Vörösmarty Mihály Jóslat című versében írja: „Kié e hon, ha nem miénk?/ Ha érte mindent megtevénk,/ Ha tiszta kézzel áldozánk,/ S lettünk, mi eddig nem valánk: Nincs hatalom,/ Mely visszanyom.” Amikor Vörösmarty papírra vetette ezeket a sorokat, bizonyos szempontokból az volt a helyzet, mint ma, azaz: nem volt jogállam, csak beszéltek róla, csak magyarázták, el akarták hitetni az akkori hatalmak is az „Isten adta néppel”, hogy jogállamban él. Pedig már akkor is tudták, hogy abban az államban szabadok a polgárok, ahol a döntéseik következményei kiszámíthatóak, ahol nemcsak rájuk vonatkoznak világos, átlátható szabályok, hanem az állami szervekre is. Már akkor is tudták — ma is tudni kellene —, hogy csak ott van jogállam, ahol az emberek tudják, mit vár el tőlük az állam, de tudják azt is, mit várhatnak el ők az államtól. Ezt tudják az állami szervek, a megválasztott és kinevezett tisztségviselők, de tudják az állampolgárok is. Sajnos kezd újra kialakulni a két szemben álló pólus: azok, akik félnek és azok, akiktől félni kell. A jogállamiság — és a mindenre rátelepedő politika — a pillanat műfaja. Minden a jelenben történik, a múltat le lehet tagadni, a jövőt meg lehet ígérni, a véleményeket meg lehet változtatni, a valóságot át lehet színezni, a valótlant lelkiismeret-furdalás nélkül valósnak lehet feltüntetni. Minden attól függ, hogy a hírközlés világa hogyan alakul, mit hogyan kürtölnek világgá. A tegnapi vélemény ma már nem számít, és holnap sem fogják számon kérni a mai ígéreteket, a mai valótlan állításokat, a ma elkövetett bűnöket. Minden a jelenben történik, nem számít a múlt és a jövő, a média és a személyes közvélemény-formálók segítségével az emberek tudatát is lehet ugyan formálni, szerencsére egy ideje az tapasztalható, hogy az emberek számára nem lehet vonzóvá, kedveltté, tetszővé tenni a politikát. A történelemkönyvek arról beszélnek, hogy a múltban nem volt jogállamiság, de ezt nem mondhatta ki senki. Ma kimondhatjuk, hogy nincs jogállamiság, ettől viszont nem változik meg semmi. A múltban nem mondta ki senki, hogy nincs jogállamiság, mert féltek a megtorlásoktól. Ma még kimondhatjuk, de egyre többen mondják, hogy félnek, a félelem pedig oda vezethet, hogy az emberek nem fognak a hatalomnak nem tetsző dolgokról beszélni. Naponta sérül a jogállamiság, mire számíthatunk holnap? Lehet magyarázni, de nehéz megérteni, hogy mi történik ma Romániában. Az államfő bábuvá válik, a kormánytagok színdarabhősökké válnak, akik játsszák a kapott szerepüket. A parlament el van foglalva a belső harcaival, közben a Dragnea-diktatúra egyre jobban erősödik. Sorozatban nyer csatákat, és ellenfelei nem arra törekednek, hogy legyőzzék, hanem várják, hogy valamilyen külső vagy belső beavatkozásra elveszítse a háborút. Nem keresik az elvi következetességet és egységet, nem akarják elhinni, hogy létezik olyan politika, amely a polgárokról szól és a polgárokat szolgálja, nem vállalják azokat a szellemi küzdelmeket, amelyek során kialakul vagy megváltozik egy-egy politikai álláspont, hanem várják a csodát. A román nép — annak választott képviselői — csodára vár, mint ahogy azt tette sokáig az 1989-es változások előtt. Addig várakozott, míg az akkori felvilágosultabb pártelvtársak és a Szekuritate vezérei nem várták a csodákat, hanem látszólag legyőzték önmagukat, majd talpra álltak, és azóta is uralják ezt az országot és nevelik az utánpótlásukat. Most el kell dönteni, hogy változtatunk, vagy megvárjuk, hogy mások változtassanak.

Elek György