Három évtizede, hogy augusztus vége ünnep a kőszegremetei közösség életében — idén azonban nem csak a nemzet napszámosára emlékeztek. Szombaton hagyományosan a helyi református templomban kezdődött a kőszegremetei Széchenyi-megemlékezés, Sziszik József lelkipásztor igehirdetésével, aki — bevallva: hosszan válogatott az igék között, hiszen nem a prédikáció, hanem az ige kell elfoglalja az első helyet — Lukács evangéliumának soraira építette gondolatait: „'Ezenképen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.' Azt valljuk: az ige tükröt tár elénk, s jól kellene lássuk magunkat benne. Aki Krisztusénak mondja magát, az beállt Isten szolgálatába — és aki beállt Isten szolgálatába, az tudja, mire vállalkozott. Nem kérdezi Péterrel együtt: milyen hasznunk, jutalmunk lesz? Széchenyi egyrészt dúsgazdag főúr, másrészt ez a gazdagság csak önmagában nem elégséges számára; gondolkodik, mihez kezdjen az életével. Belevetette magát a politikába, ugyanakkor a politika ingerelte, s egyre inkább érezte: valamit cselekednie kell. Azok a tervek, amelyekre vállalkozott, sikeresek voltak — és felelősségérzettől hajtva még a döblingi elmegyógyintézetben is arra vállalkozik, hogy írásaival álljon ki az ország és népe mellett. Mit üzen a felolvasott ige? Hogy kötelességeink vannak. Milyenek, mennyi? Határtalanok. És persze igényeink is vannak Istennel szemben: ezt megtettem, de ezt szeretném érte — pedig Isten nem tartozik semmivel. Amit juttat, az az Ő szeretete és kegyelme. S az a szolgálat, a mi szolgálatunk, amikor azt keressük, hogyan próbáljunk segíteni az élet területein. Mivel tartozunk Istennek? Mindennel. Miért élünk? Mert Ő éltet — nem mert ügyesek vagyunk, vigyázunk egészségünkre, testünkre, hanem mert Isten tart életben” — fogalmazott. Rámutatott arra is: ott, ahol nyűg az Istennek való szolgálat, ott tévesek a gondolataink is arról, mi a viszony Isten és közöttünk. „Kereszténységünkben nem tehetünk engedményeket, minden pillanatban keresztények vagyunk — de amikor jócselekedeteinkért cserébe kérünk valamit Istentől, elvárjuk, hogy meghálálja, az már nem kereszténység” — hangsúlyozta. Mint rámutatott: van munka és van szolgálat — a munkáért valaki kell fizessen, a szolgálatért senki, mert arra saját magunk vállalkoztunk.

Minden remetei legyen büszke!

A templomból a Domokos-dombon lévő, s a különösen szép és szabályos Avasi-medence fölött őrködő emlékműhöz zarándokoltak (immár aszfaltozott úton) a főhajtók, hiszen sokak emlékezetében felötlött a rendezvény életre hívójának és fáradhatatlan szervezőjének, Sike Lajos újságírónak a magas, szikár alakja — s e sorok írójának is a fülében csengtek az „Öreg firkász” hat évvel ezelőtti rendezvényen mondott szavai: „26 éve rendezem ezt az ünnepséget, hagyományt teremtettünk belőle, és Kőszegremetének, ennek a református falunak a nevét ma már mindenhol ismerik, de elfáradtam. Nagyon sok munkával jár egy ilyen rendezvény létrehozása, és úgy érzem, meg kell pihennem, a stafétát át kell adnom a fiataloknak.” Hasonló gondolatok fogalmazódtak meg Pataki Csaba megyei tanácselnökben is, örömét fejezve ki, hogy sok fiatal van jelen. „Sem Széchenyi munkásságát, sem az emlékművet nem lehet eltüntetni onnan, ahol szellemi örökségét éltető magyar közösség van. Széchenyi reformkori terveivel, megvalósításaival összekötötte a magyarságot — nem karddal, hanem munkával, verejtékkel. Méltó örökösök, akik a tájat lakják. De látni kell azt is: ma már sokkal könnyebb Kőszegremetét megközelíteni, alig van már köves utca a faluban, XXI. századi körülmények között él a maroknyi magyar közösség — maroknyi, de sok új hajtással. Nagyon örülök, hogy ilyen sok fiatal van most jelen, mert ez, remélem, biztosítéka annak, hogy 200–300 év múlva szól még magyar szó az Avas kapujában” — mondta, említve azt a pályázatot is, amelynek révén jövőre megújul és tovább bővül a Domokos-dombi emlékhely, amely három évvel ezelőttig nemcsak Szatmár, de a régió egyetlen Széchenyi-emlékhelye is volt. „A szatmárnémeti Széchenyi-szoborra legyen büszke minden kőszegremetei! Mert az a szobor soha nem lett volna felállítva, ha nincs egy kőszegremetei, ha nincs Sike Lajos. Szatmárnémetiként, magánemberként is köszönöm a kőszegremeteieknek, hogy a városomban van, hogy nekünk van Széchenyi-szobrunk” — nyomatékosította. Avasújváros testvértelepülése, Petneháza polgármestere, Gazdag Józsefné köszöntőjét és Dohi Patrik különleges, szaxofonon játszott Himnuszát követően a megemlékezés ezen része az emlékmű megkoszorúzásával és a Szózat eléneklésével zárult.

„Ki tehene borja vagyok én?”

A főhajtás az egykori felekezeti iskola épülete előtt folytatódott — leleplezve emléktábláját „annak a férfinak, aki 1938. június 25-én született egy hatgyermekes családban, néhány házzal arrébb, s ebben a felekezeti, református iskolában kezdte tanulmányait.”

A 2015-ben, 77 évesen elhunyt Sike Lajos újságíró — aki első perctől az újságírás mellett kötelezte el magát, egész életében riporternek tartotta magát, nem törekedett sem más elismerésre, sem más megnevezésre — életének fontosabb mozzanatait Sziszik József lelkipásztor ismertette röviden. Röviden, hiszen a lényeg, az igazán fontos dolgok az évszámok és dátumok között vannak. A jó riporter pedig olyan, mint egy minőségi anyagokból varrt cipő. Elnyűhetetlen — Sike Lajos több mint fél évszázados tollforgatói tevékenységével meghatározta nemcsak a kőszegremetei és Szatmár megyei, de a romániai magyarok gondolkodás- és látásmódját is, hiszen „a régi rossz rendszerben sorai közt ott rejtőzött az igazság aranygyöngye, csak értő szemek-fülek kellettek hozzá, lemerülni írásai sorok alatti mélységébe, a romániai nagy magyar tengerigazságba. A demokrácia meghozta számára is a szólásszabadságot, a központi lap olvasói már nem kell hogy nagyítóval keressék a szókimondást, csak elolvassák Sike Lajos cikkeit, és úgy érzik, mintha ők maguk írták volna le sorait.” Az ő látás- és gondolkodásmódját pedig szülei, Kovács tiszteletes, a Széchenyi-obeliszk s a nemzet napszámosa formálta, s nem véletlen, hogy három évtizede ő kezdeményezte, indította el a Széchenyi-ünnepségeket, hogy a Szatmárnémeti Széchenyi Kör vezetője lett, s élete utolsó éveiben fáradhatatlanul munkálkodott azért, hogy a legnagyobb magyarnak szobra legyen Szatmáron — és mindeközben megmaradt avasi magyarként kertjét-szőlőjét továbbra is gondozó, növelő, termesztő, pálinkájára, borára büszke gazdálkodónak, szülőfalujára örökké büszke embernek, aki minden beszélgetés során legalább egyszer felemlegette Kőszegremetét.

A helybeli pedagógusok egy-egy Sike-írást, valamint Bura László Öreg firkászról szóló vallomását olvasták fel, majd testvére, Bú Józsefné Sike Éva Szép Ernő-szavalatát követően leplezték le az emléktáblát.

Illékony hírnév az újságíróé, a jelen ismeri, néha elismeri, néha még nagyra is tartja, de miután leteszi azt a bizonyos tollat, igen gyorsan a feledés homályába merül — sic transit gloria mundi. Az övé megmarad.

Szabó Kinga Mária