Pénteken nagy számban érkeztek zarándokok Sződemeterre, hogy részt vegyenek a hagyományos Kölcsey-megemlékezésen, ami Zágoni Mihály, a Dinu Lipatti Filharmónia tagja tárogatójátékával és Kölcsey Ferenc Himnusz című versének Meleg Vilmos nagyváradi színművész általi elszavalásával vette kezdetét.
Muzsnay Árpád köszöntötte mindazokat, akik egy három évtizedes hagyomány folytatásaként részt vettek a sződemeteri megemlékezésen. Muzsnay külön köszöntötte Sződemeter község polgármesterét, aki minden évben lelkes támogatója a Kölcsey-megemlékezéseknek.
Marian Gheorghe, Sződemeter község polgármestere számára külön öröm, hogy találkozhatott Szatmárcseke és Álmosd küldöttségeinek tagjaival, akikkel évek óta jó kapcsolatot ápol. Kölcsey összeköti ezeket a településeket, és közös kincsüknek tartják szellemi örökségét, amit hátrahagyott. Örül annak, hogy sikerült Sződemeteren olyan dolgokat létrehozni, melyekről mindannyian álmodtunk.
Pakulár István lelkipásztor elmondta, hogy Kölcsey Ferenc ha csak egy verset írt volna, melynek a címe Himnusz, akkor is ugyanezzel a szívvel és lélekkel állnánk a szülőföldjén, a templom mellett, melyben megkeresztelték.
Schönberger Jenő, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke Kölcseyvel kapcsolatos idézeteket olvasott fel. Hangsúlyozta: elég, ha csak Kölcsey életére nézünk, és dicsőségesen, fénylőn mutatkozik meg az isteni gondviselés körültekintő működése a szépséges Szatmár és egész Magyarország sorsának alakulásában. Abba a korba helyezte lánglelkű fiát, amely új értelmet adott, és szíveinkbe ültette a haza, a nemzet és az anyanyelv fontosságát. Mindez nem lassan, fokozatosan ment végbe, hanem a lángra kapott alföldi tarló módjára. A püspök kiemelte: ha most Kölcsey közénk lépne, ránk is olyan benyomást tenne, mint kortársaira. Amikor megszólalt, Széchenyik, Wesselényik, Kossuthok hallgatták ámulva a reformok iránt elkötelezett politikus szavát.

Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke beszédében kifejtette, hogy ha Kölcsey köztünk lenne, ránk mosolyogna, és elkezdené mondogatni azt az alapigazságot, hogy elsősorban Istenre kell figyelni. Amikor Kölcsey azt mondja, hogy: „Isten, áldd meg a magyart…”, akkor nem önmagáról beszél, hanem a mindeneket megáldó Istenről és arról a nemzetről, melynek kevés képviselője él már Sződemeteren, de mégis jövendőt remélnek. A püspök arra hívta fel a résztvevők figyelmét, hogy ne csak visszafelé tekintsenek a múltba, és romantikus gondolatokkal megállapítsuk, hogy voltak elődeink és voltak köztük nagyok, hanem egy kicsit előre is forduljunk, és minden nehézségünk ellenére, és minden tehertételünkkel szemben merjük kimondani, hogy van jövendőnk, akkor is, ha ez most nehezen látszik. Isten nem akarja tovább halogatni az áldását, hanem bőséggel akarja ezt az áldást adni. Sokszor elgondolkodunk: hol van Isten áldása, amikor gyalázzák a magyar nemzetet, amikor megfosztanak bennünket azoktól a javaktól, amelyek a mieink voltak, és most is azok kellene legyenek? Isten a legnehezebb időkben is velünk van, csak nem látjuk és halljuk az ő csodáit. Amikor a magyar nemzetet támadja Európa, akkor minket Isten áld. A mi feladatunk megtanulni hallani és látni, a mi feladatunk megtanítani másokat hallani és látni.
Szili Katalin miniszterelnöki megbízott hangsúlyozta, hogy Kölcsey nemcsak a költő, hanem a politikus is, aki mindig kiállt a nemzetéért, akkor is, amikor követ volt a pozsonyi országgyűlésben, és azt követően is. Kovács András Ferenc Kölcsey Ferenc lehajtja a fejét című verséből idézett: „És látja a Tekintetes Úr./ Mert a Tekintetes Úr már mindeneket lát.” Látja, hogy merre tart a világ. Szili Katalin arra is kitért, hogy mit jelent számunkra a huszonegyedik század. A globális világunk egy nagy faluvá vált, ahol hatszázmillióan élnek kisebbségi sorsban, Európában több mint ötvenmillióan. Olyanná vált ez a globális világunk, ahol minden sematikus, felszínes, személyiségporlasztóvá. Egy olyan világgá váltunk, ahol a jellemtelenség uralkodott el, ahol a személyiség porlasztása odáig zajlik, hogy vannak olyan kisebbségek, amelyek mindenki számára fontosak, de nemzeti kisebbségek, ezért megfeledkeznek róluk. Az az Európa, amelyik önmagát tartásosnak tekinti, ragaszkodik az elveihez, vannak olyan kisebbségek, amelyek fontosak számára, és vannak olyan kisebbségek, amelyeknek a sorsa, élete kevésbé fontos. A magyar nemzet számára ez óriási kihívás. Az elmúlt évben volt száz esztendeje, hogy a trianoni békediktátummal a magyarságot olyan sorsba kényszerítették, hogy a saját szülőföldjén kell kisebbségben élnie. A saját szülőföldjén kell megélnie azt, hogy kérnie kell az anyanyelvhasználati jogot, hogy ápolhassa a kultúráját, hagyományait, és emlékezzen a közös múltra. Ez a globális világ az, ami arra kényszerít mindenkit, hogy ragaszkodjon a nemzeti sajátosságaihoz, a közösen megélt nyelvéhez, a nyelvből fakadó gondolkodáshoz és ahhoz az önazonossághoz, amit a kultúra, a nyelv, a hagyományaink, a történelmünk jelent, ami a nemzet számára helyettesíthetetlen. Nem lehet behelyettesíteni a nemzeti identitást, és azt az igényt sem, hogy a szülőföldjén szeretne élni és boldogulni. Ott szeretné látni saját gyermekei és unokái boldogulását és gyarapodását, ahol ősei sírjai vannak. „És látja a Tekintetes Úr./ Mert a Tekintetes Úr már mindeneket lát.” Látja a Tekintetes Úr, hogy mi történik az Ukrajnában élő magyarokkal és az elszakított részek magyarjaival. Ezért kell nekünk őseink kitartásával, az ő útjaikon járva kitartással és példamutatással élni. Deák Ernő, a Bécsi Napló főszerkesztője statisztikai adatokkal és felmérések eredményeivel mutatta be az Ausztráliában élő magyarok számát és megmaradásuk lehetőségeit. Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja Kölcsey Ferenc életútját, a közéleti tevékenységét elemezte.
A köszöntőket és az ünnepi szónoklatokat kulturális műsor követte. Önálló műsorral lépett fel a Szamos folyóirat égisze alatt működő Szamos Diákirodalmi Kör (Loga Szilárd — Szatmárnémeti Református Gimnázium; Besenyődi Judit — BBTE Bölcsészettudományi Kar; Kosotán Andrea és Veszprémi Krisztina — BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Kar). Néptáncokat adott elő a tasnádi Hepehupa néptáncegyüttes. Meghallgathatta a közönség a tasnádi Klasszikus Duót (Nagy Csenge — zongora és Biró Noémi — hegedű), amely klasszikus zeneműveket játszott.
Muzsnay Árpád felhívta a résztvevők figyelmét, hogy felbecsülhetetlen nemzeti kincs kapcsolódik Sződemeterhez. A Kölcsey-kultusz több évtizedes, többé-kevésbé sikeres ápolása mellett mindmáig adósai vagyunk önmagunknak, a költőnek és a világ bárhol élő és tevékenykedő magyarjainak, a még álló szülőház tulajdonjogának kérdésének és rendeltetésének záros határidőn belül megnyugtató megoldásával, hiszen két esztendő sem választ el minket nemzeti imánk megírásának 200. évfordulójától. A szülőház problémájának a megoldása azt is lehetővé tenné, hogy a Kölcsey keresztelő templomának a szomszédságában lévő művelődési központ hatékonyabban betölthesse rendeltetését.
A megemlékezés koszorúzással és a Himnusz eléneklésével ért véget. Díszőrséget állt a 16-os számú Báthory István és a 44-es Dsida Jenő cserkészcsapat Erdei János, valamint Halász Zita pedagógusok irányításával.

Elek György