— Hol született, hol járt iskolába? Beszéljen egy kicsit a gyerekkoráról, az iskolai évekről!

— Szülővárosom Marosvásárhely, a lokálpatriotizmus mélyen hozzátartozik az identitásomhoz. Mindig küldök egy „simogatást” gyermekkorom helyszíneire a Vásárhelyre egyetemre menő diákjaimtól (mindig Kuncz Aladár Fekete kolostora jelenete jut eszembe erről). Nem is tudtam elérzékenyülés nélkül megélni, amikor két éve egy kiránduláson megmutathattam a város főterét kölcseys kollégáimnak az én emlékeimmel fűszerezve, s egy másik alkalommal a diákjaimnak középiskolámat is, a Bolyait. Élő a kapcsolatom a várossal, most is rendszeresen hazajárok idős szüleimhez, eljárok a színházba, a Kultúrpalotába, a Stúdió előadásaira, a Maros Művészegyüttes előadásaira a Kövesdombra, vagy sétálni egyet a Somin, a Víkenden. Szüleim által székely a származásom, onnan az unitárius vallásom, büszke vagyok az egyetlen magyar eredetű és épp erdélyi keletkezésű, 450 éves történelmi egyházamra, ez is meghatározza identitásomat.

— Mikor döntötte el, hogy magyartanár lesz, kik voltak a példaképei, milyenek voltak az egyetemi évek?

— Gyerekkoromra vezethető vissza a pályaválasztásom. Már óvodáskoromban kedvenc játékom az volt, hogy körbe vagy sorba ültettem a babáimat, és mesét mondtam nekik, magyaráztam, úgymond tanítottam. Nem is kísértett meg soha az iskolai évek során semmi más szakma vagy hivatás, természetes linearitással vezetett ide az utam. És ma is ugyanolyan örömmel jövök naponta iskolába, a diákjaim, kollégáim körébe, csak a diákok négyévente (néhányan 8 év után) tovább-ballagnak az életúton, a tanár meg marad örök iskolába járó. Ha azt válaszolnám, hogy természetesen csakis magyartanár szerettem volna lenni, eszményien szép volna, de nem épp így volt. Én idegennyelv-tanárnak készültem, orosz főszakra mentem, mert nagyon különlegesnek éreztem megtanulni és majd megtanítani egy, a miénktől annyira különböző nyelvet, írást, kultúrát. Középiskolában a Bolyaiban Fábián Lajos, Fábi volt az orosztanárom, aki a kegyetlenül szigorú osztályozásáról volt hírhedt, de én azt éreztem meg, hogy tőle nagyon alapos, magabiztos tudást lehet szerezni, és ebbe belekapaszkodtam. Akkoriban olyan (mára már idejétmúlt) divat volt az osztályban, hogy a könyvek körbejártak, többek közt Dosztojevszkij, Tolsztoj regényeit olvastuk, és én azt mondtam, szeretném valamikor eredetiben is olvasni. Meg aztán magyarórákon Csajkovszkij zenéjét tette fel bakelitlemezről Ildikó néni, és engem elvarázsolt. Hát igen, a másik szerelem a magyarórák voltak, ezért a magyart választottam mellékszakomnak. A Bolyaiban Zoltán Ildikó csodálatos tanárnő volt (ma is látom néha megtört alakját a fák közt, az iskolával szemközti háza udvarán). Mindig szemléltető eszközökkel, könyvekkel, lemezjátszóval felpakolva érkezett, jól kidolgozott, észnek, léleknek és sok érzékszervnek szóló órákat tartott. Kedvencem az volt, mikor dolgozatírás alatt halk klasszikus zenét tett fel. Ildikó néni — olyan jólesett nekünk a „tanár elvtárs” rendszerben, hogy őt ilyen bensőségesen szólíthattuk. Büszke voltam rá, hogy a „Bibliámnak” számító Antal Péter-tankönyvek második oldalán ott volt a neve, ő lektorálta. Semmit sem tudtam Antal Péterről, számomra egy fogalom volt, egy jó tankönyvszerző, és olyan boldogság töltött el, mikor Szatmárra, a Kölcseybe kerülve meghallottam, hogy ő meg itt volt olyan ikonikus tanár, mint Vásárhelyen Zoltán Ildikó. 

Mi tizedik osztály végén is felvételiztünk, tizenegyedikbe, és akkor a rendszer okosai azt találták ki, hogy mivel Bolyai Farkas matematikus volt, csak reál osztályok maradnak a Bolyaiban, így mi, a humánosok testületileg „átfelvételiztünk” a Papiuba. Az ember ilyen drasztikus változáskor azt hiszi, hogy vége a világnak, pedig micsoda szerencsés fordulat volt. Mert osztályfőnökünk lett Tőkés András fizikatanár. Ildikó néni méltó folytatója pedig Kozma Béla magyartanárunk lett, aki egykor a Bolyai igazgatója volt, az iskola nevét is ő harcolta ki, karakteres, nagy tudású tanár, finom ironikus humorral megáldva. Főnyeremény pedig az Oszi volt. Ha valaki, hát ő volt a példaképem. Kolozsváriból vált vásárhelyivé, ez is erősített abban, hogy én is vásárhelyiből szatmárivá váljak. Karakán jellem volt szilárd elvekkel. Egyéniség volt, jelenség. Ma is az. Színes diákéletet varázsolt körénk: festőművészek műtermébe vitt el, Meleg Vilmos színművészt hozta, hogy darabot rendezzen nekünk, és néptáncot, Szilágyi Domokos-műsort tanultunk be az ő irányításával, felsorolni se lehet, mi mindent tudott belesűríteni abba a két évbe. Vérbeli tanárként a diákoknak élt, olyan közösséget tudott formálni, hogy nekünk az együtt töltött idő és az azóta elcsorgott 40 év „nem telt el, hanem van” — ahogy Ottlik Géza mondja. Évente van mini osztálytalálkozónk, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Tőkéssel bejártuk Erdélyt, a Kárpátokban túráztunk, minden hétvégén kirándultunk, pedig akkor szombaton is iskolába jártunk, de belefért. Emlékszem, akkor láttam életemben először magyar tévét, amikor tizenegyedikben Nagyváradra vitt. Ez sokszor eszembe jut, és az is, hogy az egyetemen mennyire irigyeltük a szatmáriakat, hogy itt magyar tévét néznek. Mi a román tévén nőttünk fel, és mondhatom, nyelvileg többszörösen hasznunkra vált, például egy filmnézés dupla nyelvlecke volt, mert a román tv nem szinkronizálta a filmeket (most sem), így minden idegen nyelvet eredetiben hallottunk, s a fordítást románul feliratozva olvastuk. Ezért volt nekünk familiáris a francia, az angol hangzása, alapszókincse azonkívül, amit az iskolában tanultunk.

— A főiskola elvégzése után hogyan alakult a pályája? Mikor került a Kölcseybe?

— Az egyetem elvégzése után Székelyföldre vágytam, Csíkszentsimont választottam a kinevezésen. A sors iróniája, hogy végül mégis Szatmárra kerültem, miután kinevezéskor azért nem választottam a sok itteni hely közül, mert nekem Szatmár a világ végének tűnt Belső-Erdélyből nézve. Szerettem a székely gyerekek között, első perctől magyart is tanítottam. Nagyon tetszett a nyelvjárás, a zárt hangképzés, a szókincs, mindig jegyzeteltem („kenyervel”, „féreg”=egér stb.), lehet, hogy ott gyökerezik az anyanyelvi kérdések iránti érdeklődésem. Két év múlva aztán férjhez mentem, Szatmárra kerültem (bár a férjem is vásárhelyi). Erdődön még oroszt is tanítottam, Villányi Tibi bácsi jött ki az óráimat asszisztálni a véglegesítő vizsgához. Aztán Szatmáron a 21-es és a 14-es általános iskolákban már magyartanárrá értem. Szavalóversenyeket szerveztünk, kis előadásokat, fonót tartottunk a gyerekekkel. 

1993-ban versenyvizsgáztam a Kölcseybe, Bura Laci bácsi hívott, hogy jelentkezzem, miután hallott szóbeliztetni egy érettségin. Hát merész próbálkozásnak tűnt nekem akkor a híres Kölcseybe jelentkezni, és szintet is kellett lépnem, általános iskolairól középiskolaira. Az egyetemen színvonalas képzést kaptunk magyar vonalon, egyik tanárunk azt mondta nekünk, mellékszakosoknak: „Keményen vizsgáztatjuk magukat, mert a sors hozhatja úgy, hogy maguk még magyartanárok lesznek.” Hát így is lett, a rendszerváltással az orosz nyelv kegyvesztetté vált, de állítom, hogy mindnyájan megálltuk a helyünket a magyar katedrán, sőt, hivatástudattal. A fokozati vizsgákat már mind magyarból tettem le.

— Meséljen a tanári munkájáról, valamint a diákokkal, a szülőkkel és a kollégákról kialakult kapcsolatairól, együttműködéséről.

— Én a Kölcseynek köszönhetem a tanári pályám kiteljesedését, és remélem, én is tudtam tenni valamit az iskola szolgálatában. Hét osztályom volt az itt töltött 28 év alatt, minden profilú osztályban kaptam osztályfőnökséget. Voltak osztályok, amelyek nagyobb kihívást jelentettek, és voltak szinte problémamentes osztályaim, ami attól is függött, hogy én az adott helyzetben hogyan tudtam kezelni a problémákat. Gondolom, összességében nem végeztem rosszul a dolgom, mivel legtöbbjük sokáig visszajárt beszámolni az egyetemi dolgairól, nehezen engedtük el egymás kezét. Ma már a virtuális térben tartjuk a kapcsolatot. Meg kerek évfordulós találkozókon. Büszke vagyok, hogy sokan felnőttként is ragaszkodnak egymáshoz, szép tartós barátságok alakultak ki közöttük, jó emberek. És büszke vagyok rájuk, mert szebbnél szebb pályákon indultak el, építik a karrierjüket.

Szeretem a munkám, a hivatásom. Igyekeztem mindig meghitt, nyugalmas hangulatot teremteni az órákon, irodalomról beszélgetni nem is lehet másként. Türelmesnek ismerem magam, és az idő múlásával egyre bölcsebbé is váltam, és talán tapasztalataim hozadéka, hogy a diákjaimmal való kapcsolatom egyre bensőségesebb lett, annak ellenére, hogy az új generációk szemlátomást szabadosabbak, mint a régiek. A korkülönbség is hozza, hogy most már gyermekeimnek érzem őket.

A tanári karban most megélem a nagy generációváltást, én még a régi nagyok idejében érkeztem a Kölcseybe. Szeretetteljes légkör fogadott és az igényes munka példája. Évekig tanítottam az esti tagozaton is, emlékszem, Tóth Laci bácsi aligazgatóként péntek délutánonként nézett be az óráimra. Aztán sorra mentek nyugdíjba azok a kollégák, akik mellett felnőttem, akiktől segítséget kaptam, vagy eltanultam a minőségi tanári létformát. Sajnos sokan a katedráról egyenesen az öröklétbe távoztak, fájdalmasan korán. Nehéz volt megélni. Nehéz volt megélni az iskola életében a törést is, az egyévi hányódást, majd az ebbe az épületbe való költözést, mondhatom, meghatározó, nagy esemény volt, de a nagyszerű iskolavezetőségnek köszönhetően még inkább összekovácsolt bennünket, felerősítette a felelősségérzetünket, és végül elégtételt nyújtott, hogy a Kölcsey sorsa sikertörténetté alakult. 

Közben jöttek a fiatal kollégák, öröm volt látni, hogy egykori diákjaim sorra érkeznek, a jelenlegi tanári karból 13-an tanítványaim voltak. De nagyon sok szeretetet kaptam a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban és a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban is a diákoktól és kollégáktól, jó néhány éven keresztül világirodalmat tanítottam ott, együtt imádtuk, és olyan szép jegyeket írtunk érettségin, ma is jókat nosztalgiázunk, amikor találkozunk.  A szülőkkel mindig együttműködő, jó kapcsolatom volt, nem is lehet azt másként. Kirándultunk, túráztunk együtt a gyerekekkel, bográcsoztunk, vagy költöztettük a berendezést és takarítottunk, és rengeteget beszélgettünk. Azt hiszem, kölcsönösen segítettük egymást a nevelésben. Ugyanakkor magam is megéltem a szülői minőséget a Kölcseyben, a lányaim itt kapták a szellemi-lelki útravalót a kollégáimtól, akiknek örökre hálás vagyok, hogy irányt mutattak, „kenyeret” adtak a kezükbe.

— Milyen nehézségekkel járt régebben, és miben más most a magyar nyelv és irodalom oktatása?

— Sokat változott ennyi évtized alatt a gyerekanyag és a tanterv. Az irodalomtanításban régen a kommunista ideológia terhe jelentett nehézséget, ügyeskedni kellett, hogy értéket adjunk át a katedráról. De valahogy benne volt a kor levegőjében, hogy fogékonyak voltak a gyerekek, értettek a szóból vagy szavak nélkül is. Szerencsére az V–VIII. osztályos tananyagban szereplő néhány pártversen kívül a középiskolai anyagban már nem volt jellemző. Az értékesebb művekre nagyobb hangsúlyt fektettünk, a diákok közül többen olvastak klasszikus irodalmat, mint ma. Szorgalmasabbak voltak, szomjazták az ismereteket, de szűkebb volt a lehetőség a látókörük szélesítésére, nem volt honnan bátorságuk legyen önálló gondolatokat megfogalmazni a művek margóján. Nyelvileg pedig a nyelvjárásiasság nagyon erős volt, nemcsak Székelyföldön, hanem itt, Szatmáron is. Évtizedekig javítottam a „megyek nényámnál”, „oldjuk megfele” és hasonlókat. Emlékszem, ha felmérőben ezek javítását adtam nyelvhelyességi feladatnak, nem is értették, mit kellene írni, hát nincs ebben semmi hiba. A leíró nyelvtant régen abszolút természetességgel és könnyen tanulták meg, ez az utóbbi évtizedben megváltozott, megtapasztaltam, mennyire idegenkedtek már tőle a gyerekek, és a szakmai bizottság most már ki is vette a tantervből.

Aztán emlékszem egy rövid válságos periódusra a technikai fejlődés hajnalán, a 2000-es évek elején, amikor a diákok zsigerből érezték, hogy új módszerekre, a számítógépek nyújtotta vizuális élményekre vágynak, de mi, tanárok a régi képzés birtokában még nem értük utol a technikát, nem tudtunk egyszeriből átállni. És az iskola sem rendelkezett felszereléssel. Mekkora örömmel indították el a videóprojektort, felcipelték a tévét egyik emeletről a másikra, csak nézzük meg az Ábel a rengetegben filmváltozatát.

Ahogy berobbant az életünkbe a technikai fejlődés, a gyerekek mentalitása, a tanuláshoz való hozzáállása szemlátomást egyik évről a másikra változott. A látókörük kinyílt, kattintásra elérhetővé vált minden ismeret, így mire mi, tanárok is utolértük a fejlődést, és képzéseken újabb és újabb módszereket tanultunk meg, akkorra a diákok egy része közömbössé vált, megérezte a helyzet kényelmi oldalát, hogy nem kell memorizálni semmit. Az irodalmat elavultnak, régi emberek idejétmúlt történeteinek érzik. Nem szeretnek olvasni, mert fárasztó a régies nyelvezet, szókincs, és nehéz abból kihámozni a lényeget, azt, hogy minden mű az emberről szól. Azt, hogy az ember gyarlósága, indulatai, érzékenysége, szeretetvágya örök. Tehát rólunk szól minden mű, csak most másak a körülmények. Ezt próbáltam az utóbbi években bizonyítani a diákjaimnak, e gondolat mentén megszerettetni az irodalmat. 

A nyelvhasználatból pedig mintegy varázsintésre eltűnt a nyelvjárásiasság, helyét átvette a nyelvromlás, például a magyar nyelvi vonzatok helytelen használata (pl. viselkedése eltért a többi emberénél), a társalgási nyelv igénytelensége (pl. kikezdett a nőjével) és az idegen nyelvek passzív alakjainak használata (pl. az író által be van mutatva). Most ezeket javítom, gyomlálom napi szinten. A szókincs beszűkült, nincs igény az árnyalt, változatos önkifejezésre. Az anyanyelvi körben viszont a bő két évtized alatt nagyon sok elégtételem volt, sok diákom rácáfolt a fentiekre, és a Kazinczy-érmet is megszerezték a szép magyar beszéd és helyes nyelvhasználat kategóriában. És boldog vagyok, hogy jó néhány diákom utódom lett a magyarkatedrán.

— A legtöbb tanárnak van egy ars poeticája. Ön hogyan tudja megfogalmazni a sajátját?

— Hiszem azt, hogy a gyerekember jó és szeretetre vágyik. Mindenkit a lelki oldaláról lehet megközelíteni legkönnyebben. Mi az élete legnehezebb korszakában, a korai és késői kamaszkorban foglalkozunk a gyerekkel, amikor keresi önmagát, és bár lázad, tiltakozik, erős érzelmi megnyilvánulásai vannak, vagy épp elveszett, bizonytalan, de ha türelmet, szeretetet, elismerést, bátorítást kap, ki előbb, ki utóbb megérzi, hogy nem ellensége a felnőtt, a tanár, és hálás az elfogadásért. Abból érzem, hogy talán jól végeztem azt, ami a hivatásom, hogy látom a viszontszeretetet a szemében, amikor boldog ifjúként kilép az iskola kapuján.

— Mit jelent önnek a Kölcsey Nagydíj?

— Hatalmas megtiszteltetés ez a díj, a Szülői Bizottság, a vezetőség, a kollégák elismerése. Számomra mindennél értékesebb, mert attól a közösségtől kaptam, amelyben és amelyért éltem és dolgoztam lelkiismeretem szerint. A kollégák, diákok szeretetében fürdőzöm. Jóleső érzés így, a tanári karrierem végén, most úgy érzem, nem is voltak szürke hétköznapok, ünnep volt az egész pályám, mert nemes ügyet és értékes közösséget szolgáltam.

Elek Gyögy