Hangulatos rendezvénynek, a Szamos művelődési folyóirat irodalmi és kulturális délutánjának adott otthont kedden a szatmárnémeti Vécsey-ház udvara, ahol a Partiumi Magyar Napok keretében már második alkalommal gyűltek össze tartalmas, félköríves kerekasztal-beszélgetésre szerkesztők és olvasók.

„Nehezen jött össze ez a második Szamos-nap, májusra terveztük, de a járványhelyzet miatt most, augusztus közepén sikerült találkozni — ám ha a rendezvény megszervezése bonyodalmas is volt, maga a Szamos folyóirat bonyodalmak, fennakadások nélkül jelenik meg minden hónapban, ráadásul erre az alkalomra a Szamos pluszt idén már könyv formájában vehetjük kézbe” — fogalmazott köszöntőjében Elek György főszerkesztő. Hangsúlyozta: nagy szükség van Szatmár megyében egy ilyen kulturális lapra, az pedig külön öröm, hogy fiatalokat tudnak megmozgatni — nemcsak az olvasás, de az írás kapcsán is, és egyre több fiatal (középiskolások, egyetemisták), akik „nem foglalkoznak” irodalommal, szinte sorban állnak, hogy írásaikat megjelentethessék.

„Emlékszem a napra, amikor két évvel ezelőtt Elek Gyuri bejött az irodámba a Szamos újraindításának ötletével — azóta túlzás nélkül csodájára járnak s firtatják sokan: digitalizált és egyre csak digitalizálódó világunkban hogy működhet egy írott kulturális havilap? A Szamos közéleti és kulturális folyóirat, mint ahogy a 150 évvel ezelőtti elődje, biztosan hivatkozási pont lesz az utókor számára. Gratulálok Elek György újságírónak, aki a lap újraindításának kezdeményezője volt, valamint a szerkesztőség többi tagjának, hiszen elhivatott és alázatos munkájukkal — ami egyben biztosítja a gondolatok függetlenségét — a fiatal értelmiségieket is megmozgatva állítanak tükröt a mai társadalomnak” — mondta a „háttérben meghúzódó, csendes mecénás” megyei tanács elnöke, Pataki Csaba, ugyanis a folyóiratot a megyei tanács támogatásával a hagyományőrző forrásközpont adja ki, s az intézményt vezető Laszlo Robert tömören úgy summázta: „Rombolni könnyű, építeni nehéz — Elek Gyuri mindig épít, és tíz ilyen Elek Gyurira lenne szükség a megye kulturális életében.”

Az írással egyenrangúvá lett grafika

Természetesen nem csak a folyóiratot és munkatársait köszöntötték, a Szamos is oklevelekkel köszönte meg mindazoknak, akik segítenek a lap megjelentetésében, majd Muhi Sándor mutatta be a Varga-Telegdy Evelyn címlapgrafikáiból készített kiállítást — amelyek friss, hangulatos, kalligrafikus és fluid hangulattal ajándékozzák meg a kiadványt, sokkal játékosabbá téve azt. Mint azt Muhi kiemelte, „több ez a kiállítás, mint egy egyszerű képsor a Szamos címlapjairól, és fontosabb esemény, mint gondolnánk, hiszen arra hívja fel a figyelmet, hogy a folyamatosan vizualizálódó XXI. században milyen fontos szerephez jut a grafikai szerkesztés, tálalás a nyomtatott és elektronikus sajtóban egyaránt. Ennek manapság nem csak figyelemfelkeltő, népszerűsítő szerepe van, hanem a lapok, folyóiratok szerves, elengedhetetlen részévé vált, sokoldalúan segíti az írott üzenetek érvényre jutását is. Gondoljunk csak bele, ha egy gonosz varázslattal valaki megfosztaná kiadványainkat a jellegzetes fejléctől, logótól, illusztrációktól, kiemelésektől, fotóktól, a szöveg és kép esztétikus elrendezésétől, a sokszor jelképes jelentéstartalommal is bíró színektől, mi maradna belőlük? A vizuális közlés fontosságáról, a képek nélkülözhetetlenségéről minden szerkesztő minden korban meg volt győződve, még akkor is, amikor a képek közlésének komoly technikai nehézségei, akadályai voltak. Nem áll szándékomban részletesen felvázolni az illusztrálás fejlődésének, módozatainak minden állomását, de már a különböző metszett, maratott eljárásoktól a közelmúltban még alkalmazott cinkográfiáig is hosszú út vezetett. Ma már ilyen szempontból szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a digitális technikák nagyon megkönnyítik a szerkesztést, illusztrálást, sokszorosítást, ugyancsak ennek köszönhetően különféle programok tucatjai, a képelemek tízezrei állnak a rendelkezésünkre — és a technikai eljárásokkal párhuzamosan felnőtt egy olyan generáció, amely nem csak megtanulta, hanem a szó szoros értelmében belenőtt az új technikák sokoldalú alkalmazásába. De a legfontosabb, meghatározó jellegű képességet, az egyéni látásmódot sehol nem lehet megtanulni, sehol nem tanítják. Varga-Telegdy Evelynnek van egyéni látásmódja, felismerhető stílusjegyei; jó érzékkel választ színt, betűtípust, méretet, képelemet, ettől vált széppé, színessé, hangulatossá ez a kiadvány. Nagy erény — ez egy ilyen összképet nyújtó tárlaton érvényesül igazán — az anyag egysége, amely kialakult képi világot, esztétikai igényességet feltételez” — fogalmazott, majd ezt követően Simonfy József költő, valamint a tollforgató középiskolás diákok olvastak fel írásaikból.

Sajtótermék is, de nem is

A rendezvény folytatásában nemcsak a szakmabeliek, de a „civilek”, azaz az olvasók számára is érdekes kerekasztal-beszélgetés zajlott, olyan kérdésekre keresve a választ/válaszokat, hogy milyen szerepük van/lehet az eleve sajátságos helyzetben lévő, sajtóterméknek is minősülő, de mégsem az kulturális lapoknak a XXI. század elején, szükség van-e egyáltalán ilyen típusú kiadványokra, mennyire tudnak csak és szigorúan papír formában létezni, illetve fennmaradásuk s nagyobb olvasóréteg elérése érdekében kénytelen-kelletlen vagy nagyon is tudatosan átterjeszkedni az online világba is — ugyanakkor a beszélgetés közben az is nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, mennyivel élhetőbb helyzetben van, s több lehetőséggel rendelkezik egy gazdaságilag fejlett nagyvárosban működő kulturális folyóirat, mint egy kisebb városban működő.

Szűcs László, a nagyváradi Várad kulturális folyóirat és portál főszerkesztője hangsúlyozta: általában a folyóirat s különösen a kulturális folyóirat a minőségi, igényes magyar nyelv megjelenítési formája — és ez nagyon fontos, ugyanis a sajtóban (még a legminőségibben sem) specifikus nyelvezete folytán nem lehetséges ilyen igényességi szintet megütni. Mint kifejtette: a lapok többsége igyekszik „több lábon” állni és többfunkciósságot felvállalni. „A hagyományos és online megjelenés mellett nálunk bejött még a könyvkiadás, a rendezvényszervezés, amelyek ugyanúgy részei a lapunknak, mint a rendszeres megjelenés. A Váradot egykor olvasó, rendezvényeinkre egykor eljáró fiatalok generációja felnőtt, és olyannyira nem szakadt el tőlünk, hogy megjelenő könyveiket mi adjuk ki” — mondta, példaként az első kötetes Kemenes Henriettet említve.

A negyedévenként megjelenő szilágysági Hepehupa (amely a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványaként jelent meg 2002-ben) főszerkesztője, Vicsai Zsolt nem valamiféle keserűséggel, hanem a lehetőségeivel tökéletesen tisztában lévő emberként summázta: lehet nagyokat álmodni, lehet merész elképzeléseket táplálni, de a realitások talaján kell maradni — számukra például az online megjelenés is még csak egy álom, igaz, dolgoznak a valósággá válásán.

„Az az érzésem, hogy be kell mutatni a szatmáriaknak is azt a lapot, amely itt, a városban jelenik meg már hatodik éve” — mondta nem minden él nélkül ismertetőjében Végh Balázs Béla, a Sugárút – Szatmári műhely főszerkesztője, röviden vázolva a negyedévente napvilágot látó, tanulmányokat, recenziókat, kritikát, történelmi rovatot s természetesen szatmári (a határ mindkét oldaláról) szerzők írásait publikáló folyóiratot.

Hogy milyen funkciója is lehet egyáltalán egy irodalmi folyóiratnak, azt címszavakban Lakatos Artur, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történésze, kutatója fogalmazta meg: értékközvetítés, lehetőségnyújtás, népnevelés (ami már önmagában is egy hivatás), egyensúlyozás a helyi és az univerzális között, fennmaradás. Ez utóbbi kapcsán hozzátette: „Piacképtelen fenntartani az erdélyi kisebbségi folyóiratokat, de ugyanolyan piacképtelen a többségit is, mint ahogy az angolszászt vagy a németet is — de valahogy mégiscsak sikerül.”

Szabó Kinga Mária