"Már évek óta vágytam egy ilyen túrára, és amikor végre rátalált a feleségem a Szatmári Friss-ben egy ilyen cikkre, szólt nekem és én azonnal kaptam az alkalmon. Másnap felhívtam a cikkben lévő telefonszámot és egy kedves úriember, Károly vette fel a telefont. Aki készségesen segített abban, hogy miket vegyek figyelembe egy ilyen túrán. Mert tudni kell azt, hogy én amatőr biciklis vagyok, aki csak a munkahelyéig és vissza biciklizik.

Az indulás napja előtti héten tele voltam félelemmel, aggodalommal, kissé bizonytalansággal is, hogy bírni fogom-e a hosszú és megterhelő utat, ami kb. 510 km volt. Az indulás előtti héten mentálisan és fizikailag is próbáltam magamat felkészíteni. Úgy kezdtem az indulást, hogy a vágyamon és a biciklimen kívül nem volt semmim. Egy ilyen túrához szükséges eszközöket innen-onnan kaptam.

2025. 06. 02., az első nap:
Nagy izgatottsággal telve és némi aggodalommal pattantam nyeregbe másik társammal, Károllyal együtt, Szatmárnémetiben. A reggel még hűvös volt, de a nap gyorsan emelkedett és meleg, derűs idő ígérkezett – tökéletes kezdés volt, csak a szél próbált minket megállítani, persze sikertelenül. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, aggodalmamat Károly észrevette: ,,Ne aggódj, ha kell Csíksomlyóig húzlak, de akkor is odaérsz!’’

De azért minden sejtemben ott volt a kalandvágy. A mindennapi ételt az utunkba eső üzletekből szereztük be, hogy ne kelljen sok terhet cipelni.

Szinérváralján megálltunk pihenni, ahol csatlakozott hozzánk Norbi, aki – mint sportember –, diktálta a tempót. Onnan Nagybányáig folytattuk utunkat, és már az elején lenyűgözött a táj nyugalma. Ahogy beértünk a városba, megálltunk egy fagyira a főtéren. Jóleső érzés volt megpihenni és csodálkozni magamon, hogy bírom.

Veszélyes sebesség

Nagybánya után, a Gutinon át vettük az irányt Aknasugatag felé. Itt ismerkedtem meg az első heggyel. A felfelé menet fárasztó volt, alig vártam a csúcsot, no de az is meglett, na innen irány lefelé. Hamar rá kellett döbbennem, hogy bizony elég veszélyes két keréken a sebesség. Az út itt már hullámzott rendesen egyik kanyar majdnem ki is maradt. De hála Istennek éppen idejében fékeztem. A vidék szépsége minden fáradságot megért. Már autóval megtettem ezt az utat nem egyszer, de ez egészen más volt az 1.206 méteres szintkülönbség autóból fel sem tűnik.

Aknasugatagon megszálltunk egy kedves panzióban, ahol megmártóztunk néhányan a híres sós vízben – igazi felüdülés volt, mintha új erő költözött volna belém. Itt verődött össze a teljes csapat, így már öten voltunk. Csatlakozott hozzánk Tamás és Éva.

A 2. nap:
Másnap reggel egy újabb emelkedővel ismerkedhettem meg 770 méter szintkülönbség, Borsa üdülőtelepig. Egy fantasztikus házaspár tandembiciklivel, Tamás és Éva diktálták a tempót. Csodálatos érzés volt látni, ahogy a házaspár nagy összhangban ugyanazon cél érdekében tekeri a pedált. Itt újabb kihívás elé álltam (enyhe izomlázam volt), de a fenyőerdők illata, a csend és az elém táruló panoráma minden izomfájdalmat és izzadságcseppet megért. A meredek emelkedők és kanyargó lejtők után igazi jutalom volt megérkezni a festői kis üdülőtelepre.

A 3. nap:
Reggel 8 körül újra útra kelt a kis zarándokcsoport. Ma a Prislopot hódítottuk meg, 930 m szintemelkedés a csúcsig, utána kisebb falvakon át vezetett az utunk, Pojorâta-ig, ami a következő állomásunk volt. Egy sebesen hömpölygő patak partján lévő panzióban szálltunk meg. Itt már tényleg úgy éreztem, mintha egy régi mese díszleteibe csöppentem volna. Csipkézett hegyoldalak, fenyő erdő mindkét oldalon, kis kanyargó csorgók vezettek le a hegyoldalakról, mintha megállt volna az idő.

A 4. nap:
Reggel 8 körül indultunk el és 13.00 óra körül értünk fel a hágó tetejére. Talán 20 km-es táv és 1.270 méteres szintemelkedés volt. Autó csak elvétve haladt el mellettünk, az út meredeken emelkedett a csúcs felé. Valahogy nem éreztünk fáradtságot, néha megálltunk beszélgettünk és folytattuk utunkat. Ezen a szakaszon volt a legszebb a természet, mintha egy kis alpesi ösvényen haladtunk volna.

Az út felétől a Beszterce folyó mentén haladtunk. Estére megérkeztünk Grozăvești-re, élelem nélkül. Itt fogadott a gazda és mondta, hogy semmi gond a faluban van egy bolt. Gyanús volt mikor társaimmal együtt a kocsma felé tartottunk, ahova belépve nem igazán látszott a bolt, de a látszat csalt. A vendéglátó kinyitotta a hűtő ajtaját és elénk tárult „a bolt”. Amiben volt egy (enyhén avas) vaj, két kolbász és némi felvágott. Felvásároltuk „a boltot” és ebből osztozkodtunk, hogy mindenkinek jusson. Úgy éreztem, az ilyen helyzetek kovácsolták össze a kis csapatunkat. A kenyeret a szomszédok „dobták össze”. Szállásunk az óriási Békási-víztározó partján, egy domboldalon volt, ahonnan végignézhettük amint lemegy a nap a víztározó túl oldalán lévő Csalhó-hegy mögé. Közben elfogyasztottuk „a boltból” való zsákmányunkat.

Az 5. nap:
Pénteken is reggel 8 órakor indultunk tovább a Gyimesek felé. Mai napra maradt egy 1.310 méteres szintkülönbség. Ahogy közeledtünk Gyimesfelsőlok felé egyre kevésbé volt út az út, de ettől függetlenül mindinkább ámulatba ejtett a táj vadregényessége. Minden nap kicsit eláztunk, na de itt nagyon, és milyen jól esett, mindjárt nem volt melegünk. Ahogy mentünk a biciklivel és intettünk az úton közlekedőknek szívélyesen viszonozták a köszöntést. Jólesett a közvetlenség, a nyitottság, ami ebből a világból áradt. Célunkon egy idős pap, Berszán Lajos, sokszorosan díjazott iskolaalapító, fogadott be bennünket.

A 6. nap:
Végül, szombaton fáradtan, de boldogan megérkeztünk a csíksomlyói nyeregbe. A kegytemplom látványa, a zarándokok csendes mozdulatai és a körülölelő hegyek mind azt az érzést erősítették bennem, hogy ennek az útnak nemcsak fizikai, hanem lelki jelentősége is volt. Részt vettem a misén, mely egész más volt, mint egy egyszerű mise. Különlegesebb, értékesebbé tette az ide vezető utazást. Utána leültem a dombon, és magamban visszatekintettem az útra és csodálkoztam, hogy csak ennyi volt. Még ugyanennyit tudtam volna menni ilyen gyönyörű tájon, egy ilyen csapattal.

Fantasztikus emberek

Egy kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar véget ért ez az utazás, mert ebben a csapatban lehetőségem volt megismerkedni fantasztikus emberekkel, akik mellett úgy éreztem magam mintha otthon lennék. Biztonságban éreztem magam, jó érzés volt kicsit hozzájuk tartozni. Szerencsés vagyok mert kaptam négy túravezetőt. Ha mosolyogni kellett, mert nagyon elfáradtunk, Éva volt a túravezető; ha szállásra volt szükség: Tamás és Károly volt a túravezető. Ha meg probléma adódott útközben, vagy a szálláson, Norbi elintézte. Nem beszélve arról a sok történetről amivel elfeledtette az aznapi fáradalmakat. Én voltam a „csoport aki csak ott volt”.

Több mint egy utazás

Az út során próbáltam képekben vissza adni e festői utazás szépségeit, de lehetetlen feladat. Ezt csak átélve értheti meg az ember.
Ez egy biciklitúrának indult Csíksomlyóra, de számomra sokkal több volt, mint egy zarándokút. Egy utazás volt térben és időben, mások világában és a saját gondolataimban.

A túra ötletgazdája: Volfer Károly (hála neked!)
Beszámoló: Kocsis László
(szerkesztve)

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON! 

(Fotók: szeke.ro)