Véndiák-találkozókon gyakran elmondjuk egymás között, hogy többnyire az idősebbek jönnek el, a fiatalok valahogy nem tartják magukénak ezt az eseményt. Az idősebbek hetekig készülnek, keresik a fényképeket, szerveznek, hogy minden jó legyen. Adnak magukra. Magyarázhatnánk ezt úgy is, hogy a fiatalokban még minden friss az ötven-hatvan éves találkozósok emlékeihez képest. De magyarázhatjuk úgy is, hogy az idő múlásával sokat változik a világ és sokat változnak az emberek is, egy bizonyos korban már lényegesen átértékelődik a múlt. A harminc és annál több éves találkozókon a véndiákok kezdenek másképp viszonyulni a dolgokhoz. Még azok is, akik sokszor haragban, ellenségeskedésben éltek, kezdenek megértővé, megbocsátóvá válni. Érettségiig az osztálytársak kezdték kiismerni egymást, azt hitték, mindent tudnak egymásról. Harminc vagy annál több év után, amikor az életutak különbözőképpen alakulnak, más és más irányba tartva, kezdenek kíváncsivá válni, elkezdik kutatni, hogy alakulhatott társaik sorsa épp abba az irányba? Régen még voltak osztályközösségek, ma már csoportok, esetleg baráti körök vannak, akik közt kisebb-nagyobb konkurenciaharc is kialakul. Egy idő után az emlékek is másként frissülnek, mint csupán egy-két vagy akár több év után. Ekkor már a bántalmakról is lehet úgy beszélni, hogy az ne fájjon. Ekkor már bármin lehet mosolyogni. Egy mesebeli visszapillantó tükör egy ilyen találkozás, melyben minden széppé érlelődik, az pedig, ami kellemetlen volt, elnyelődik. Boldogan vonulnak fel a véndiákok, szeretnék mindenkinek megmutatni magukat: itt vagyunk! A véndiák lelke mindig fiatal. A legboldogabbak azok, akik ott látják a tapsoló közönség között gyerekeiket és unokáikat, mert ők tudják, hogy azok az álmok, amelyek eddigi életük útján nem váltak valóra, nem vesznek el, mert van aki álmodja tovább őket. Márai Sándor szavai jutnak eszembe: „Mert az ember — ezt egyre inkább hiszem — csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket”.

 Elek György