Budaházi Tibornak ez a második nagyobb egyéni tárlata Szatmárnémetiben, az elsőt 2014-ben rendezte ugyanitt az akkor hatvanéves művész, most hetven+ évesen jelentkezik újra egy reprezentatív kiállítássa.

Nem véletlen a visszatérés, hiszen a Magyarországon, Zalaegerszegen élő és tevékenykedő alkotó ezer szállal kötődik a városhoz, a megyéhez, 1954-ben, Kőszegremetén született, a szatmári művészeti líceumban érettségizett, később felsőfokú képzőművészeti tanulmányokat Magyarországon végzett. 

Többszörösen kitüntetett, Munkácsy-díjas alkotó, aki gazdag művészi pályát tudhat magáénak, számos egyéni tárlatot rendezett és számtalan csoportos tárlaton vett részt Európa-szerte, alkotásait köz- és magángyűjteményekben őrzik.

A fentiek fontos, lényeges adatok, mégsem ezek a legjelentősebbek egy művész életútjában, tevékenységében. Az utóbbi évtizedekben sajnos a tárlat-nyitók egyfajta társadalmi eseménnyé váltak, ahová sokan elmennek, mert illik érdeklődni a kultúra, a művészet után, ahol szót ejthetnek ismerősökkel, barátokkal. Meghallgathatják a gyakran leltárszerű felsorolásokból álló beszédeket, amelyeket gyakran már nem a felolvasó, hanem a mesterséges intelligencia ír, hiszen az is képes közhelyes bővített mondatok megfogalmazására. Megkóstolják a ropit, az üdítőt, minden a megszokott rendben zajlik, és közben megfeledkeznek a legfontosabbakról, a műalkotásokról, ami miatt a tárlat létrejött. 

Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen a megnyitók zajos nyüzsgése úgysem alkalmas igazi beleélésre, elmélyülésre, a gond ott kezdődik, hogy megnyitó másnapján drasztikusan csökken az érdeklődés, és jó ha 2-3 ember lézeng a termekben. Pedig egy alkotásnak igazi értéket az adhat, ha minél többen megértik, magukévá teszik a művész üzenetét, gondolatait a kortárs jelenségekről, ha az érdeklődők eljuthatnak odáig, hogy párbeszédet folytassanak a kiállított alkotásokkal.

A párbeszéd mindig az összképpel, az általános benyomással kezdődik, hiszen egy egyéni tárlat sohasem különálló képekről, véleményekről, meglátásról szól, hanem egységes, egyértelmű, félreérthetetlen üzenete, mondanivalója is  van. 
Amikor először körbe néztem Budaházi Tibor tárlatán, azt láttam, hogy a formai, technikai változatosság, ötletgazdagság ellenére egységes, visszafogott motívum- és színvilággal közvetít olyan kultúrtörténeti kortárs gondolatokat, amelyek a filozófia határvonalait súrolják.

A falakon, a termekben jórészt absztrakt, nonfiguratív, elvont alkotásokat láthatunk, amelyekről a legtöbben őszinte pillanataikban azt szokták mondani, hogy ez nekem magas, túl modern, újszerű, nem tudom követni, megfejteni. Ami a modernséget, újszerűséget illeti, ha jól emlékszem 1913-ban, jó száz éve készült Kandinszky első absztrakt akvarellje, ami, mármint a stílus, a kifejezésmód aztán megkezdte világhódító útját, napjainkban is művészek milliói használják ezt a közlési módot, formát, folyamatosa megújítva azt. A lényege, hogy megszabadulva a konkrét ábrázolás, megjelenítés béklyóitól, a képzőművészet alapelemeivel, eszköztárával: a színnel, folttal, vonallal, kiemelésekkel, komponálással próbál gondolatokat, érzelmeket közvetíteni. Ezek nem mindig a művész gondolatai, érzései, hiszen mindenki az előképzettségének, tapasztalatának, érzékenységének a függvényében mást is beleláthat egy alkotásban. Eleve téves az elképzelés, hogy ezeket a műveket meg kell fejteni, a foltokat formákat kézzelfogható jelentéstartalommal kell felruházni. Erre nincs szükség, elég, ha kellő nyitottsággal, empátiával hagyjuk, hogy hassanak ránk ezek a megvalósítások és akkor beindulhat az a folyamat, amely a nézőt kicsit társzerzővé is avathatja, ha tudja követni az alkotás folyamatát, a felfedezés és annak megosztásának az örömét.

Budaházi Tibor tárlatánál nyilvánvaló, szembeötlő a technikai, kifejezésbeli változatosság és ezek, valamint néhány téma alapos körbe járása izgalmassá, érdekessé teszik ezt az anyagot. Gazdag motívumvilággal, képelemekkel dolgozik, amelyben a kézírás a kommunikációs eszköz helyett képelemmé alakul, amelyben a csónakos fejfák, a hengerkönyvek egy sorozat keretében, a megszokottól eltérő módon és formában köszönnek vissza, de ugyanez történik a kiemelt töredékekkel, keresztekkel, ikonokra emlékeztető alakokkal, geometrikus tér és síkhatású formákkal is. A tárlat egyik figyelemre méltó erénye a visszafogott és mégis szín- és árnyalat-gazdag felületeknek a jelenléte, amely komoly festői erényekről tanúskodik. Ezzel párhuzamosan az alkotó a ritmusok és rímelések sokoldalú felhasználásával is gazdagítja üzenetét. 

Összességében mi az, amit az alkotó jelen tárlatával nekünk, a nézőknek felkínál? 
Egy olyan lehetőséget, amely bármelyikőnket hozzásegíthet ahhoz, hogy alkotó módon viszonyulhassunk kortárs jelenségekhez, és ez nagyon nagy ajándék. A XXI. században, ebben az ingergazdag környezetben az átlagos néző már nem elégszik meg a passzív részvétellel, a felkínált, végleges és megmásíthatatlan látvánnyal, hanem cselekvő részese szeretne lenni az alkotás folyamatának.

Szívből kívánom a művészetnek, hogy sok aktív, értő, empatikus kedvelője legyen, Budaházi Tibor kollégának  pedig erőt, egészséget kívánok a folytatáshoz. 
Ennek az augusztus 31-ig megtekinthető szatmárnémeti kiállításnak a megnyitója július 29-én szerdán lesz 17 órától a megyei múzeumban (Vasile Lucaciu sugárút)

Muhi Sándor
(Fotók: Az alkotó közsségimédia oldala)