Akarva – akaratlanul ideje egy (vagy éppen jó) részét mindenki a világhálón tölti, s megszámlálhatatlanul sokan vannak, akik egész életüket a virtuális világban, közösségi portálokon „élik”, fotókkal, élő videoközvetítéssel számolva be legapróbb mozdulatukról is.

Valóban ennyire magamutogatók lettünk? Már nemhogy mások, de saját magunk biztonsága, élete sem érdekel, csak azonnal „lássa a világ”, amit csinálunk? — firtattuk dr. Tallián Krisztián gyermek- és felnőttpszichiátert, utalva arra a kilenchalálos mikrobuszbalesetre, melyet az okozott, hogy a sofőr élőben közvetítette ügyességét a közösségi portálon s közben nem vette észre a szemből közeledő teherautót. „Igen, van egy erős, az emberek személyiségét befolyásoló tendencia. Nincs már meg az igény az intimitásra (ezt egyébként én nagyon furcsának tartom); és egyfajta késztetést érzek, hogy kiszolgáltassak minden információt, a legapróbb, legjelentéktelenebben is az életemről. Pedig általános igény kellene legyen a magánélethez való ragaszkodás. Ugyanakkor ez a túlzó „magamutogatás” egyenes következménye annak a túlzott információáradatnak, valóságos bombázásnak, ami még a legnyugodtabb napon is rázúdul az emberre; a gyermeki ént próbálják felszínre hozni, a kíváncsiságot. Csak sajnos nem egészséges, hanem eltorzult formáját. A 'mindenkiről mindent kell tudnom' azt a hamis illúzióérzetet kelti, hogy benne vagyok a credóban, a világ körforgásának közepében. Vitathatatlan hasznossága mellett az internet, közösségi portálok, okostelefonok, az egész virtuális világ és lét olyan, mintha egy hároméves gyermek kezébe adnék olyan játékot, amelyhez még nincs felnőve.” — magyarázza a szakember. Hozzátéve: ahhoz képest, hogy az eszközök csak tárgyak kellene legyenek, átvették az irányítást és elkezdték uralni az életünket — és egyre nagyobb mérvű függőséget idéznek elő. Ez a virtuális világ és eszközuralom különösen veszélyes a fiatalokra nézve, hiszen zsenge, fejletlen személyiségükre zúdul rá és totális függőséget okozva, teljesen uralja azt — az érett személyiség uralni (vagy részben uralni) tudja függőségét, átlátja és érzékeli a veszélyeket s alkalmazza az önkontrollt és kritikus gondolkodást. „Az ilyenfajta szűrésre a fiatalok képtelenek, egyrészt épp fiatalságuk miatt, másrészt pedig mert sajnos nem foglalkozunk vele, mármint azzal, hogy megtanulják szűrni a dolgokat. A fiatalságot meg kell tanítani a gondolkodásra! Arra, hogy nem egyből, birkanyáj-szellemben, gondolkodás nélkül elfogadjanak mindent. Komolyan féltem ezt a generációt. Az agy azt hiszi el, amit hinni szeretne — és itt a média felelőssége: a tárgyilagosság megtartása. Ma már minden híradásban egymást érik a szenzációsnak rendkívülinek, hihetetlennek, sokkolónak minősített, túlzó, felfújt hírek, a sugárzott és az írott médiában egyaránt, azt sujkolva: ami egyszerűen „csak” megtörtént, az említésre sem érdemes.” – mondja.

Természetesen ezek a kérdések és gondok nem csak a fiatalokkal (kiskamaszok, serdülők, kamaszok) kapcsolatosak, ugyanúgy kérdés a 30 – 40 éves korosztály esetében is, hogy megkapta-e annó az egészséges lelki útravalót, a támpontokat, a jó értékrendet, ki tudta-e alakítani saját irányelveit? Hiszen a csillogás illúziója életkortól függetlenül csábító — a közösségi portál pedig betölti az űrt és kitölti az ember lelkét. Azé az emberét, aki már nem beszélget (leszokott vagy meg sem tanulta) kollégáival, barátaival, családtagjaival sem, s tudattalanul is magányosnak érzi magát. „Ha nem jövök rá a virtuális világ és élet veszélyeire s csapdájára, ha továbbmegyek, egyenesen belegyalogolok a függőségi viszonyba. Amiből aztán majd csak nagy nehézségek árán sikerül kiverekednem magam. Ha sikerül. Mert könnyű, kényelmes — és ki merem jelenteni – sokszor élvezetes is „meghúzódni” a képernyő mögött, elrejtve valódi önmagam s olyan képet mutatva, amelyet a virtuális világ elvár/nagyra értékel. A közösségi portálok jók is, hasznosak is — de maradjanak meg csak eszköznek!” – int a szakember.

Mint minden esetben, a hatékony kezelés sokkal hosszadalmasabb és nehezebb, mint a megelőzés. De hogyan lehet megelőzni a virtuális világtól s eszközöktől való függőséget? A gyermeket nem szabad a televízió, tablett, okostelefon elé ültetni, hogy az felnevelje! Hiszen fejlődésének minden szakaszában alapvető létkérdés, hogy meglegyen az igénye a kommunikációra. „De ha a szülőnek nincs igénye a kommunikációra — ugyanis nem árt tudni: a közösségi portálokon élt virtuális életben, életkortól függetlenül, elsorvadnak a készségek (leszoknak a beszédről, a szó kimondásáról, a gesztusokról stb) — a gyermeknek honnan legyen? Az óvodában, iskolában mindennél nagyobb hangsúlyt kellene fektetni és tanítani az önálló gondolkodást — a kreativitás megmozgatja az agyat, mert fejleszti, az internetre „bízva” viszont az agy el kezd sorvadni, mert nem kapja meg a munkára serkentő impulzusokat. Arról már nem is beszélve, hogy elfelejtjük a legfontosabbat: szem előtt tartani, a gyermeknek mi a fontos! A tanintézményi (de nem csak) követelmény nagyon el van szakadva a realitástól — 7-8 évesen az alapokra kell(ene), de nagyon alaposan megtanítani a gyerkőcöt. Sem az oktatás, sem a család nem figyel a személyiségfejlesztésre. Ma sajnos a szülők sem tudják, hogyan kell nevelni a gyermeket — például néha magára hagyni, hogy önerőből „fedezzen fel” valamit, hogy zavartalanul szemlélődjön, gondolkodjon azon amit lát/érzékel, vagy csak „úgy” ellegyen önmagával – ; hogyan kell átadni a korrekt értékrendet (persze az is kérdés: tudják-e mi a korrekt értékrend…); ha kisgyermekként nem érzi, hogy rossz amit csinál vagy hogy nem teheti mindig azt amit akar, akkor 20 évesen már nem lehet megtanítani ezekre. S már itt is vagyunk a jelenkori válságban: az értékrend elvesztésében. Globálisan lényegesen csökkent a felelősségérzés, főleg a másik emberrel s a vele való kapcsolatban; mindenki taposva megyek előre, miközben felnőttként én magam sem vagyok felnőve, nincs érett személyiségem, nem látom magam kívülről, nem tudom ki vagyok én és mi a helyem a világban.” – summázza dr. Tallián.

Szabó Kinga Mária