen kell motiváljuk híveinket a keresztyéni és nemzeti identitás megőrzésére (szintén protestáns felfogás szerint ugyanis a nemzeti identitás is Isten ajándéka, amit értékként kell őrizni és továbbadni az utókornak). Az egyház világosan látja, hogy az identitásvesztés, a vallási-nemzeti gyökereinktől való megválás a történelmi magyar egyházak közösségében élő emberek hitéletét is negatívan érintheti. Ez ellen pedig küzdeni kell, mert a megmaradásunkért küzdünk: az épülő vagy romos állapotban levő templomainkért, a kiöregedő és apadó gyülekezeteinkért, az oktatási intézményeinkért, az anyanyelvünk használatának jogáért. És ebben „fej fej mellett” kell küzdenünk a közéleti emberekkel együtt. Hát emiatt van helye az egyháznak a közéletben, és igenis joga van a közéleti értelemben vett politikai, főként nemzetpolitikai megnyilvánuláshoz.

— Nem lehetséges ön szerint az, hogy a társadalom egy része kiábrándult a politikából, csalódott a politikusokban, s emiatt hangoztatják, hogy az egyháznak nem kellene beavatkoznia a politikába?

— A kérdés első felére válaszolva hadd hangsúlyozzam ki azt, hogy a politikus is „emberből van”. Például kialakulhat a politikusokkal szembeni ellenszenv akkor, hogyha X politikus megígért valamit, és nem teljesítette azt, vagy nem tudott segíteni valakinek, nem tudta rögtön teljesíteni valaki kérését, ezért az illető megsértődött. Ugyanígy mi, lelkészek is „emberből vagyunk”, s minden igyekezetünk ellenére követünk el hibákat. Ez elkerülhetetlen bárki emberfia életútján. Aki közéleti személyiség, az nyilván exponált ember, jobban górcső alá veszik az életét. Ha valami jót tesz, azt mondják, kutya kötelessége, de ha hibázik, az olyan, mintha máshoz képest tízszeres arányban tenné. Szerintem pont ezért nem könnyű jó politikusnak lenni, mert hatalmasak az elvárások. Nem is lehet mindenkinek megfelelni; aki ezt megpróbálja, előbb-utóbb keserű tapasztalatoknak teszi ki magát (és családját). Ugyanígy lehetetlen egyből megoldani mindenkinek az anyagi gondjait, mint ahogy lehetetlen pár év alatt behozni az életszínvonalbeli hátrányunkat Nyugat-Európához képest, ezt lássuk be!
Aztán az is igaz, hogy a társadalom egy rétege kiábrándultságának az úgynevezett „piszkos” politika az oka, ami az egyszerű, hétköznapi emberekben érthetően negatívan csapódik le a számos politikai ellentét, intrika, következetlenség, a be nem tartott (tartható) ígéretek, túlzott politikai korrektség, a gyakori kényszeralkuk stb. miatt. Talán ezek azok a jelenségek, amelyeknek köszönhetően a hétköznapi, megélhetési gondokkal küszködő ember elfordul a politikától/politikumtól, ki akar maradni belőle, vagy egyenesen ellenséges érzülettel viseltetik a politika iránt. Nem vagyok politológus, sem szociológus, de azt látom én is, hogy ezek a jelenségek a mai politikai életben olyanok, mint a „szükséges rossz”. Megnyugtatásképpen mondom: ebből a fajta politikából szerintem is valóban jobb kimaradni. Ezért nem tudom például én saját magam politikusként elképzelni. Amikor az egyház politikai/közéleti szerepvállalásáról, véleményéről beszélgetünk, semmiképpen sem ezekre a jelenségekre kell gondolnunk, mert az egyház következetesen kell ragaszkodjon az Isten által adott hitbeli és erkölcsi rendhez. Ez nem kérdés. Mi a politikus „felebarátainkat” is akkor tudjuk jó szívvel támogatni, biztatni, segíteni a közéleti szerepvállalásban, ha ők is ugyanilyen lelkülettel képviselik közös értékrendünket, és erre a fajta következetességre törekszenek is. És persze meg kell tanulnunk felülemelkedni a személyes ellenszenvünkön vagy sértettségünkön, és a közösség érdekeit nézni, és ezt nem csak a választások miatt hangsúlyozom, hanem ez az elv kellene minden jóérzésű embert vezéreljen a választások közötti időszakban is. Ha minden gondolatunk és cselekedetünk csak önmagunk körül forog, annak a közösség nem látja hasznát, sőt, egyenesen kárt okozhatunk vele.
A kérdés második részét illetőleg személyes meglátásom szerint igen káros és helytelen az a jó ideje hangoztatott és üzenetében nagyon rossz beidegződés, hogy az egyház ne szóljon bele a politikába, közéletbe. Nincs megbízható ismeretem arról, hogy ez a nézet honnan származik, mely korból vagy milyen társadalmi rendszerből. Sokak szerint ez a kommunista-ateista gondolkodás maradványa, ugyanakkor a mai EU-s helyzetet, mentalitást látva az is világos, hogy az egyre erőteljesebb egyház- és keresztyénellenesség egyik közkedvelt vesszőparipája ez, hogy az egyház ne szóljon bele a közéletbe. Ezek szerint az egyháznak csak arra van joga, az a dolga, hogy bevonuljon szépen a templomfalak mögé, és örüljön, hogy még tarthat istentiszteleteket. Emellett lássa el a szociális és karitatív feladatokat, vigasztaljon, szeressen, szolgáljon és kiszolgáljon, de ne akarja megmondani, hogy a mai világban mi a helyes és mi nem! Csakhogy a Szentírás szerint a mindenkori egyház (benne a hívő ember) feladata az, hogy az erkölcsileg elferdült, a helytelen úton járó társadalom felé prófétaként hirdesse Isten akaratát. Persze tudom, most rögtön azzal vágnának vissza a kritikusok, hogy az egyház, illetve annak képviselői sem voltak ebben mindig következetesek. Ilyenkor szokták felemlegetni a keresztes hadjáratokat, az inkvizíciót, a túlzott anyagias és vagyonhalmozó középkori életmódot, de ugyanígy a XX. században elindult nyugat-európai protestáns identitásvesztést is. Ez sajnos mind igaz, van miért bűnbánatot gyakorolni, de ettől még tény, hogy az egyháznak az igehirdetés, a szolgálatok, a diakónia, a szeretet gyakorlása mellett Istentől rendelt joga és kötelessége szólni és cselekedni akkor, amikor a társadalmi helyzet ezt megköveteli. Ma már ezt a jogunkat megkérdőjelezik, mert az egyházat mint önmagába forduló, bezárkózó és szolgálati kötelességét csak a templomfalak között gyakorló entitást hajlandók elismerni, ha egyáltalán elismerik. Nem titok, egyre nyilvánvalóbb, hogy egy jól kitervelt globális folyamat része az, hogy a konzervatív értékeket képviselő, a közösséget összefogó egyetemes keresztyénség hitelét le kell rombolni, közösségformáló erejét el kell venni, minél inkább korlátozni kell a keresztyén közösségek működését. Sokaknak tetszene, ha itt is levennénk a keresztjeinket, csillagainkat a tornyainkról. Nem fogjuk. Sőt, amikor szólni kell, továbbra is szólni fogunk. A keresztyénség mindig is az európai (és nem csak) társadalom erkölcsi alapjainak adója volt, ha úgy tetszik, a társadalom lelkiismerete — és ez az egyház által elkövetett hibák, tévedések ellenére igaz.
Végül, de nem utolsósorban hadd mutassak rá arra, hogy sem felelős közemberként, sem erdélyi magyar lelkipásztorként nem tehetem meg, hogy ne szóljak a választásokról, illetve az azokról való lemaradás reális hátulütőiről, veszélyeiről. Ezt gondolom, a legszkeptikusabbak is megértik — ha akarják. Hangsúlyozom: az egyháznak társadalmi kérdésekben nem szabad hallgatnia, hanem igenis meg kell szólalnia, hiszen Isten igéjének, erkölcsi rendjének a hirdetése mellett ki kell állnia a nemzeti értékek mellett is, akár úgy, hogy konkrétan támogatja a magyar érdekképviselet közéleti képviselőit. Elvégre ha a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás joga mindenkit megillet a mai „demokráciában”, akkor az egyházat vagy annak képviselőit miért nem illeti meg ez a jog? A legutolsó szó jogán hadd zárjam azzal gondolataimat, hogy a beszélgetésünket elindító apropóról, vagyis a hírportálon megjelenő, választáson való részvételre buzdító írásomra többen reagáltak pozitívan, mint ahányan kritikusan, sőt, volt, aki fel is hívott, és telefonon fejezte ki egyetértését. Köszönöm a bátorításokat! Isten óvja egész erdélyi magyar közösségünket!

Tőtős Tímea