Szombaton délelőtt a vetési „ősi Sionra” várták az egyházmegye presbitereit a szervezők, ahol dr. Király Lajos esperes hirdette az Igét Lukács evangéliuma 7. fejezetének 37-től 43-ig terjedő versei alapján. Sokan Isten büntetésének tartják a betegséget és ezzel kettős teher alá esnek, nem elég a betegség, még a büntetés tudata is ott van. Ebből a félreértésből a történelem folyamán is olyan dolgok következtek, amelyek nemhogy segítették, hanem mégjobban hátráltatták a beteg gyógyulását. Nekünk az a feladatunk, hogy imádságban közbenjárjunk a betegért, és közösségként ez még erősebb tett. Jézus nem bélyegzi meg a beteget, hanem még közelebb megy hozzá. És ezt követi válaszként a szerendipitás, azaz a csodára való rácsodálkozás, álmélkodás. Ne fosszuk meg magunkat az álmélkodás lehetőségétől! – szólt a bátoritás.

Máthé Róbert házigazda lelkipásztor, Ilyés Gyula vetési polgármester és Illés Jenő a Szatmári Református Egyházmegye Presbiteri Szövetség elnöke, valmaint Tóth András egyházkerületi presbiteri elnök is köszöntő szavakat intézett a gyülekezet felé, majd szavalat gyönyörködtette a szíveket.

A szünetet követően Püsök Sarolta a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docense szólt az elöljárókhoz A jó presbiternek egész háza népe szolgál című előadásával. Már a kora keresztyén közösségekben megjelenik az az igény, hogy a vezetők azok, akikről a közösség tagiai példát vesznek, és a továbbiakban mérvadó a viselkedésük, csak az egyfeleségűek köréből kerüljenek ki. Minderre persze könnyen mondhatjuk, hogy ez a veszély már nem áll fenn, hiszen Európa egyetlen országában sem megengedett a poligámia, így a tilalom okafogyott.

Szó szerinti értelmezésben valóban, de ha a mögöttes tartalmat nézzük, akkor bizony az „egy feleségű” kifejezésnek számos mai, időszerű értelmezése is van. Jelenti ez mindenekelőtt a hűséget, elköteleződést a társ iránt. A gyermeke felé pedig lehet, hogy nem minden presbiterszülő tudja magasröptű magyarázatokkal kifejteni a szentírási szakaszok üzenetét, de ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a szülei az életükben megélik, amit olvasnak, és szájjal vallanak, ha valóban, vigasz, bátorítás, erőforrás számukra az Ige, akkor ő is ezzel fog azonosulni.

Útvesztők, nehéz időszakok mindig is voltak, és lesznek. A Szentírás két ilyen korszak történéseit is megörökíti úgy, hogy az istenfélők kitartásáról tud beszámolni. Az egyik ilyen történet Mózes utódjának, Józsuénak az idejébe kalauzol, a sok bizonytalansággal, beilleszkedési nehézséggel járó honfoglalás korába, amikor Józsué a népgyűlésen ismerteti a hallgatóságával a lehetőségeket, az átkok sorát maga után vonó, halálba torkolló Isten nélküli utat, és az ellentétjét, az áldások és az élet forrását jelentő istenfélelmet. Beszédének csodálatos koronája, amikor a nép vezetője személyes bizonyságtétellel zárja a beszédét: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”(Józsué 24,15/b).

Nehémiás korából szintén ránk maradt egy történet, amikor a nép apraja-nagyja megjelenik az Úr előtt, és fogadalmat tesznek, hogy „Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!” (Nehémiás 10,40/b) Egyformán értékesek vagyunk, de nem egyformák. Minden család, minden szülő hoz magával valami egyedit, különlegeset, amit tovább kell adnia. Fontos, hogy a presbiter hű legyen felekezeti közösségéhez, családjában rendet teremtsen, önmaga értékeit érvényesítse. Abban a párkapcsolatban, amelyik igazi szereteten alapul, a felek nem is játsszák ki egymást, hanem kölcsönösen elismerik egymás értékeit. – szólt az előadó.

Rácz Ervin