Egy ötlet, egy mellbevágó képzettársítás, egy szokatlannak tűnő, de mások által már számtalan formában, módon kipróbált, megvalósított jelzés parafrazálása sem számít újnak ezen a területen, ugyanúgy, ahogyan a hagyományos műfaji korlátok átlépése, áttárcsázása sem. Nem kell ahhoz különösebb művészettörténeti felkészültség, jártasság, hogy felismerjük az újat, a sajátost, a semmi mással össze nem téveszthetőt.

Kérdés, hogy lehet-e ilyen alkotásokat készíteni a 21. évszázad harmadik évtizedében, amikor az előttünk járók az utóbbi bő évszázadban szerte a világon szinte minden anyagot, technikát, vizuális kifejezésmódot kipróbáltak, gyümölcsöztettek. A válasz egyértelmű: világpolgárként, nemzetközi megközelítésben erre alig van esély, lehetőség, de nincs is rá szükség, ugyanúgy, ahogyan a ma embere a száz éve virágzó, mára korszerűtlenné vált, újramelegített stílusirányzatokkal se tud mit kezdeni.

A fentiek természetesen nem az jelentik, hogy nem lehet újat mondani, nem lehet öntörvényű, egyedi, korszerű alkotásokat létrehozni akár hagyományos eszközökkel, technikákkal. Lehet, de csak úgy, hogy saját alapokon, saját érzésekből, mondanivalókból, anyagokból építkezünk. Ezen az úton le kell mondjunk az utánzásról, a mindenáron való megdöbbentési kísérletekről, a soha nem volt dolgok kereséséről, főleg azért, mert soha nem volt dolgok nincsenek.

Örömmel, optimizmussal üdvözöltem a szatmári fiatalok tárlatát, de nem azért, mert lenyűgöztek az itt látható remekművek. Minden újító szándék, minden megmutatkozási igény, minden változtatási szándék dicséretes, mert minden állítás több a tagadásnál, mert az én generációm számára fontos az, hogy a jövőben is lesz folytatás, lesznek hagyományos és rendhagyó útkeresések, amelyek egy erőteljesen vizualizálódó világban elengedhetetlenek, sőt, megkerülhetetlenek.

Örvendetes volt tapasztalni, hogy az idősebb kollégák nem irigységgel, szakmai féltékenységgel, hanem szeretettel, megértéssel, empátiával fogadták ezt a megnyilvánulást, többen jelen voltak a rendezésnél, néhányan segítettek a tárlat létrehozásában is. Ez üzenetértékű a fiatalok számára, jelzi, hogy nem áll szándékunkban vetélkedni, egymást lekörözni, hiszen ugyanazt a célt szolgáljuk, és ezen az úton minden eredmény, siker, megvalósítás örömmel tölt el minden egészséges gondolkodásmódú, a szakmája iránt elkötelezett kollégát.
A szatmári új központi Galériában 32 fiatal művész mutatta be alkotásait: Bába István, Belecciu Lola Gabriela, Belényi Szabolcs, Bokor-Mitroi Sixtine, Bulgăr Vlad Nicolae, Cosma Dan Marius, Herczeg Edward, Igli Brigitta-Gabriella, Ioan de Moisa, Kassay Costan Bernadett, Király Gabriela, Lepedus Ildikó, Mikló Antal Annamária, Marincaş Mira, Mitroi Timea, Nagy Barbara Yvette, Nyiri Angela, Nyiri Dalma Dorottya, Petho Bruno, Pop Zita, Rápa Csilla, Reha Mark, Révész Csaba, Sasu Valer, Scripor Liviu, Szemák Zsuzsa, Tămăşan Andrea Herteg, Ţiţoc Florin, Tivadar Andrea, Trif Norma, Vajda Robert és Varga Diana Rodica (a névsort a katalógus alapján írtam ide, a reprezentatív katalógus megjelenését a polgármesteri hivatal támogatta).

Nézegetem a 20, 30, 40, 50 évvel ezelőtti szatmári katalógusok névsorait, a feltűnt és feledésbe merült nevek tucatjait, sokukra ma már alig emlékszik valaki, és ez alól gyakran az ún. „nagy nevek” sem kivételek. A világ folyamatosan változik, alakul, apró, olykor nélkülözhető, bármikor helyettesíthető fogaskerekek vagyunk egy hatalmas gépezetben, amelyben sohasem a részletek, hanem a nagy egész a fontos. Az alkatrészek kopnak, rozsdásodnak, gyakran cserélik ezeket, de a nagy egész elpusztíthatatlan. Minden pályakezdő fiatalnak szívből kívánom, hogy huzamosan része lehessen ennek a gépezetnek, de csak azoknak van esélyük rá, akik korszerű, saját, senki mással össze nem téveszthető utakon járnak. Isten éltesse valamennyit!

Muhi Sándor