Nem sokkal korábban vette át a Falvak mécsesei díjat Tatár (Bartos) Tímea, akinek neve ismerősen cseng a „népes” világban is, hiszen a Bokréta Néptánccsoport társvezetője, de a mezőgazdászok világában is, hiszen agrármérnökként és a falugazdász hálózat tagjaként, eseményszervezőjeként is aktív kapcsolata van a vidékkel.

Avasújváros elkötelezett közösségi mozgatórugója, aki nem csak tiszteli a helyi és a néphagyományokat, de napjaink közösségfejlesztésével össze is tudja hangolni azokat — s mint vallja: a közösséget nem egyetlen ember építi, hanem sok-sok olyan ember, aki hajlandó tenni érte.
Mivel a díjátadás napjaiban zajlott a XXIX. Avasújvárosi Néptánc és Népzene Tábor is, elsőként arról kérdeztük.

— Hogy értékeled, hogy sikerült, illetve mennyi munkád, munkátok van belefektetve?
— Szerintem nagyon jól sikerült az idei tábor. Nemcsak mi, szervezők, oktatók és zenészek éreztük jól magunkat, hanem a gyerekek is. Persze a hét végére mindenki elfáradt – ezt a tábort mindig hosszú ideig tart kipihenni –, de ez a kellemes fáradtság. A tavalyihoz képest ugyan kevesebben voltunk, viszont sokkal családiasabb, összeszokottabb hangulat alakult ki. Az oktatók is több figyelmet tudtak fordítani a csoportokra, így szépen tudtak haladni a táncanyaggal. Minden évben igyekszünk valami újdonsággal is készülni, idén először rendeztük meg a Ki mit nem tud? vetélkedőt, ahol teljesen szabadjára engedtük a gyerekek fantáziáját. Hihetetlen volt látni, hogy egyetlen fél nap alatt mennyi ötlet született, és milyen bátran álltak ki a többiek elé a saját, vicces produkcióikkal. Nagyon büszke vagyok mindegyikükre, hogy ezt ilyen magabiztosan bevállalták. És ismételten szeretném megköszönni a szülőknek a bizalmat, hogy idén is ránk, a Bokréta Néptánccsoportra és a Négy Kőmalom Kulturális Egyesületre bízták a gyermekeiket. Ez számunkra mindig nagy felelősség, de egyben óriási megtiszteltetés is.

Egy néptánctábor megszervezése rengeteg időt, energiát és türelmet igényel. Ez nem néhány hetes munka, hanem hónapokon át tartó előkészítés eredménye. Már jóval a tábor előtt elkezdődnek az egyeztetések az oktatókkal, a zenészekkel és a helyszín biztosítóival, miközben folyamatosan állítjuk össze a programot is. Fontos számunkra, hogy a táncoktatás mellett a gyerekek napközben is tartalmas és élménydús programokon vehessenek részt. Emellett rengeteg háttérmunka is van: adminisztráció, kommunikáció, kézműves foglalkozások előkészítése, eszközök beszerzése, a napi feladatok összehangolása. Igyekeztünk úgy felosztani a munkát, hogy minden szervező megtalálja a saját feladatát, hiszen egy ilyen tábor csak igazi csapatmunkával valósulhat meg.

— Miért fontos számodra, hogy megszervezzétek ezt a tábort és ilyen színvonalon? 
— Sokan megkérdezik tőlünk, hogy megéri-e ennyi időt és energiát belefektetni egy tábor megszervezésébe. Én pedig mindig azt válaszolom, hogy a közösségért végzett munka az egyik legszebb szolgálat. Valóban sok munka, felelősség és olykor idegeskedés áll mögötte, de amikor egy gyermek odajön hozzád a tábor végén, megölel és azt mondja: „Nagyon tetszett ez a hét, sokat tanultam.” vagy „Köszönöm, hogy megtanulhattam citerázni.”, akkor minden fáradság értelmet nyer. 
Külön öröm látni, amikor a gyerekek nemcsak az órákon énekelnek vagy táncolnak, hanem a szabadidejükben is ugyanazokat a dalokat dúdolják a tábor udvarán vagy a hintában. Ilyenkor tudjuk, hogy valóban sikerült valamit átadnunk nekik. A csapatunkkal azt valljuk, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt igyekszünk a lehető legjobb minőségben megvalósítani. Ezért választunk elhivatott, felkészült oktatókat és zenészeket, hogy a gyerekek valódi értékeket kapjanak, és maradandó élményekkel térjenek haza.

— Te hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a megye legrégebbi néptánctáborával?
— Még tizenéves koromban, táborozóként kerültem kapcsolatba vele, amikor azt még Hadadon rendezték meg. Több éven keresztül vettem részt táborozóként, később pedig önkéntesként, majd felvigyázóként is segítettem a szervezők munkáját. 
Tíz évvel ezelőtt a tábor Avasújvárosba költözött, ahol már szervezőként is aktívan bekapcsolódtam a mindennapi feladatokba. 2025-ben aztán a Avasújvárosi Négy Kőmalom Kulturális Egyesület és a Bokréta Néptáncegyüttes vette át a tábor teljes szervezését és lebonyolítását. Első alkalommal ez óriási kihívást jelentett számunkra, hiszen egy ekkora rendezvény minden felelőssége ránk hárult. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a Bokréta csapata remekül tud együtt dolgozni. Ha összefogunk, szinte bármilyen feladatot képesek vagyunk megoldani.

— Mikor kezdtél el néptáncolni s miért épp a néptáncot, a népi kultúrát, hagyományokat választottad? 
— Néptáncolni 11–12 éves koromban kezdtem az akkori avasújvárosi madisz kezdő utánpótláscsoportjában. Már előtte is csodálattal néztem a nagyobbakat: tetszett, ahogy táncoltak, fellépésekre jártak, és valahogy én is részese szerettem volna lenni ennek a közösségnek. 
Nemcsak maga a tánc fogott meg, hanem a népdalok, a viseletek és a hagyományok világa is. Érdekelt, hogy mit mesélnek a dalok, milyen történeteket őriznek a táncok, és milyen gazdag kultúrát hordoznak magukban. Később az utánpótláscsoport beolvadt a felnőtt együttesbe, így már a nagyok között folytathattam a táncot. Ez egy új világot nyitott meg előttem: fellépésekre jártunk, műsorokat, szilveszteri kabarékat készítettünk, adventi énekléseken és számtalan közösségi eseményen voltunk jelen. Ezek az élmények egyre inkább megerősítettek abban, hogy a néptánc nem csupán egy hobbi, hanem az életem meghatározó része lett.

— Nem szokatlan, hogy valaki, aki utánpótlásként kezdte, évtizedek múltán egyszer átveszi az adott közösség, csoport vezetését. A te esetedben viszont felgyorsult a folyamat, hiszen csak húszas éveid derekán jársz. Hogy lettél a Bokréta csoportvezetője?
— Tulajdonképpen egyik napról a másikra lettem. Az akkori vezető, Fóris (Kocsis) Tünde férjhez ment, gyermeke született, és elköltözött a faluból, így már nem tudta tovább irányítani a csoportot. Abban az időszakban többen is próbálták összefogni a társaságot, de szükség volt valakire, aki kézben tartja a szervezési feladatokat: összehívja a próbákat, kapcsolatot tart, leszervezi a fellépéseket, és összetartja a csapatot. Mivel ezt a feladatot senki sem vállalta szívesen, végül Popa Zsolttal (aki tavaly vehette át a Falvak mécsesei díjat) közösen magunkra vállaltuk.

A jelenlegi Bokréta 2020-ban formálódott újjá. A régi tagok közül többen családot alapítottak, és bár nem szakadt meg teljesen a kapcsolat, hiszen akár Csűrdöngölőn, akár táncházban ott vannak, ropják, de kevesebben maradtunk aktív táncosok, ezért felmerült az ötlet, hogy vonjuk be az iskolás táncosokat is.

Elkezdtünk közös próbákat szervezni, és fokozatosan egy olyan közösség alakult ki, ahol a fiatalabbak és az idősebbek együtt tanulnak és fejlődnek. Ma már kilenc párral működik az együttes. Tánctáborokat szervezünk, hazai és nemzetközi fellépésekre járunk, de ami talán a legfontosabb: egy igazi közösséggé, szinte családdá váltunk. Nemcsak a próbákon találkozunk, hanem a hétköznapokban is számíthatunk egymásra. Ők a második családom, és mindig mondom: ha nem a szeretteimmel vagyok, akkor az időm java részét velük töltöm.

— Miért fontos számodra, illetve számotokra, hogy ilyen színvonalon, ilyen minőségben éljétek a népi mozgalmat, vigyétek tovább a hagyományokat, és foglalkozzatok a gyermekekkel is? Illetve hogy például karácsonyi műsort szervezzetek, ünnepekkor énekekkel köszöntsétek az avasújvárosi közösséget? 
— Úgy gondolom, hogy egy néptánccsoport csak akkor lehet igazán hiteles, ha a hagyományokat tisztelettel és minőségben képviseli. Ez nemcsak a táncra vonatkozik, hanem a viseletre, a zenére és az egész előadásmódra is. Zsolt viseletgyűjtőként és viseletkészítőként különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a fellépéseinken viselt ruhák hűen tükrözzék az adott tájegység sajátosságait. 

Számunkra fontos, hogy a közönség ne csak egy táncot lásson, hanem egy darabot abból a kultúrából, amelyet szeretnénk továbbadni. Ugyanilyen fontosnak tartjuk a gyermekekkel való foglalkozást. Az iskolában heti rendszerességgel tartunk próbákat, elvisszük őket táncházakba, fellépésekre, hogy minél természetesebben kapcsolódjanak be ebbe a közösségbe. Szeretnénk, ha nemcsak megtanulnák a lépéseket, hanem megszeretnék ezt az életérzést is. Erre jó példa volt a karácsonyi műsorunk is. Eleinte sok kérdőjel volt bennünk, hogy sikerül-e megvalósítani, de a végére egy igazán meghitt közösségi esemény született. A gyerekek óriási lelkesedéssel készültek, sokat próbáltunk velük, tanultuk az énekeket, a szerepeket, a forgatókönyvet. Nem volt könnyű ennyi gyermeket összehangolni, de amikor a bemutató napján megtelt a kultúrotthon érdeklődőkkel, és láttuk a közönség szeretetét, tudtuk, hogy megérte.

— Mikor vagy elégedett úgy a saját, mint a csoport munkájával?
— Akkor vagyok igazán elégedett, amikor azt látom, hogy nemcsak egy jól sikerült előadást tartottunk, hanem sikerült élményt adnunk. Amikor a Csűrdöngölőn együtt szórakozik, énekel, táncol az avasújvárosiak nagy része — életkortól függetlenül. Amikor a gyerekek örömmel jönnek a próbákra, amikor egy fellépés után a közönség mosolyogva megy haza, vagy amikor valaki kedvet kap ahhoz, hogy ő is csatlakozzon hozzánk. Számomra ezek jelentik az igazi sikert.

— És mit értékelsz sikerként a népi vonalon, illetve a többi szerteágazó tevékenységed keretében? Hiszen szívvel–lélekkel igen aktív vagy egyházi és közösségi vonalon is — ezeket miért tartod fontosnak, s érzed úgy, ki kell venned a részed ezekből is?
— Sokan szokták mondani, hogy „Timi mindennel is foglalkozik”, és gyakran megkérdezik, honnan van ennyi időm és energiám. Erre mindig azt válaszolom, hogy arra van időnk, amire időt szánunk. Ha valamit szívből csinál az ember, akkor nem teherként éli meg, hanem feltöltődésként. Számomra az önkéntes munka soha nem kötelezettség volt, hanem természetes része az életemnek. Gyerekkorom óta fontos szerepet tölt be benne az egyházi közösség. Rendszeresen jártam a vasárnapi iskolába, ahol játékos formában ismertük meg a bibliai történeteket, énekeket tanultunk, kézműveskedtünk. Ezek az alkalmak meghatározó élményeket adtak nekem.

Ahogy felnőttem, természetes volt, hogy már nem résztvevőként, hanem segítőként kapcsolódom be. A Vakációs Bibliahéten először önkéntesként segítettem, az elmúlt öt évben pedig már foglalkozásvezetőként veszek részt benne. Ilyenkor egy-egy teljes napot én vezetek: közösen feldolgozzuk a napi bibliai történetet, beszélgetünk, játszunk, énekelünk és kézműveskedünk a gyerekekkel.

Ugyanakkor fontosak számomra az idősebbek is, s gondolok itt a Szabó Ida Nőszövetség tagjaira — de persze nem csak rájuk —, akik kétkezi munkájukkal (kenyér–, fánksütés, tarhonyakészítés, stb) mindig segítenek. Idős koromra én is ilyen tevékeny szeretnék maradni, mint ők, és segíteni a fiatalokat, hiszen egy élő, aktív közösség így működik.
Számomra a siker nem elsősorban díjakban vagy elismerésekben mérhető. Sokkal inkább abban, amikor látom, hogy egy gyermek bátrabban áll ki mások elé, amikor valaki kedvet kap a néptánchoz, vagy amikor érzem, hogy egy közösség egy kicsit összetartóbb lett a közös munkánknak köszönhetően. Ezek azok az apró sikerek, amelyek igazán értékesek számomra.

— Szakmád is a vidékhez, a faluhoz, mezőgazdasághoz, borhoz kapcsolódik. Tudatos döntés volt, hogy egyetem után hazajössz Avasújvárosba és itt, illetve a megyében, a Partiumban kamatoztatod a tanultakat vagy inkább csak így alakult? 
— Agrármérnök vagyok, és azért választottam ezt a hivatást, mert mindig közel állt hozzám a mezőgazdaság világa. A családom hosszú évek óta szőlőtermesztéssel foglalkozik, így már gyerekként természetes volt számomra ez a közeg. Szerettem volna mélyebben megérteni azt a munkát, amely a mindennapjaink része volt. Hogy tudatos döntés volt-e? Talán részben igen, részben pedig így alakult. Több pálya is érdekelt – például az építőmérnöki szakma is –, de végül az agrármérnöki hivatás mellett döntöttem. Tanulmányaimat a Debreceni Egyetem nagyváradi kihelyezett képzésén végeztem, és most a mesteri vizsgára készülök.

2020 óta a Szatmár Vidékfejlesztéséért Egyesület Partiumi Falugazdász Hálózatánál dolgozom. Munkánk egész Partiumra kiterjed: kapcsolatban állunk kis- és nagygazdaságokkal, rendszeresen járjuk a vidéket, szakmai rendezvényeket, konferenciákat, képzéseket szervezünk a gazdák számára. Mindig fontos volt számomra, hogy a megszerzett tudást itthon kamatoztassam. Jó érzés olyan munkát végezni, amely közvetlenül segíti a helyi gazdákat és hozzájárul a térség fejlődéséhez.

— Az, hogy egy néptánccsoport vezetője vagy (illetve egy közösség valamiképp mozgatórugója is) annak minden szervezési feladatával és gondjával, hasznodra válik–e a falugazdász hálózaton belül olyan nagyléptékű események megszervezésében mint a Vidék a városban, Bor a kastélyban, megyei borverseny és sok más? Vagy utóbbinak volt ráhatása az előbbire?
— A két terület nagyon sokat ad egymásnak. A néptánccsoport vezetése során megtanultam embereket összefogni, szervezni, problémákat megoldani, míg a munkám során nagyobb léptékű rendezvények szervezésében szereztem tapasztalatot. Legyen szó a Vidék a városban, a Bor a kastélyban, a megyei borversenyről vagy más szakmai rendezvényről, minden esemény új tapasztalatot jelent. 

Megtanultam előre gondolkodni, gyorsan reagálni a váratlan helyzetekre, és mindig a megoldást keresni. Ezeket a tapasztalatokat a Bokrétában is nap mint nap hasznosítani tudom, ugyanakkor a néptáncos közösségből hozott szemlélet is sokat segít a munkámban. Mindkét helyen emberekkel dolgozom, közösségeket építek, kapcsolatokat alakítok ki. Úgy érzem, ez a folyamatos szervezés, a sok találkozás és az új kihívások formálták a személyiségemet is. Nyitottabb lettem, könnyebben teremtek kapcsolatot másokkal, és megtanultam, hogy a legjobb eredmények mindig közös munkából születnek.

— Mécsesnek érzed, tartod magad? Akár a Bokrétában, akár az avasújvárosi közösségben, akár a falugazdász hálózatban?
— Nehéz saját magamról így beszélni, de úgy érzem, hogy a Bokrétában, az avasújvárosi közösségben és a falugazdász hálózatban is igyekszem olyan ember lenni, akire lehet számítani. 
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy átvehettem a Falvak mécsesei díjat. Úgy érzem, ez az elismerés nemcsak nekem szól, hanem mindazoknak is, akik mellettem álltak, akiktől tanulhattam, és akikkel együtt dolgozhatok nap mint nap a közösségért. Számomra ez a díj nem egy célba érkezést jelent, hanem inkább megerősítést és ösztönzést arra, hogy tovább folytassam azt a munkát, amelyet eddig is szívvel-lélekkel végeztem.

A mécses önmagában nem ad vakító fényt, mégis képes világosságot vinni a sötétbe. Nagyon szeretem ezt a hasonlatot. Ha én is csak egy ilyen kis mécses lehetek a saját közösségemben, aki egy kicsit összefogja az embereket, reményt ad, vagy arra ösztönöz másokat, hogy tegyenek a falujukért és egymásért, akkor már úgy érzem, érdemes volt dolgozni. Hiszem, hogy a közösséget nem egyetlen ember építi, hanem sok-sok olyan ember, aki hajlandó tenni érte. Ha én ebben akár csak egy kis szerepet is betölthetek, már hálás vagyok érte.

Szerkesztette:
Szabó Kinga Mária