Gellért Sándor Dabolcon járt elemi iskolába, középiskolai tanulmányait a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban végezte (1927); a Debrecenben 1942-ben elkezdett egyetemi tanulmányait a háború miatt kénytelen volt abbahagyni. 1951-ben szerzett magyar szakos tanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen. Élete nagy részét Mikolában töltötte, itt volt magyartanár a róla elnevezett iskolában.

Gellért Sándorra Veres-Kupán Enikő emlékezett. Elmondta: mindig volt a magyar életnek egy olyan valakije, akire az egész nemzet figyelt. Ez vagy politikus, vagy író, vagy költő, vagy filozófus, és egyúttal köszönetet mondott azért, hogy a magyar nemzet kimagasló alakjai között említhetjük ma őt is.

„Aki szolgál, az kész az odaadásra, aki szeret, az odaadja magát, aki áldoz, magából ad a másiknak, és ezt a másik el tudja fogadni — mondta a Sanyi bácsi által csodált Karácsony Sándor. Gellért Sándor a csudálatos magyar nyelvet szolgálta teljes életében, kutatta, szőtte rímbe, tanította, tanulta, szavalta, azaz szolgálta elhivatottsággal, hivatástudattal, misszióként, küldöttként” — méltatta Veres-Kupán Enikő.

Nagyobbik fia, Gellért Gyula édesapjára emlékezve kifejtette: „Állandóan nevelt lelkileg, szellemileg a családban, az iskolában és a társadalomban. A családban folyamatosan egy-egy Jókai-regényt olvasott. Mindig előadta, magyarázta azt, amin dolgozott. Az igaztalanságot, a hazugságot nem tűrte. Öröme abban volt, ha tudásával gazdagította és példájával igazabbá tette az életünket és a tanuló diákok életét. A nagy magyar pedagógus, Karácsony Sándor szellemében egyszerre nevelte, növelte értelmi, érzelmi és akarati életünket. Mindig arra tanított, hogy kontinensekben lássunk, évszázadokban gondolkodjunk és nemzetben érezzünk. A fiatalokat írásra buzdította, lelkesítette. Vallotta azt a nevelési elvet, hogy légy szívélyes az elismerésben és a dicséretben bőkezű. Tanítványaival életközösségben, magyar nemzetével, nemzetünkkel összhangban élt. Mindig figyelmeztetett kötelességeinkre. Előremutatott, hogyan viszonyuljunk nemzetünkhöz, történelmünkhöz, kultúránkhoz és más népekhez. (…) Közösségszeretetének, egyetemes emberszeretetének nem volt határa. Az irgalom, a humánum jellemezte. Nagyon kifinomult volt az érzésvilága. Ő mindig meghallotta a Tiborcok panaszát és a közkatonák jajkiáltását. Édesapánk együttérzett az elnyomottakkal, az üldözöttekkel, népével és a testi-lelki sebesült bajtársaival, mint a költő-hadvezér Zrinyi Miklós vagy a csillagkoszorús Kölcsey Ferenc. Az irodalmi kánonba úgy sorolták be édesapámat, hogy népi költő. Szerinte ilyen nincs. Csak költő van.”

László Zita, a Harag György Társulat színművésze az 1940-ben Debrecenben írt Oláh Gábor után és az 1944-ben Mikolában írt A Lehel-mozdulat című verseket mondta el. Lánya, Gellért Ágnes saját versével emlékezett édesapjára. A rövid megemlékezést követően — amit a zuhogó eső miatt a temető ravatalozójában tartottak meg — a család és a jelenlévők elhelyezték a kegyelet és az emlékezés virágait a Gellért-síron.

Elek György