A legtöbb ember legyint, egy újabb hasztalan világnap. Sokan, akik korababának adtunk életet, ilyenkor ismét átéljük picinyeink születését, azt a félelmet, hogy most mi lesz, túléli-e a megpróbáltatást. Eszünkbe jut, amint az inkubátorban fekszik a maréknyi gyermek, akiből megannyi kábel lóg, melyek mind az életben maradását segítik. A szerencsések, akiknek talán az a legnagyobb problémájuk, hogy nem olyan módon zajlott a szülés, ahogy azt megálmodták, megtervezték, el sem tudják képzelni, milyen érzés az, hogy nem foghatod meg a megszületett gyermeked, hiszen rögtön életmentő vizsgálatok, kezelések sora veszi kezdetét. Tétlenül ülsz, csendben imádkozol, hogy az orvosok munkásságát vezesse a Jóisten, és találják meg a megfelelő kezelést, gyógymódot a te csöppségednek is. Annak az újszülöttnek, aki gyakran egy kenyérnél is kisebb, egy tenyereden elférne, de a tied, a te véredből van, és látod, amint napról napra erősebb, harcol az életéért, harcol miattad, aki beszélsz hozzá az inkubátor előtt, napok után megsimogatod, és talán hetek után karjaidba is veheted. A koraszülöttek világnapja az a nap, amikor bevillan az orvosok, asszisztensek, ápolók arca, akik minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy csodák történhessenek, és ma is közöttünk lehessenek a kis harcosok. Azt az érzést nem lehet szavakba önteni, amikor azt mondja az orvos, már csak az ima segíthet a gyerekeden. És a kórházi szobában egyedül vagy, felhívod a családodat, közeli barátaidat, és virrasztasz, és együtt imádkoztok, még ha egymástól távol is. Ilyenkor megtapasztalod, hogy az ismeretlenek is elmorzsolnak egy imát érted és gyerekedért, hogy csoda történhessen. És megtörténik a csoda: a gyerek reagál a kezelésre, mosolyog egyet az inkubátorban, és alszik tovább, mint egy angyal. Ezt az érzést talán csak azok a sorstársak, egészségügyi alkalmazottak érzik át, akik veled együtt igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy a babád túléljen, és egészségesen hagyjátok el a kórházat hosszú hetek, hónapok után. Igen, nehéz időszakot él meg a korababa családja, de annál nagyobb az öröm, a hála, amiért él a gyermekük. A sorstársak bizonyára ismerik az érzést, amikor már az otthon nyugalmában vannak gyermekükkel, és jön a hír, hogy ismét korababa született, s a szülők el vannak keseredve… Ilyenkor egy jó szó, egy bátorítás, egy „ne add fel, a Jóistennek gondja van rátok” biztatás sokat segít, akár egy ismeretlentől is. Ne azt kérdezzük a megpróbáltatás elé állított családtól, mi okozhatta a koraszülést, ne vádaskodjunk, hogy biztosan nem vigyázott az anyuka, ezek ugyanis nem kiszámítható történések, gyakran az orvosok nem is tudnak magyarázatot adni a miértekre. Ebben az esetben egy jó szó, egy ima a megoldás, a legnagyobb segítség, melyet ember embertársának adhat, és akkor a hála nem marad el. Én is hálás vagyok, amiért egészséges gyermekünk van, és a mi korababánk már évek óta beragyogja mindennapjainkat.

Sógor Beáta