Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe a húsvét előtti vasárnap — az Olajfák hegyénél két tanítványát előre küldte egy szamárcsikóért, amelyen még nem ült ember, majd ezen az állaton vonult be a városba. Az ujjongó nép tiszteletadásként pálmaágakkal integetett, és így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!

Az egyházi liturgiában már az első századoktól gyökeret vertek a bevonulást felelevenítő szertartások. Jeruzsálemben 400-ban ünnepi menetben vonultak a pálmaágakat lengető hívek az Olajfák hegyéről a városba. Nem sokkal később Konstantinápolyban, majd a XI–XII. században Rómában is meghonosodtak a virágvasárnapi szertartások, a hívek magukkal hozott pálmaágai megáldásának szokása bizonyíthatóan a 8. század közepére nyúlik vissza. Az ókori világban a pálma az élet, a reménység, a győzelem jelképe volt, és a vértanúkkal is összefüggésbe hozták.

Azokban az országokban, ahol nem él meg a pálma, barkaágakkal helyettesítik — magyar nyelvterületen a barka gyűjtésének is kialakultak hagyományai, például a századfordulón a göcseji iskolás fiúk fejükön süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok fehér koszorúval a fejükön gyülekeztek az iskolában. A tanítójuk vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat vágni, visszafelé azonban már egyházi énekeket énekeltek, és a templomot háromszor megkerülve vitték be az ágakat.

A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás ugyan, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, gyógyításra, mennydörgés, villámlás elhárítására. Ugyanakkor sokfelé élt az a hiedelem, hogy a szentelt barkát nem szabad bevinni a házba, s ennek különféle magyarázatát adták: A szegedi tájon azért nem vitték a barkát a szobába, mert úgy hitték, hogy akkor sok lesz a légy a nyáron, a bukovinai csángók szerint a tojásba fulladna a csirke, és a tyúkok sem kotlanának. A Tápió mentén pedig így figyelmeztettek: „Be ne vigyétek a házba, mert nem lesz fias a tyúk alatt a tojás”. A zempléni falvakban azonban beviszik a szentelt barkát a szobába, és a szentkép vagy a gerenda alatt tartják. Az ágakat a következő évig őrzik, majd tűzbe vetik, vagy a templomba viszik, hogy azután hamvazószerdán ennek a hamujával hamvazkodjanak.

A szentelt barkának az állattartásban jósló, varázsló, rontás elleni hatékonyságot tulajdonítottak — van, ahol a gazdasszony megszámolta, hány szem van a barkaágon, mert annyi kislibája lesz a tavaszon, Gömörben rontás ellen szentelt barkával füstölték meg az ólak belsejét, Szeged környékén pedig sertésvész ellen szentelt barkát tettek az ólküszöb alá.
A földműveléssel kapcsolatosan is hatékonynak tartották, a legtöbb helyen akert földjébe tűzték le, hogy elűzze onnan a férgeket. Nagyon sok vidéken a virágvasárnapot megelőző hetet virághétnek nevezték, és a névmágia miatt alkalmas időnek tartották a virágmagok vetésére.
A legismertebb és általánosan elterjedt hiedelem szerint a villámcsapás, tűzvész ellen védi meg a házat, sőt jégeső ellen is hatásosnak tartották a kapufélfára tűzött barkát. Nagy viharban az andrásfalvi székelyek a pimpónak nevezett szentelt barkát meggyújtották, hogy a házat megfüstöljék, mert akkor nem csapott be a házba a menkő.

Kiszejárás és villőzés

A húsvéti ünnepkörben, így virágvasárnap is szokás volt, hogy a lányok – esetleg a legényekkel együtt – a tavasz behozatalának jelképeként zöld ágakkal, énekszóval vonultak végig a falu utcáin, míg Kalotaszegen mind a mai napig virágvasárnap kimennek a fiatalok virágot szedni. 
Virágvasárnaphoz két jellegzetes leányszokás kapcsolódott, de csak a magyar nyelvterület egy részén. Nyitra, Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben gyakorolták a kiszejárást, kiszehajtást, és ennél is szűkebb területen, a Nyitra megyei Zoboralján ismerték, sőt néhol még gyakorolják a villőzés szokását. Zoboralján, egyes falvakban a két szokás összekapcsolódott, de a sorrendjük különbözhetett.
A kisze többnyire menyecskének öltöztetett szalmabáb, amelyet kicsi, kiszőce, kicevice, banya néven is emlegettek. A lányok énekszóval vitték végig a falun, majd a falu végén vízbe vetették vagy elégették. A bábu a különböző magyarázatok szerint a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője lehetett.
A kiszi szó egyébként korpából készült savanyúlevert, jellegzetes böjti ételt jelent. A kiszejárást a bábu elkészítése, ruhájának összeszedése előzte meg: volt ahol menyecskeviseletet adtak rá, máshol épp ellenkezőleg, csúnya, rossz ruhákat aggattak és bekormozták, és sok helyen úgy hitték, hogy akik öltöztetik, még abban az esztendőben férjhez fognak menni.

A kiszebábu mozgatásának, a falun való végigvitelének is jelentőséget tulajdonítottak, legtöbbször az a hiedelem élt, hogy amelyik faluvégről viszik, onnan hamarosan férjhez mennek a lányok. Ha véletlenül visszafordult a bábu, attól tartottak, hogy visszajön a betegség a faluba. A kiszebábu megsemmisítése szertartásosan ment végbe: levetkőztették, szétszedték, úgy dobták a vízbe vagy égették el, és a tüzet körültáncolták. Ahol a kiszét vízbe vetették, a szalmából minden lány megragadott egy csomót, és a szalmacsomó elúszásából jósoltak a férjhezmenetelre, illetve a vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek.

A villőzés fő kelléke a különböző nagyságú villőág, melyet felszalagoztak, esetleg kifújt tojásokkal díszítettek. A szó eredetének több magyarázata is van: a szláv vila, vily „tündér” szóval hozták kapcsolatba, vagy a latin eredetű villus „lomb” szóval. A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott, s volt ahol a 8–10 fős csoportok egyetlen villőfát vittek magukkal, másfelé viszont valamennyi lány kezében volt kisebb villőág. 

A kiszejárás, villőzés változatait elsősorban Kodály Zoltán és Manga János lejegyzéseiből ismerjük, dallamát és szövegét pedig világszerte Kodály Zoltán kórusfeldolgozása tette ismertté.

Hírszerkesztő