A Szatmárhegyi Református Egyházközség templomkertjében található Első és Második Világháborús Emlékművet a kommunista diktatúra idején lerombolták. Az egyházközség a Szatmárhegyi Helyi Tanács hozzájárulásával március 15-én egy új emlékművet fog felavatni.

— Mit kell tudni a felavatásra, felszentelésre váró emlékműről? — kérdeztük Kovács József szatmárhegyi lelkipásztort.

— A Szatmárhegyi Református Egyházközség tulajdonában lévő Első és Második Világháborús Emlékmű történetét Isten igéjével kezdem. Ez az ige a síremlék felirata: „Szózat szól: Kiálts! És monda Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ésa 40,6-8) 1980-ban egyházközségünk egy új parókiát építtetett a Templom úton. A régi lelkészi lakás helye az Apostol utcán üresen maradt, ezért az Egyházközségi Tanács a 3/1982. számú határozatában kimondta, hogy a parcellára, amely a templom közelében található, egy szimbolikus sírhelyet építtet az I. és II. világháborúban elesettek emlékére. A II. világháború hőseinek emlékét egyházközségünk nem őrizte, ami azt jelentette, hogy az áldozatok családtagjainak nem volt lehetősége koszorút, virágot elhelyezni halottak napja alkalmából. Ez okból valósult meg 1982–ben egy 82 nevet őrző kegyeleti hely, amelynek márványlapjára már mind a két világháború szatmárhegyi hőseinek névsorát lvésték fel. (60 név az I., 22 név a II. világháborúból.) A munkálatok megkezdése előtt megbeszélés volt a község párttitkárával, aki a megyei feletteseitől kért engedélyt. Elkészült a tervrajz, amely alapján a hívek adományából elkészült az emlékmű, és 1983. augusztus 5-én, Hirosima Napja alkalmából ünnepélyes keretek között került sor a megáldásra. Az építmény három évig állt.

— Mi történt később?

1984-ben egy bizottság a világháborús emlékműveket vette nyilvántartásba, amely bizottság Szatmárhegyre is ellátogatott. Ennek tagja volt egy tiszt Szatmár Megye Körzeti Katonai Parancsnoksága képviseletében, a Szatmár Megyei Múzeum kiküldötte és két topográfus. Mérések és fényképkészítések után a bizottság kijelentette, hogy az új emlékművet feltüntetik a katonai térképen, ezért a későbbiekben semmilyen változtatás (költöztetés, lebontás) nem eszközölhető. A múzeum küldötte írásbeli tájékoztatót kért, amely tartalmazta a névsort. Az emlékmű tehát majdnem három esztendeig állt, egészen 1985-ig, amikor a szomszédok jelezték a lelkésznek, hogy időnként, éjjel vagy nappal, egy 106-os ARO típusú személygépkocsi áll meg, amelynek utasa fényképeket készít az emlékműről. Ugyanebben az évben, a Reformáció Emlékünnepén, október 31-én, a protestantizmus születésnapján, az ünnepi istentisztelet előtt megjelent a szolgálati lakás irodájában egy titkosügynök Szatmárnémetiből, egy Bukarestből, a vallásügyi inspektor Nagybányáról, és megkérdezték Kovács Ferenc lelkipásztort, hogy milyen célból épült az emlékmű, amely kérdésre a lelkész írásban adott választ. Abban az évben, 1985. november 8-ára a lelkészt beidézték Szatmárhegy Néptanácsára egy bizottság elé. Egyházközségünket arra kötelezték, hogy bontsa le az emlékművet azzal az indokkal, hogy a rajta található nevek elhunyt viselői nem voltak sem hősök, sem áldozatok, hiszen a második világháborúban a román hadsereg szövetségesként a Szovjetunió ellen harcolt, tehát az építmény és koncepciója a Szovjetunióval való fegyverbaráti viszonyt fenyegeti. A lelkész visszautasította a lebontásra való felszólítást, ami miatt 2000 lejre (kéthavi lelkészi fizetés), az egyházközséget pedig 3000 lejre büntették meg. Végül a bontás a megyei vezetés utasítására Szatmárhegy Néptanácsának határozata alapján történt meg, annak kőműves alkalmazottai révén. A bontást felügyelte a tanácselnök és a párttitkár. A neveket tartalmazó vésett márványlapot darabokra törték, melyeket a tanács udvarán található tűzoltófészerbe szállítottak (a darabokat sokáig őrizték, aztán végleg eltüntették). Az emlékmű helye fel lett szántva. A gyülekezeti tagokat és a lelkészt pszichológiai terrornak vetették alá, hiszen a következő vasárnapokon rendőr járőrözött a templom körül. A Szatmárhegyi Református Egyházközség a kommunista rendszer erőszakossága miatt erkölcsi és anyagi kárt szenvedett el. A gyülekezet nyugalmazott lelkipásztora, Kovács Ferenc kártérítési pert indított a román állammal szemben. Az állam az ügyet azonban cinikus válaszadással leseperte az asztalról.

— Mikor született meg az ötlet az emlékmű visszaállítására?

— Harminc évvel e fájdalmas történések után, amikor az áldozatok özvegyei már nincsenek köztünk és a gyermekek generációja is tűnőfélben van, talán az utolsó pillanatban született meg a gondolat, hogy jó volna az emlékművet visszaállítani. Célunk emlékeztetni az unokákat és az utánuk jövő generációkat a két háború eseményeire, tragédiáira. Szeretnénk a mai és jövendő nemzedékeket az áldozathozatalra, összetartozásra nevelni és emlékeztetni: ezért a földért, és értük omlott annyi vér. Szeretnénk megmagyarázni, hogy az elhunytak nem háborús bűnösök, mint ahogy az elmúlt rendszer hirdette, hanem a háborúk és azok irányítóinak áldozatai. Hősök ők, akik szolgálták hazájukat, népüket, családjukat, hogy azoknak szebb jövője legyen.

— Most nem merültek fel akadályok a visszaállítás kapcsán?

— Az emlékmű megvalósításával kapcsolatban a bürokrácia labirintusában és akadályoztatások ellenére szereztem be az engedélyeket. A költséges engedélyeztetés majdnem egy éven át tartott. Jóvátételért fordultam a helyi tanácshoz, mint az elmúlt rendszer jogutódjához. A tanács sok egyeztetés után, a helyzet magaslatán állva, részleges támogatást ítélt meg az emlékmű visszaállítására, melyet ezúton is megköszönünk. Gyülekezetünkben is önkéntes adományozás indult, és a hívek adományából folyó év március 15-én így állíttatjuk vissza a református egyházközség emlékművét ugyanazzal a mesterrel, Barbara Györggyel, aki az elsőt is felépítette.

Elek György