A vitézi rend magyar alapítású rend, amelyet Horthy Miklós kormányzó alapított 1920-ban. Olyan személyeket avattak a rend tagjaivá, akik harcokban vagy esetleg egyéb módon tűntek ki a magyar nemzet szolgálatában. Magyarországi története és működése elsősorban a Horthy-korszakhoz kapcsolható, bár a második világháborút követően sem szűnt meg teljesen, hiszen külföldön a rend tagjai továbbra is együttműködtek, valamint a rendszerváltás után újraalakulhattak a rend eszmeiségét követő szervezetek. A vitézek feddhetetlen előéletűek, erkölcsösek, testben-lélekben egészségesek és lélekben ízig-vérig magyar érzelműek — mondja ki a vitézi rend abban az időben megfogalmazott szabálya. Egy ideje vidékünkön is tűnnek fel vitézi rendek, legtöbbjük úgy alakul, akár egy klub, két-három személy összeáll, megalapít egy vitézi rendet, és abba azt vesznek fel, akit csak akarnak, vagy aki befizeti a stólát. A vitézi rendekben feltűnnek olyanok is, akik magukat „nemzetes” jelzővel illetik. Régebben a nemeseket megillető cím, rendesen egyéb címzéssel kapcsolatban: nemes, nemzetes és vitézlő. Szélesebb értelemben véve az emberek olyanokat is illettek e címzéssel, akik nem nemesek, de a társadalomban nagyobb helyet foglalnak el. A felsoroltaknál sokkal több elvárásnak is meg kellene felelniük azoknak, akik vitézek vagy nemzetesek lehetnek, de úgy tűnik, már a címeket és a rangokat is úgy lehet vásárolni, mint egyes egyetemeken az egyetemi vagy akár a doktori diplomákat. Vajon hány mai vitézről lehet elmondani, hogy feddhetetlen előéletű, erkölcsös, testben-lélekben egészséges és lélekben ízig-vérig magyar érzelmű? Kíváncsi lennék, hogy a mai, újdonsült vitézeknek mi szerepel az életrajzi leírásukban, mivel érdemelték ki a kitüntetést, és ha tudunk mondani néhány személyt, aki az elvárásokban jóval felülmúlja őket, akkor ki az, aki megmagyarázza, ők miért nem vitézek? Még élnek Szatmár megyében olyanok, akik eljutottak a II. magyar hadsereggel a Donhoz, majd öt-hat év meghurcoltatás után tértek csak haza, de ők nem vitézek. Nem vitézek azok sem, akiket magyarságukért meghurcoltak, bebörtönöztek, sokakat közülük megkínoztak, mint ahogy azok sem, akik a nehéz időkben nem a megfutamodást választották, hanem itt maradtak, és a nehéz körülmények között lelkükben rejtegették sorsuk zászlaját, és amennyire lehetett, megvillantották a mindennapi küzdelmek kardját.

Az az érzésem, hogy a vitéz szó is elveszítette az értelmét, olyan divatszó lett belőle, mint az úr és sok más hasonló.

Elek György