1996 áprilisában kezdte működését a Szent Hildegárda Házi Betegápoló Központ Szatmárnémetiben, az Unirii út 49. szám alatt. Fennállásának negyed évszázada alatt az intézmény több ezer idős számára biztosított egészségügyi ellátást, alapellátást, háztartásbeli segítségnyújtást és szociális szolgáltatásokat. 2015-től a Szent Hildegárda keretében létrehozott információs iroda a sárközújlaki krónikus beteg idősek ellátásáról is gondoskodik. A pandémia miatt e fontos évforduló megünneplésére valószínűleg csak szűk körben kerül majd sor, de a helyi közösség életében betöltött szerepe miatt úgy gondoltuk, érdemes betekinteni egy kicsit az intézmény és az ott dolgozók mindennapjaiba, hiszen a házi betegápoló központ munkatársai által végzett tevékenység emberi oldalának láttatására, megmutatására csak kivételes helyzetekben van lehetőség. Ezt próbáltuk megragadni az intézményt 11 éve vezető Kiss Angéla egészségügyi asszisztenssel készített interjúnk során.

― Eleinte egészségügyi asszisztensként dolgozott a Szent Hildegárda Házi Betegápoló Központban, időközben pedig az intézmény vezetője lett. Mesélne egy kicsit arról, hogyan indult, alakult karrierje a Caritas szervezetnél?

― Egy kolléganőm a Caritas Szent Hildegárda Házi Betegápoló Központjában dolgozott, és meghívott, hogy ha kedvet érzek, segítsem önkéntesként az intézmény munkáját. Akkoriban egy családorvosi rendelőben dolgoztam, és a munkaidő lejárta után rendszeresen kimentem vele terepre. Ez nekem akkora élmény volt, hogy a mai napig szívesen emlékszem rá. Az idősekkel való foglalkozás számomra teljesen új terület volt. Sajátos érzés volt bemenni a beteg otthonába, segíteni neki, érezni a hálát. Teljesen felvillanyozott ez a tapasztalat. Miután munkaszerződéses alkalmazott lettem a Caritasnál, szakmailag olyan gyorsan fejlődtem, hogy egy jó évre rá kineveztek a központ vezetőjének. Nehéz volt számomra megszokni az új státusomat, mert nagyon szerettem járni a betegekhez, ahol mindennap történt valami, ami pozitív energiával töltött fel, ami miatt alig vártam a következő napot. Nagyon sokat tanultam a betegektől a velük való munkám során. Megtanultam, mennyire fontos az, hogy a gondozott méltóságát tiszteletben tartsam. Emberekkel dolgozunk, s ha megbántasz valakit, az lehet, hogy egy életen át megmarad benne, de benned is. Egyszer elmentem egy ellátotthoz vércukorszintet mérni, és mivel sok antibiotikumos kezelés volt épp abban az időszakban, nagyon siettem. A beteg ezt észre is vette, és rákérdezett arra, mi a gond, miért vagyok feszült, aztán arra kért, amíg nála vagyok, ne éreztessem vele, hogy már a következő betegnél járok gondolatban, hogy az a legfontosabb. Én ezt örök életemre megtanultam, és mindig elmondom az új kollégáknak, hogy bármennyire is sietnének, az idős, akinél épp tartózkodnak, soha ne érezze ezt meg, csak az a beteg számít, és csak arra figyelünk, akinél épp vagyunk. Ellátottjaink többsége egész nap az ágyban fekszik, alig várják, hogy bemenjünk, hogy rájuk nyissuk az ajtót, és rosszuleshet nekik, ha mi nem nekik és kizárólag nekik szenteljük az ott töltött időt.
Vezetőként más feladatokat kellett ellátnom, kevesebbet tudtam terepre járni, de aztán idővel megtaláltam ennek a szerepkörnek is a szépségeit, hiszen a csapat munkáját irányítva sokkal több betegnek tudok segíteni, és ez a tudat is megerősített, és sikerélményt nyújtott.

― Mi volt a legnehezebb eddigi munkája során?

― Feldolgozni azt a tényt, hogy az általam gondozott emberek meghalhatnak… Amikor beletettem szívemet-lelkemet a munkámba, és valaki meghalt, azt sokáig egyszerűen nem tudtam elfogadni. Nagyon sok beteget megsirattam. Minden esetben hittem abban, hogy meg tudom gyógyítani, aztán volt, aki mégis meghalt… Sok ideig tartott, amíg sikerült megértenem és elfogadnom, hogy én mindent megtettem érte, segítettem azáltal, hogy gondoztam, meghallgattam, ott voltam számára, de nem tudom megváltani a világot. Persze voltak olyan betegeink is, akik meggyógyultak. Egy agyvérzést kapott ellátottat például alig egy hónap alatt sikerült lábra állítani, ami igazi sikerélményt jelentett, hiszen nemcsak az általam nyújtott ellátás, hanem az önbizalom is, amit tápláltam és erősítettem benne, hogy képes rá, hogy sikerül majd felépülnie, ez éltette, és a gyógyulás folyamata is felgyorsult ilyen módon. Aztán próbáltam úgy felfogni, hogy ha a teljes felépülésben csak tízből egy embernek tudtam is segíteni, de annak segítettem, akiknek pedig nem lehetett, azoknak a nap mint napi ellátással, a törődéssel elviselhetővé tudtam tenni a szenvedést, erőt adni egy újabb naphoz, akkor megtettem, amit szakemberként és emberként megtehettem. A püspök atya mondta valamikor egy mise alkalmával, hogy ha mindenki csak egy embernek segít, akkor nagyon sok ember részesül segítségben, mert egy ember nem tudja mindenkinek gondját viselni — sokszor eszembe jut ez, és mindannyiszor erőt ad.

― A Szent Hildegárda Házi Betegápoló Központ idén ünnepli 25 éves fennállását. Negyed évszázadnyi működés már elegendő ahhoz, hogy olyan legekről beszélhessünk, mint a legidősebb ellátott vagy a leghosszabb ideig ellátásban részesült beteg.

― Nagyon büszke vagyok arra, hogy Szatmár megye legidősebb emberét, aki 107 évet élt, életének utolsó négy évében mi ápolhattuk. Imádtunk oda menni, mert nagyon sok érdekes dolgot mesélt a néni a régi időkről, méghozzá nagyon koherensen. Nagy kihívás volt nekünk is, mert tudtuk, hogy ismert személyről van szó, akire nagyon sokan figyeltek, és azt szerették volna, hogy minél tovább köztünk legyen még. Jó érzés volt, egyfajta megtiszteltetés, hogy mi ápolhattuk.
A leghosszabb idő, ameddig egy beteget elláttunk, az 11 év volt. Egy nagyon kedves beteg volt, aki szklerózisban szenvedett, és nemrégiben hunyt el. Kivételes ember volt, türelemmel viselte a szenvedést, képes volt megtalálni az apró örömöket az egyhangú mindennapokban, igazi csoda volt ő számomra és minden egyes kolléga számára, aki az évek során ellátta. Sokat tanultunk tőle, ahogy más ellátottól is.

― A központ a pandémia kitörése óta szünet nélkül működött úgy, hogy az intézmény ellátottjai egytől egyig krónikus betegségekben szenvedő idősek, akik a koronavírus-fertőzés szempontjából a legveszélyeztetettebb kategóriának számítanak. Hogyan sikerült helytállni ebben a kivételesen nehéz időszakban?

― Voltak itt olyan pánikhullámok, hogy még mindig beleborzongok. Amikor tavaly ott tartottunk, hogy megértettük, ez a vírus tényleg létezik, és emberek halnak meg miatta, az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy akkor most hogy fogok én segíteni a betegeken, hogy végezhetjük majd a munkánkat. Féltem attól, hogy a kollégák és jómagam is esetleg karanténba kerülünk, és nem lesz, aki kijárjon az ellátottakhoz, le fog állni a házi betegápoló központ.
Felvázoltam magamnak egy válságstratégiát, hogy mi történik, ha a korlátozások vagy betegség miatt nem tudunk kijutni a betegekhez. Készítettem egy nyilvántartást azokkal, akik egyáltalán nem tudják ellátni magukat, akik utánajárással, de meg tudják oldani, valamint azokkal, akiknél van rendelkezésre álló alternatíva. Az összes beteget, illetve hozzátartozót felhívtam, és megbeszéltük, hogyan tovább a megváltozott helyzetben; azt is megkérdeztem, nem félnek-e attól, hogy esetleg mi visszük be a vírust, és egyetlen eset kivételével nem is vetődött fel számukra ez a lehetőség. Az utóbbi időben, amióta helyi szinten is emelkedett a fertőzöttségi ráta, egyre többen kérdezik meg, hogy be vagyunk-e oltva, hogyan védekezünk, van, aki arra is figyel, hogy ne tartózkodjunk bent tovább, mint 15 perc, mert félnek a megbetegedéstől. És nincs ezzel semmi gond, hiszen a mi célunk is az, hogy megelőzzük a bajt, de tény, hogy az ellátottak észrevehetően egyre jobban tájékozottak a járvánnyal kapcsolatban. Bár megvolt a kidolgozott válságstratégiánk, hál’ Istennek eddig a vírust sikerült elkerülnünk, a központ folyamatosan működött mind a szükségállapotban, mind a készenléti állapotban. Mindig örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a kollégák a legnehezebb időszakban sem vonták ki magukat a munka alól. „Mindenki egyért, egy mindenkiért” — nálunk, a csapatban ez így működik.

― Hogy éli meg, hogy 25 éves az ön által irányított házi betegápoló központ?

― Én nagyon pörgős személyiség vagyok, nem hittem volna magamról, hogy egy helyen ledolgozok ennyi évet, és én mindennap úgy fogok felkelni, úgy jövök be dolgozni, hogy nem érzem magam kiégve. 13 éve csatlakoztam a Szent Hildegárda Házi Betegápoló Központ csapatához, és 11 éve vezetem az intézményt, úgyhogy csak erről az időszakról tudok nyilatkozni. Valójában nem azt érzem, hogy az intézmény szülinapja lenne, hanem az én munkám szempontjából tekintek vissza az elmúlt időszakra, a központ múltjára, aminek én is részese voltam. Ha belegondolok, mennyi időt, energiát, tudást fordítottam a munkába, érzem, hogy én is hozzájárultam ahhoz, hogy a Szent Hildegárda megérte ezt a szép kort, hogy eljutott ide, jól működik, és ez nagyon-nagyon jó érzés. És munkatársaim is ugyanígy élik meg, hiszen az ő mindennapi munkájuknak is köszönhető, hogy a központ létezik, és a munkájuk a garancia arra, hogy létezni is fog. Én úgy látom, házi betegápolásra mindig szükség volt és mindig is szükség lesz. Nagyon sok feladatunk van még, a szolgáltatás fejlesztését is tervezzük, és ha a Jóisten is megsegít és megtart minket, szeretnénk még nagyon sok idősnek és hozzátartozónak segíteni.

Nastor Erika