A félretájékoztatással, a tudatlansággal szembeni tehetetlenség ösztönözte arra a Nagykárolyi Pszichiátria szakorvosát, dr. Szabó Renátát, hogy közösségi felületén közzétett nyílt levelében írjon arról, milyenek a hétköznapok Szatmár megye Covid-pszichiátriáján, ahova a kezelt betegek 90%-a súlyos tüdőgyulladással érkezik.

„A stressz és a frusztráció szülte azokat a gondolatokat, melyeket most megosztanék az érdeklődőkkel: nyolc éve dolgozom pszichiáterként Nagykárolyban, s az eltelt időszakban az általam kezelt mintegy 600 betegből nagyon kevés olyan volt, akit tüdőgyulladással kellett kezelnünk az intézményben. 2020-ig talán egy olyan beteg volt, akinek plusz oxigénes ellátásra is szüksége lett volna. 2020-ig nem láttunk olyan beteget, aki a mi kórházunkba került volna a magas vércukorszint és vesekárosodás, májkárosodás, jelentősen megnövekedett gyulladásos markerek stb. okán.

Most, hogy Covid-pszichiátriaként működünk Nagykárolyban, az osztályunkra felvett betegek 90 százaléka tüdőgyulladásban szenved — jól látható a mellkasi CT-felvételeken, s emellett még ott szerepelnek kartonjukon a magas vércukorszintet, az elvégzett vese- és májvizsgálatok rossz értéket mutató adatai, valamint az egyéb gyulladásokat igazoló értékek. Így érkeznek a betegek, ez már a vérükben van, nem számít, milyen laboratóriumban készült vizsgálatok eredményeit mutatják. És mindezt már jóval a pozitív koronavírusteszt előtt látjuk…

A Covid-pszichiátriára érkező betegek 90 százalékának nem pszichiátriai gyógyszereket adunk, hiszen figyelnünk kell arra is, hogy a koronavírus okozta tüdőgyulladásban szenvedő mentális betegünk veseelégtelenségben, májkárosodásban, hiperglikémiában és szívelégtelenségben is szenved. Eddig talán még rendben is lenne mindez, hiszen a gyógykezelés újabban úgy történik, hogy folyamatosan telefonon konzultálunk más szakorvosokkal, nefrológussal, intenzív terápiás orvossal, diabetológus szakorvossal stb. A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy csak korlátozott oxigénforrás áll a rendelkezésünkre, és sokszor szembesülünk azzal a helyzettel, hogy egy beteg már használja azt az egy gépet, amink van, de még legalább ketten vannak a sorban, akiknek sürgősen szükségük lenne rá. Ilyenkor a fertőző részlegről érkezett kolléga megkérdezi, hogy melyik beteget tudnánk átszállítani, és milyen esélyei lennének a páciensnek az átvitelre. Ilyenkor szembesülünk az egyik legnehezebb helyzettel, hiszen nekünk, adott esetben nekem kell eldöntenem, hogy melyik beteg kapjon oxigént. (A kórház ismét rendelt sűrített oxigént biztosító gépeket, de ezek még mindig nem érkeztek meg, pedig nagy szükségünk lenne rájuk…)

Mit tehetünk ilyenkor? Megváltoztatjuk a kezelést, remélve, hogy ezúttal a gyulladásgátló nem okoz pszichózist… Csak remélni tudjuk, hogy a vér oxigénszintje nem csökken, és folytathatjuk a kezelést. A mentális problémákkal küzdő beteget nincs hová áthelyezni (az oxigénnel rendelkező helyre nagy az igény, s ugyan ki szeretne mentális problémákkal pszichiátriára került beteget, aki demenciával küzd, de mégis valakinek a hozzátartozója, nagymamája, felesége, édesanyja, testvére…)

Felteszem magamnak a kérdést: hogyan terheljem gyakornok kollégáimat a betegeimmel, hiszen ők még súlyosabb esetekkel szembesülnek, s a betegek száma egyre csak nő? Magamban fohászkodom: kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy a D., I., C. állapota rosszabbodjon! Bizakodom, hogy nem kell rossz hírt közölnöm a családtagokkal. Néha arra eszmélek, hogy többször imádkozom a betegekért, mint magamért. Jó érzés hallani az öreg nénit, amint Olaszországban élő lányával beszél, és például ilyeneket mond: 'Ezek nem orvosok, ezek angyalok.'

Minden nehézség ellenére adódnak helyzetek, amik segítenek az úton, hiszen hatalmas az öröm, amikor azt látod, hogy egy gyógyult koronavírusos beteg mosolyogva hazamegy, és elmondja, hogy imádkozik érted. Felvetődik bennem a kérdés: vajon miért nem mutatja a televízió az ilyen pillanatokat is?

A kialakult helyzet miatt mi, pszichiáterek (bár önállóan) több tüdőgyulladást, veseelégtelenséget, cukorbetegséget, és kevesebb pszichiátriai esetet kezelünk, mint valaha gondoltuk, s ez valahol nagyon szomorú.

Szeretném még elmondani, hogy a hozzánk érkezett betegek majdnem mind oltatlanok voltak. Egy beoltott páciensünk volt, akinek a tünetei enyhék voltak a többi beteghez képest, ő inkább azért került hozzánk, mert krónikus skizofréniában szenvedett.

Szomorúan konstatálom továbbá, hogy vannak olyan háziorvosok is, akik akadályozzák az oltást (az általam elsajátított orvosi tanulmányaim szerint teljesen indokolatlanul), hogy vannak olyan gyógyszerészek is, akik akadályozzák az oltást, hogy gyarló emberi szokásunk mások hibáztatása (a politikát, a kormányt, az orvosokat, a világ milliárdosait stb.). Én ezt egyáltalán nem tartom helyesnek. Mindenki magába nézhetne ilyenkor, feltéve a kérdést: egyénileg, emberileg ki mit tett a fertőzés átvitelének csökkentése érdekében?

Az emberek nagy része nem hisz a pandémiában, de kérdem én, ugyan miért, hiszen hány pandémiát láttak eddig? Még mindig azt hiszik, hogy ez egy hókuszpókusz? Ezt az orvosi problémát 'pszichiátriai' hókuszpókusznak nevezni egyfajta védekezési mechanizmus, ami nem más, mint a probléma tagadása (mert így alakul ki a hamis biztonságérzetet). Az ember, hogy biztonságban érezze magát, tagadja a probléma meglétét, én viszont — szakemberként — inkább az oltást választom.

Azt üzenném a vírustagadóknak, az oltást elutasítóknak, hogy szeretném, ha csak egy napig is a bőrömben lennének (mint a filmekben) — hogy érezzék azt a stresszt, amivel orvosként szembesülök, s akkor talán megszakítanák a 'Facebooknál' végzett egyetemi tanulmányaikat — s talán maszkot viselnének munka közben, anélkül, hogy a tévé megmondaná. Miközben vehemensen tagadják a Covid létezését, talán beismernék, hogy közeli hozzátartozójuk a Covid-kórházban fekszik, talán úgy töltenék le az otthoni izolációs idejüket, hogy nem lopóznak ki nap közben, a rendőrséget kijátszva, talán akkor sietnének az oltással” — fogalmazott nyílt levelében a doktornő.

Dr. Szabó Renáta a végén megjegyzi, hogy amellett, hogy bízik az orvostudományban és Istenben is, beoltatta magát, szeptember végén harmadszorra is. A kétkedőknek pedig azt üzeni, hogy ha már a közösségi felületen töltik az idejüket, „gyarapítva” a tudásukat, akkor legalább Costel Athanasiu bejegyzéseit olvassák, mert azok legalább tényszerűek és megalapozottak, ellentétben a közszájon forgó hiedelmekkel. SZFÚ