Szejke Judit és a Borókagyökér Egyesület két, egymástól elválaszthatatlan fogalom, mint ahogy elválaszthatatlan a hagyományőrzéstől, népművészettől, kézműveskedéstől, fantasztikus hangulatú ünnepváróktól, nyári táboroktól, kolbásztöltő versenytől, „banyateától” és zsíros kenyértől. Hosszú évek óta végzett és igencsak szerteágazó munkáját nemrég a szatmári RMDSZ Ezüst Tulipán-díjjal köszönte meg, s ennek apropóján beszélgettünk vele. Természetesen távolról sem a klasszikus kérdezz-felelek interjú formájában. Mi csak annyit kérdeztünk: hogy kezdődött? S ő mesélt.

„Hogy kezdődött? Megérkeztem Szatmárra a fél nyolcas vonattal 1988 februárjának derekán. A csillagok állása kedvező volt arra, hogy idejöjjek, és az ember a sorsát nem kerülheti el — nekem ez volt megírva, még ha azt is mondtam: 'sose!'  Állategészségügyi technikumi végzettségemmel — vagy annak ellenére — elég nehezen találtam munkát, pedig képes lettem volna elmenni utcaseprőnek is, mert állás kellett — ez a fajta takarítás meg amúgy sem állt messze tőlem, hiszen kamaszkoromban lépcsőház-takarításból meg rojtcsomózásból gyűjtöttem össze a zsebpénzt — s végül a vetési Gostatnál kerültem alkalmazásba. A forradalom után megalakult a MADISZ, s amikor hírét vettem, megkerestem őket, már nagyon hiányzott a közösségi élet, a várost viszont még nem ismertem úgy, mint a tenyeremet — az útbaigazítás szerint a 'Mihai Viteazul utca ott van, ahol felmégy a dombra'. Na, én végigjártam Szatmárt és Németit, azt a bizonyos dombot keresve, aztán persze megtaláltam az utcát, de a földrajzi meghatározások terén mind a mai napig vannak eltérések az én fogalomtáram és a szatmáriaké között.
A MADISZ-ban pezsgett az élet: plakátragasztások, jöttek az első szabad választások, falukat jártunk, énekeltem, balladát mondtam (amúgy énekversenyen országos harmadik helyezést is elértem), egy szó, mint száz: felvettek szervezőnek, jó időszak volt, ezerrel dolgoztam, elindult a bábszínház, aztán kezdtük hozni a könyveket, s adott pillanatban már szükség volt egy cégre, ami csak ezzel foglalkozik — mivel kiskoromtól 'könyvbolond' voltam, elolvasva mindent, ami csak a kezem ügyébe került, elindítottam a könyvkereskedő kft.-t. Aztán egy idő után már nem olvastak az emberek…

Ám bármennyi dolgom, munkám, elfoglaltságom volt is, mindig volt egy hatalmas hiányérzet ott belül — hiányzott a néptánc, az éneklés, az otthonról hozott vírus, a kézművesség, az ezek köré kapcsolódó közösségi élet. Én egy alig 28 000 lakosú kisvárosból jöttem, de ott aktívan működött, élt hat néptánccsoport, volt népszínház is — nem tudtam elképzelni, ésszel felérni, hogy itt, az ötször nagyobb Szatmáron semmi nincs. Aztán összekerültünk a férjemmel, Vilivel, kiköltöztünk a tanyára, jöttek a gyermekek, Balázs fiam és Zsófi lányom, de az a hiányérzet továbbra is ott motoszkált belül. 

S a csillagok állása megint kedvező volt: egy motorostalálkozón megismerkedtem a bútorfestő Dávid Attilával, a jósors szintén Szatmárra vetette a fafaragó Keresztes Zoltánt, gyermekeimet nyári táborba hívták, de végül nem fogadták el őket, mert 'nagyon rosszak', Zsófi szülinapjára összekerült vagy 30 gyermek itt, a tanyán, s előkerültek a vagy rég elfelejtett, vagy errefelé nem is ismert népi gyermekjátékok, az esti búcsúzásnál pedig a szülők kérdezték: nem lehetne-e ebből a közös játszásból havonta szervezni egyet-egyet? Ezek alapozták meg a Borókagyökér Egyesület születését. 

Az első húsvétvárónk 2013-ban volt Szamosdarán, tojásfestő mintákat otthonról, a csernátoni Haszmann Pál Múzeumtól kértem és kaptam, s már a húsvétvárón megkapaszkodott fejemben a gondolat: a közelgő Szent György-napra is kellene szervezni valamit, hiszen az az egyik legtöbb népszokással, hagyománnyal, játékkal és jelentőséggel bíró jeles nap. Több mint 70 gyermek gyűlt össze a tanyán, a játszásban (mocsárjárás, kergemaraton, gólya viszi a fiát stb.) aktívan részt vettek a szülők is — és az évek során a Szent György Napi Vigasságok mondjam úgy, védjegyévé is vált, hogy ez valóban közös családi program, a szülők gyermekeikkel közösen, aktívan részt vesznek, játszanak benne, s visszalépnek ők is a gyermekkorba. Óriási siker volt, s óriási hátszelet adott a táborszervezéshez is— az első táborban 17 gyerkőc volt, a két héttel későbbi másodikba közülük 14-en visszairatkoztak, s menet közben lettek nyilvánvalók bizonyos szükségletek, például hogy kell valamit, kisházikót vagy házikókat építeni, ahová nagyobb felhőszakadás vagy bármi idején bevonulhatunk a sátrakból, de kell egy 'otthon' a tudásukat továbbadni akaró kézműveseknek is.”

A Lépésház és az otthon

„És megint kedvező volt a csillagok állása: Tokajba, egy kovácsmester-találkozóra hívtak — mentünk, ott láttunk egy házat, kézművesközpontot, s azon percen döntöttünk: nekünk egy ilyen ház kell. Az alsó traktusban ünnepváró foglalkozásokat, táncházat, kézműves-találkozót, állandó kézműves foglalkozásokat és még felsorolhatatlanul sok minden mást lehet tartani, ugyanakkor a szívemmel-lelkemmel mindig a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot láttam magam előtt. Ami nem csak egy megszokott múzeum — ott évtizedek óta népfőiskola, közművelődési egyesület, táncház és tábor is működik; ott hagyományos népi mesterségeket, elsősorban a fafaragás ősi mesterségének csínját-bínját és a bútorfestés gyönyörű motívumkincsét, sok hasznos régi mesterség fortélyait sajátíthatják el az alkotó fiatalok. Mint már említettem, ezt hiányoltam nagyon Szatmáron, amióta csak idekerültem, és ezért is hoztuk létre a Borókagyökeret — hogy átadjuk, tanítsuk, újraélesszük, megszerettessük és megismertessük hagyományainkat. A Haszmann múzeumot gyermekként is bejárhattuk, élhettünk és éltünk is benne — és más az, amit így, a levegővel szív magába az ember. Otthonról hoztam magammal a 'vírust', a természetes anyagok szeretetét, nagyapámnál, az otthoni családomból szívtam magamba mindent (beleértve a gyógynövénygyűjtést is, és mára már elhíresült a Boróka banyateája — ehhez viszont az kellett, hogy mikor tatával az utcán, az árokparton mentünk, minden növényt megmutatott, magyarázott). Változnak az idők, a nagyapák nagyon sok esetben most még aktívan dolgoznak, felbomlott a társadalmi rend és sajnos a régi, teremtett rend is — otthon, Csernátonban a múzeumban megáll az idő. Mikor belépek a kapun, eszembe sem jut, hány óra van, senki meg nem zavar olyannal, hogy miért vagy ott, miért jöttél, mit csinálsz, miért üldögélsz ott annyit… Igen, otthon, Csernátonban. Majd' évtizede éltem már itt, amikor először éreztem úgy visszafelé jövet, hogy hazajövök. Nehéz volt Szatmárt megszoknom, lapos vidék, nehéz volt a szatmári embereket megszoknom — otthon más a habitus. De most már itt is itthon vagyok.

Na de vissza a Lépésházhoz: eldöntöttük, hogy kell nekünk, képesek vagyunk megcsinálni, belevágtunk. Lépésenként. Elmondhatatlanul sok segítséget kaptunk, egyszeri emberektől, vállalkozóktól anyagiak és kétkezi, nehéz fizikai munka (gerendahántástól betonkeverésig, cseréprakástól padlófűtés-beszerelésig) formájában, megye- és országhatárokon innenről s túlról. Olyan közösségi összefogást 'tettek le az asztalra', ami mind a mai napig hihetetlen. Ismered te is a Funtinelli boszorkány csodálatos részletét: 'Jó ház, az biztos. De tudod, ez így van: minden házat építenek valamire. Valami céllal, érted? És azt a valamit, azt a célt, azt a tervet és gondolatot, azt mind beleépítik a házba. Érted? A fatörzsek közé, ahogy a fal épül, úgy. A gerendák közé. A lécek közé. A zsindelyek közé. Beleépítik szép rendre a házba.' És ez így is van: az a sok szeretet, pozitívum, amivel mellettünk álltak, segítettek az évek alatt, mind-mind beleépült a Lépésházba — de az is igaz, hogy amikor összekaptak az ácsok a tetőfedésnél, aznapra beszüntettem a munkát, hogy a haragot ne építsék bele. Csak a szeretetet és tenni akarást — s tudom és érzem, hogy ez benne is van: olyan feltöltődést kapok minden alkalommal, amikor belépek, hogy az elmondhatatlan. Az építkezés mellett természetesen zajlottak a foglalkozások, a táborok, a legkülönfélébb rendezvényeink — egyre nagyobb lett az igény a kézműves foglalkozásokra, hiszen minden gyermekben van valami, ami meghatározó, amivel megfogható, amivel fejleszteni lehet, csak meg kell találni azt a valamit. Köztudott, hogy az örökmozgók bezárva, fizikai keretek-korlátok közé szorítva sokkal nehezebben teljesítenek, de ha van egy kis mozgásterük, jókedvvel, örömmel végzik a feladatokat, tanulnak, s a kézműveskedésnek megvan ez az áldásos hatása is. Kézművesmestereket hoztunk, a népművészet világában 'klasszisokat', mint például a néhai Les Gábort, aki nemcsak fazekasmester, de élő lexikon is volt, Zsurzs Laci bácsit, aki mérhetetlen precizitása és szigorúsága ellenére (vagy tán épp azért) a gyermekek, de a felnőtt fazekasok kedvence is, Sápi Anna gyöngyfűző-szövőt, Vetró Mihály nemezelőt, Gyönyörűné Erdei Judit szűrrátétest, és még sorolhatnám napestig — és valamit jól csinálunk, mert legtöbbjük azóta is visszatér hozzánk, ugyanakkor elkezdtünk mi is képzésekre járni, elvégeztem Nádudvaron a nemezkészítő-, Békéscsabán a szövő-, Szatmárnémetiben a falusi vendéglátói és a népijátszóház-vezetői tanfolyamot — s mondanom sem kell, ez nem csak egy-egy oklevél, hanem mind-mind külön szerelem számomra.”

Aki tudja, honnan jött és hová tart, annak egyszerűbb az élete

„Az identitás már csecsemőkorban eldől azzal, ahogy énekelünk a gyermeknek, azzal, ahogy beszélünk hozzá, mondókát, mesét mondunk neki. Megszokja a hangot, a ritmust, a zöngést, hogy aztán népdalaink-táncaink ritmusa lüktessen az ereiben, és soha el nem pusztuló gyökerekké legyenek. Elfogadom a döntést, de nem értem, amikor román tannyelvű osztályba íratják a magyar gyermeket — ezzel identitásgyökerét vágják el, ami ilyen vagy olyan formában, de mindenképp kihat majd egész életére: aki tudja, honnan jött, az tudja, hova is tart, és annak egyszerűbb az élete. Persze ez távolról sem jelenti azt, hogy ne lehessen (sőt, kelljen!) más kultúrákat ismernie — de előbb a saját kultúrájában legyen otthon, annak ismerje a részleteit, és utána tanulja meg a többiét, s mindenképp tartsa tiszteletben azokat! 

Az Ezüst Tulipán az egyik legkedvesebb díj, amit kaptunk. Büszke vagyok rá, és jólesik, hogy itthon is elismerik, értékelik a munkánkat — ugyanis ez nem az én egyedüli sikerem, hanem mindazoké, akik léptek és lépnek érte, a kézművesek, a szülők, azok a pedagógusok, akik úgy gondolták: igenis fontos elhozni az osztályt egyik-másik foglalkozásunkra, vagy épp osztálykirándulást szervezni a Szejke-tanyára. Mindannyiunk munkája benne van, s hál' Istennek a családdal való egyensúly is, hiszen a férjem, Szejke Vilmos maximális támogatóm, segítőm és biztonságom is. Akit nem a szeretet hozott a Borókagyökérbe, az az idők folyamán lemorzsolódott, aki viszont egy picit is megértette-érezte a céljainkat, gyermekcentrikusságunkat, az az idők végezetéig velünk marad. Vannak eredményeink, nem is kevés, és ezek az eredmények, sikerek mindig a gyermekekre levetítve jelennek meg számomra: az a gyermek, aki segít kenyeret sütni az édesanyjának, mert itt nálunk megtanulta; az a gyermek, aki segít a lekvárbefőzésben, mert itt nálunk megtanulta, aki fakanalat farag ki az anyukájának, mert itt nálunk megtanulta.”

Szabó Kinga Mária