— Jelent-e segítséget a Szatmárnémeti Helyi Tanács számára ez a támogatás?

— A municípiumok tanácsában többször volt téma a színházak támogatása, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a szolidaritás elve alapján az lenne a korrekt, ha a kormány is arányosan hozzájárulna ezeknek az intézményeknek a fenntartásához, segítve ezáltal a kulturális intézményeket működtető, fenntartó városi, illetve megyei önkormányzatoknak. Azért használom a szolidaritás kifejezést, mert vannak olyan városok — mint például Kolozsvár —, amelyeknek nincs saját fenntartásban lévő kulturális intézményük (gondolok itt a színházra és a filharmóniára), viszont jócskán jön onnan is jövedelemadó. Az volt az elképzelés, hogy egy országos nagy kalapba kerüljön be a jövedelemadó két százaléka, és onnan legyen szétosztva azoknak az önkormányzatoknak, amelyek kulturális intézményeket tartanak fenn. Ez nem meglepő, hiszen ha a távhőrendszerre gondolunk, akkor annak kapcsán is elmondhatjuk, hogy rengeteg város kap az országos költségvetésből szubvenciót, míg Szatmárnémeti lakossága a saját költségén már az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején lekapcsolódott a távhőszolgáltatásról, és kialakították a lakások a saját hőközpontjaikat. Éppen ezért Szatmárnémeti nem kap az ilyen jellegű szubvenciókból. Szatmárnémeti sokáig két kulturális intézményt — a színházat és a filharmóniát — működtetett, jelenleg az Északi Színházat működtetjük (a filharmónia a megyei tanács alárendeltségébe került), melynek a költségvetése éves szinten tizenötmillió lej. Ez egy nagy összeg, hiszen 2016-ban, amikor átvettük a város vezetését, a színház éves szintű fenntartásának költsége alig volt több mint hétmillió lej — jelen pillanatban ennek több mint kétszerese. Ennek több oka van, az egyik, hogy lényegesen megemelkedett a művészeti személyzet bére. Ehhez képest az az 1,8 millió lej, amit most kaptunk a kormánytámogatás révén, csepp a tengerben, nem elégséges, nem tükrözi a törvény szellemét, hiszen csak a megyei jövedelem két százalékát számolták, azt is csak az első fél évre. Én nagyon remélem, hogy év végéig még fogunk kapni kiegészítést a törvény értelmében. Én úgy gondolom, hogy a színház költségvetésének közel a felét kellene megkapnunk.

— Ön miben látja a szatmárnémeti színház szerepét, mennyire elégedett az intézmény tevékenységével?

— A művészet, a művészeti tevékenység egy furcsa ágazat, hiszen nagyon nehéz objektív értékmérővel mérni. Tény az, hogy olyan esetekben, amikor egy művelődési intézmény önkormányzati, közpénzből történő fenntartásban van, hangsúlyosabban oda kell figyeljen a polgároknak a nevelésére, kiszolgálására. A szatmári közönség egy hálás közönség, én viszont azt gondolom, hogy mindig lehet és kell törekedni arra, hogy újabb és újabb rétegeket vonzzon be a színház az előadásokra. Egy színház akkor tudja betölteni a rendeltetését, hogyha be tudja vinni nem csak a mély értelmiségi réteget, hanem az előadásokat vonzóvá tudja tenni a munkásemberek számára, meg tudja szerettetni a színházat a gyerekekkel és a fiatalokkal, és minden társadalmi osztály tagjai számára van mondanivalója. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom azt, hogy ugyanúgy, mint az „átkos rendszerben”, amikor a színház volt a megmaradás és az anyanyelvhasználat egyik hivatalos kútfeje és forrása — ettől a jellegétől most egy kicsit messze került —, a mai liberalizálódó világban még inkább szükség lenne arra, hogy a magyar identitásunkat megtartó, az itthon maradásunkat elősegítő, magyar értékeinket felmutató darabokat állítsanak színpadra. Én nagyon fontosnak tartom, hogy ha évadonként öt előadásról beszélünk, legyen legkevesebb két olyan előadás, ami erről szól. Láthatjuk, hogy ebben a lélekmételyező, kaotikus világban mindenkit erősítenének az ilyen jellegű darabok. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy legyenek olyan darabok műsoron, mint a Raszputyin, amelyik valóban egy profi módon színre vitt, briliáns alakításokat felvonultató alkotás. Számomra azért nehéz erről beszélni, mert nem krédóm az, hogy dicsérjem vagy bíráljam az előadásokat, viszont nem tarthatom magam távol ettől a témától, hiszen megfogalmazódnak a közönség részéről kritikák, vannak igények; jó dolog, hogy ez beszédtéma. Jó dolog, hogy megfogalmazódnak igények, azt is tudjuk, hogy nem lehet olyan színházat csinálni, amely mindenkinek kielégíti az igényeit, de egy önkormányzati fenntartású művelődési intézménynek elsősorban az adott önkormányzat polgárait kell kiszolgálnia. A művészet sose lehet öncélú, hiszen nem arról szól, hogy művészek kísérletezzenek, hanem az a cél, hogy a közönségnek játsszanak.

— A közönség nagy része igényt tart arra, hogy színpadra kerüljenek olyan drámaírók művei is, mint a szatmári származású, Kossuth-díjas Páskándi Géza. Ilyen darabok mégis hiányoznak a műsortervből. Mi lehet ennek az oka?

— Én azt gondolom, hogy nemcsak Páskándi Géza-darabokat nem játszanak, hanem nagyon sok olyan drámaíró darabjait, akik műveinek a színre vitele megfontolásra várna. Nagyon sok olyan szerzőnk van, akik ezen a vidéken éltek és alkottak. Kell végezni egy elemzést, meg kell nézni azt, hogy kik azok, akikkel tudunk egy igényes színházat kialakítani. Milyen arányban van szükség vendégrendezőkre, vendégszínészekre és más színházi személyekre, ha viszont szükség van, akkor miért fizetjük a színház alkalmazottait? Kérdéses, hogy ha a Raszputyint zseniálisan meg lehetett rendezni szatmári színészekkel, miért van szükség más előadásoknál vendégművészekre. A Raszputyin azt bizonyítja, hogy a szatmári színészek művészeti szempontból értéket képviselnek. Oda jutottunk, hogy ez egy nagy fokú elemzés tárgyát kell hogy képezze, meg kell nézni, hogy a jövőben milyen irányt kell képviseljen a társulat.

— Ki végezné el ezt az elemzést, és milyen elv alapján?

— Elsősorban meg kell határozni, hogy mi a Harag György Társulat rendeltetése. A színház a kommunizmusban azon kevés létező és engedélyezett intézmény egyike volt, amely fel merte vállalni azt, hogy megtartsa a hitet az emberekben, elősegítette a magyarság megélését stb. Olyan darabokat is színre vitt, melyeknek hangsúlyos mondanivalójuk volt. Akkor ehhez egy nagy fokú bátorság kellett. Sajnos ismét oda tértünk vissza, hogy ahhoz, hogy magyar érzelmű, hazafias darabok kerüljenek színpadra, kell bátorság, ami most nem divat. Nem hozzánk, nem rólunk szóló darabok kerülnek színpadra, amikor nekünk van tiszta forrásunk, amihez hozzá lehet nyúlni. Nem arról van szó, hogy ötből öt előadás kardcsörtető magyarkodásról szóljon. A közönségnek van ilyen jellegű igénye, ezt az igényt pedig figyelembe kell venni, ha a közönség adójából működtetjük a színházat. Arra is vigyázni kell, hogy ne essünk át a ló másik oldalára. Van egy magyar társulatunk, amelyik a romániai magyar színházpalettán kiváló helyet foglal el, erre lehet és kell is építeni, viszont az egészet onnan kell kezdeni, hogy meg kell határoznunk önmagunkat, meg kell határozzuk, hogy miért van ez az intézmény. Az én véleményem szerint a színház célja, hogy beteljesítsen egy küldetést, nem feltétlenül azért, hogy kipipáljon X előadást. Világos kell legyen, hogy mi ez a küldetés. Az elsőrendű meghatározója ennek a küldetésnek az kell hogy legyen, hogy nekünk itt, ezen a tájegységen meg kell maradnunk. A megmaradás egyik előfeltétele a kultúránknak a megélése, továbbvitele, a magyarságunkra való büszkeség is többek között, és nem egyének önmegvalósítása. Az lenne az ideális, hogy az egyének önmegvalósítása a küldetés beteljesítésekor történne meg. Elméletileg nem zárható ki az, hogy művészetileg is — akár rendezői, akár színészi szempontból — egy jó hazafias darab által is megtörténjen az önmegvalósítás.

— A helyi tanács delegál tagokat a vezetőségi tanácsba. Milyen jogkörrel vannak ellátva a tagok?

— A polgármesteri hivatal delegál tagokat a színház igazgatótanácsába, ez a munkacsoport a fenntartással kapcsolatos dolgokkal foglalkozik. Abban segítenek a tagok, hogy az intézmény ne szenvedjen semmiben hiányt sem a bérköltségek, sem a működési költségek szempontjából, illetve az épületfenntartás stb. szempontjából. A művészeti tanács dönt a repertoárról és művészeti kérdésekről. Itt figyelembe kellene venni azokat az elveket, melyekről korábban beszéltem. Nem lenne jó, ha ebbe beleszólna a helyi tanács.

— A színház román tagozata pert nyert a színház ellen, az intézményt egy eléggé jelentős összeg kifizetésére kötelezik, a magyar tagozat viszont nem perelt. Mi ennek az oka?

— A színház román tagozatán egy nagyon furcsa helyzet alakult ki, ugyanis egy furcsa jogvita végén — melynek az volt a tárgya, hogy a tagozat néhány színésze különböző bérkülönbségekre hivatkozva beperelte a színházat mint munkáltatóját, és több évig tartó pereskedés után megnyerték a pert — a legutóbbi törvényszéki értékbecslés szerint körülbelül harminc színésznek 3,5 millió lejt kellene hogy kifizessen a színház. Olyan színészek is követelőznek, akik a 2019–2020-as évadban lehet, hogy egyetlen darabban sem játszottak. Ez volt az az időszak, amikor a járvány miatt gyárakat, munkahelyeket zártak be, a színház alkalmazottai pedig kapták a fizetésüket. Én abban hiszek, hogy a kultúrára szükség van, de felháborítónak tartom a román tagozat színészeinek ezt a fajta hozzáállását, mert a törvény szellemének a megkerülésével próbálkoznak pénzhez jutni az adófizetők kárára. A legutóbbi két választási kampány idején sokat jártunk-keltünk, amikor nagyon sokszor megfogalmazódott az emberekben, hogy amíg a gyártósor mellől a munkásokat vagy kényszerszabadságra küldték, vagy elbocsátották, az önkormányzat kulturális és sportintézményeinek alkalmazottai a továbbiakban is megkapták a fizetésüket olyan időszakban, amikor nem voltak előadások, nem voltak koncertek, sportesemények stb. A magyar társulat tagjai egyfajta korrektségről tettek tanúbizonyságot, ellentétben a román tagozattal.

— Ön szerint meg lehet határozni, hogy az önkormányzatnak milyen típusú kultúrát kellene támogatnia; és ki dönti el, hogy mi a kultúra?

— Megkérdőjelezhetetlen az, hogy a kultúrára nagy szükség van, de a kultúrának kell hogy legyen egy küldetése. A magyarság szempontjából ez sokkal bonyolultabb annál, mintha egy egységes nemzetállamban élnénk. Ha mi románok lennénk, megengedhetnénk magunknak, hogy akár alternatívba elhajló, kísérleti, modern művészi előadásokat vigyünk színpadra. Ilyen előadások is beleférnek a repertoárba, de soha ne feledjük, hogy a színház számunkra egy megtartó erőt kell magából kisugározzon, ami arról kell hogy szóljon, hogy nekünk itt magyarként kell megmaradni. Ezt várjuk mi el a Harag György Társulattól.

Elek György