— Az ön pályája eléggé sokszínű és mondhatni merész. Honnan indult?

— 1984-ben születtem Szatmárnémetiben, második fiúgyerekként. A gyerekkoromat a 16-os lakónegyed környékén töltöttem, ott kezdtem tanulmányaimat az akkori 20-as Számú Általános Iskolában, majd elköltöztünk onnan, s emiatt a 8. osztályt a 10-es Számú Általános Iskolában fejeztem be. A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumba felvételiztem, természettudományok szakra. Én alapvetően reál beállítottságúnak tartottam magam, nagyon sokáig készültem informatikára, amíg Atkinson pszichológiáját megismerve felismertem, hogy mennyi mindent meg tudunk magyarázni az emberi személyiségből. Akkor úgy éreztem, hogy valamilyen segítő szakmát kell választani, s erre nagyon sorsszerűen rárímelt, hogy Marosvásárhelyen akkor indult a Sapientia Egyetemen a szociálpedagógia szak, ami egyedüli volt Romániában, mert nem volt se pszichológia, se szociálterápia szak, hanem ifjúságsegítés volt a célja. Ez akkor unikumnak számított. Az volt az érdekesség, hogy erre az induló Sapientiára csak az osztályból a különböző szakokra öten indultunk el, míg a felvételin csak én jutottam be. Egy teljesen új környezetben, egy új egyetemen kezdtem el tanulni a szociálpedagógiát.

— Az egyetemen még nem látszott eldőlni, mivel fog majd foglalkozni. Miért késett a megállapodás?

— Amikor befejeztem, a Romániában lévő törvényi sajátosságok miatt a diplomára csak a pedagógia került. A képzés szociálpedagógia volt, de mivel ez nem szerepelt a Romániában jóváhagyott karok között, lehetett választani, hogy szociális munkát írnak rá vagy pedagógiát. Nem tartom magam a hagyományosan értelmezett pedagógusnak. Az egyetemi anyagban nagyon sok fiatalokkal való gyakorlat volt benne. Az egyetemen az volt az érdekesség, hogy a nagyon elismert idős tanárok mellett sok fiatal is volt. Az egyetem utolsó évében megfogalmazódott bennem, hogy vissza szeretnék menni az egyetemre tanítani. Akkor már késett ez a döntés, ugyanis nagyon sok publikációra volt szükség, ami egy hosszabb periódusban készülhetett el. Megragadott az, hogy egyes fiatal tanárok milyen magas szakmai színvonalat képviseltek. Ha két-három nevet meg kellene említeni, akkor nem hagynám ki Dégi Csabát, aki a világ onkológiai egyesületének az elnöke, Kádár Annamária mesepszichológust stb.

— Végül egy olyan szakmát választott, ami teljesen új volt. Hogyan történt a választás?

— 2002-ben érettségiztem, 2006-ban végeztem el az egyetemet, ebben az évben volt egy törvényváltás, amivel behozták az iskolai tanácsadó állásokat. Szatmár megyében akkor egy-két ilyen állás volt. Akkor bementem a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumba, ahol már Ádámkó István volt az igazgató, aki látott fantáziát az iskolai tanácsadó jelenlétében. Akkor az iskolának volt az alkalmazottja az iskolai tanácsadó, ma már a Szatmár Megyei Nevelési Tanácsadó és Erőforrás Központ alkalmazottai vagyunk. Ádámkó István meghirdette ezt az állást, itt működöm folyamatosan 2006-tól. Nagyon sokat segített egykori osztályfőnököm, Koczinger Éva. Amennyiben akkor nem kaptam volna meg a szükséges támogatást, másképp alakult volna az életem.

— Ön tanít egyetemen is. Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a szerteágazó tevékenységet?

— Ahogy elkezdtem iskolai tanácsadóként dolgozni, igyekeztem utánanézni, hogy milyen lehetőségek vannak egyetemen tanítani. Akkor még működött a BBTE-n magyar nyelvű közigazgatási szak. Itt egy olyan embert kerestek, aki kutatásmódszertant tud tanítani magyarul. 2008-ban végeztem el a mesterit filozófia szakon. Nagyon érdekelt a filozófia, főként azért, mert egy olyan szakirány volt, ami az interkulturalitás filozófiája volt. Úgy érzem, hogy könyvek és az olvasottság szempontjából nagyon sokat adott a filozófia. A filozófiaegyetemen is volt egy olyan lehetőség, hogy mindenki a saját területére szakosodjon. A nagy záródolgozatok nálam mindig a fiatalokhoz, a munkásságomhoz vagy valamilyen alkalmazott területhez kapcsolódtak. A filozófiát sokan úgy képzelik el, hogy az elméletekből áll. A mesteri záródolgozatom az eutanázia kérdéséről szól, ott is megtaláltam azt az alkalmazott területet, amit a filozófiában lehet használni. 2008 után két évre volt szükség, hogy felvételt nyerjek a kolozsvári doktori iskolába. Ez kétéves felkészülési időt jelentett. Abban az időben nem volt olyan, hogy valaki kijött a mesteriről, és bekopogott, hogy doktorit szeretne. Fel kellett készülni, megfelelő publikációkat kellett készíteni és egy nagyon színvonalas kutatási tervet. A kutatási tervem, amivel elindultam, szinte változatlanul a doktori értekezésem is, ahol az iskolának a hozzáadott értékét lehetett kutatni. Akkor ez egy nagyon újszerű dolog volt, mindenki érezte, hogy az országos rangsorok, amelyekben csak az érettségi alapján állítják fel az iskolák rangsorát, szakmailag nem megalapozottak. Akkor kezdődött el külföldön is olyan rangsorolás, amely során az iskolákat a hozzáadott értékek alapján kezdték el rangsorolni. Fontossá vált, hogy mit tud hozzáadni az iskola a gyerek családi hátteréhez. Az elit iskolákban könnyű jó eredményeket elérni, ha jó anyagi és szellemi háttérrel rendelkező családok gyermekei járnak oda. Meg kell tudni azt is, hogy mit tud nyújtani az iskola a felzárkóztatásban. Ezeknek vagy egy módszertana a számoláshoz. Ez a kutatás végül kiterjedt a Partium minden felekezeti iskolájára, összehasonlítva egy-két magyar tannyelvű állami iskolával. 2014-ben volt a doktori disszertációm megvédése, 2008-tól óraadó tanárként dolgoztam az egyetemen. Nagyon sok támogatást kaptam Stefan Suta tagozatvezetőtől. Később a pedagógiai szakon is tanítottam az oktatásmenedzsmenthez kapcsolódó tantárgyakat. Jelenleg értékelésmenedzsmentet tanítok. Egy hármasság jellemez: iskolai tanácsadó, tanítás és kutatás.

— Több alkalommal részesült már szakmai elismerésben. Az Apáczai-díj mit jelent önnek?

— Már a mesteri alatt, de főként a doktori idején igyekeztem olyan külföldi ösztöndíjakra pályázni, melyek segítenek, hogy a kutatásaim olyan szinten végezzem, hogy abban lássanak fantáziát a különböző intézetek. A Kós Károly és a Balassi Intézetnek voltak olyan kiírásai, melyek kifejezetten doktori hallgatóknak szóltak. Egy ösztöndíj megszerzése elismerése annak a szakmai munkának, amit végez a doktorandusz, és támogatják, hogy külföldön is konzultáljon tanárokkal. Tanárként mindig igyekeztem, hogy évente-kétévente jelenjen meg valami publikációm. Az Apáczai-díjra is többször pályáztam, kétszer kaptam Apáczai elismerő oklevelet, most Apáczai dicsérő oklevéllel tüntettek ki. Az Apáczai-díjak odaítélésekor igyekeznek tudományos szempontokat figyelembe venni, a kutatói munkát értékelni. A közoktatásban részt vevő, de kutatómunkát is vállaló pedagógusokat tüntetik ki Apáczai-díjjal. Sajnos Romániában nincs egy kutatói státusz, nincs olyan megnevezés, hogy valaki kutatótanár, aki a közoktatásban tevékenykedik. Én ebben nagyon sok lehetőséget látnék, nagyon sokat kutatunk egyetemi szférában, de ahhoz, hogy intézményi szinten vagy akár egy rendszernek a szintjén, a közoktatásban javaslatokat tudjunk letenni akár az államtitkárok vagy a miniszter asztalára, nagyon fontos volna, hogy megfelelő kutatást végezzünk, szerteágazón. Ezt a tényeken alapuló (fact-based) oktatási rendszert kellene támogatni azáltal, hogy kutatótanárok vannak a rendszerben. De ezt, ha az RMPSZ nem csinálná, minisztériumi szinten ilyen státusz nincsen, ez egy hiányosság, amit úgy érzem, hogy érdemes lenne pótolni valamilyen formában. Az Apáczai-díj egy rangos elismerés, legalábbis itt, a magyar pedagógusok körében. Nekem mindig jólesik, hogyha elhívnak egy konferenciára, amiből aztán publikáció lesz, vagy felkérnek dolgozatbírálónak egy doktori dolgozatnál stb., mindig igent mondok ezekre a felkérésekre, mindig motivál, hogy többet nyújtsak, mint a főállásomból adódó dolgok.

Elek György