„Hányszor akartak felfalni, rávenni, hogy nyelvünket, hitünket feladjuk. Hányszor figyelmeztettek: kicsik vagytok, egy maroknyi nép az olvasztótégelyben, mit akartok? Lehet, hogy maroknyi nép vagyunk — de Isten tenyerében vagyunk, és senki nem árthat nekünk! Torkán akadtunk sok ellenségnek. S annyi ellenség van ma is, aki szeretne elnyomni bennünket; elhitetni, hogy elég beolvadva élni: van pénzed, vagyonod, akkor ne kívánj semmi mást.” — summázta prédikációjában vasárnap délelőtt nt. Gellén Sándor esperes, aki a 124. Zsoltár 8. sorára építette ünnepi igehirdetését.

Arra a Zsoltárra, amely zarándokének, amellyel a kiválasztott nép hálát adott azért, hogy újra elindulhatott és hamarosan megérkezik a célhoz. A mi segítségünk az Úr nevében van, mondta, emlékeztetve hogyan gondoskodott az elmúlt 755 évben avasújváros népéről, amely soha nem tapasztalta, hogy Isten elhagyta volna őket.
„Nem csak március 15-re kell gondolni, hanem egész életünkre: hogy még vagyunk és ünnepelhetünk, azt csak az Úrnak köszönhetjük — ott volt minden nemzedék idejében és ott is lesz. Isten odafigyel az emberre, akit saját képére alkotott. Nekünk arra kell odafigyelnünk, hogy vigyázzanak gyermekeink is erre a szabadságra.” – intett. 

Az istentiszteletet után a megemlékezés a hősök emlékművénél folytatódott, ahol a Bokréta Néptáncegyüttes dalos-verses összeállítását, és Pataki Csaba, a megyei tanács és a Szatmár megyei RMDSZ elnöke ünnepi gondolatait követően a kegyelet koszorúit helyezték el.

Az élő Széchenyi az örök magyarság jövőbelendítője

A főhajtás hagyományosan Kőszegremetén folytatódott, a morcos időjárás és az egész Avasi-medencét beburkoló párafelhők ellenére a Domokos-dombon magasló Széchenyi obeliszknél. 

Mint Sziszik József lelkipásztor köszöntőjében fogalmazott, szobor előtt megemlékezni nem sokat tesz, ő sokkal több, mert az élő Széchenyi az örök magyarság jövőbelendítője. „Vajon kik azok, akik mernek elindulni, váltani vagy szakítani mindazzal, ami eddig megszokott volt? Az ifjak. De előttük voltak, akik tudták, hogy helyesen vezetni egy népet azt jelenti: átérzem annak nyomorúságát és sejtem mit lehetne tenni az enyhítés érdekében. Ezek közül a legfőbb az, akinek emlékoszlopa előtt állunk. Kossuth Lajos egy megyegyűlésen a legnagyobb magyarnak nevezte. Másnap Széchenyi ekképpen hárította el a megjegyzést: „miért emel oly magasra, hol nem tarthatom fel magamat.” Kemény Zsigmond emlékeztet arra, hogy a legnagyobb magyar a „leghívebb magyar” …
Vannak a magyarságnak történelmi személyiségei, akik nemzetük sorsszerű megtestesítői. A legpéldázatosabb, bár a legáttekinthetetlenebb is, gróf Széchenyi István. A sorshordozók mindig kritikus időben tűnnek fel, és emberi életükben mélységesen átélik nemzetük életét. Ráismernek nemzetük sorsára és  lesznek ostorozói, ítélői, prófétái, szerelmesei, építői és áldozatai nemzetüknek. (…) Ha így látjuk Széchenyit, akkor gondolatai, eszméi, vallomásai és tanításai értelmet nyernek és elfogadjuk azokat, mint a nemzet életösztönének parancsait. Így látni őt ma több, mint kötelesség, mert létérdek.” — mondta.

Az ünnepi gondolatok után — mintegy válaszként Gellén esperes nem sokkal korábbi intésére — két óvodás leányka énekelte csengő hangon a Kossuth-nótát, majd a Bokrétások dalos-verses összeállítása után a kőszegremetei főhajtás koszorúzással és a Szózat eléneklésével zárult.

Szabó Kinga Mária  

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!