Az Európai Unió a béke, a szabadság, a stabilitás és a jólét magával ragadó gondolatán alapul, mi pedig ma egy olyan szabad és nyitott Európában élünk, amely büszke lehet kulturális sokszínűségére és a közös értékekre — de vajon meddig?

Három nappal a párizsi vérengzések után a brüsszeli Charleroi repülőtéren szinte semmi nem érzékelhető az (akkor még) harmadfokú terrorfenyegetettségből — nem állig felfegyverzett kommandósok fogadnak, hanem „csak” a megszokott brüsszeli időjárás — azaz viharos széllökések és zuhogó eső. A helyiek s az Európai Unió fővárosában hosszabb ideje élők szerint naponta egyszer biztos kisüt a nap és kétszer biztos elered az eső — ez is hozzá tartozik a városhoz, akár a csipke, a csokoládé és a sörök. És az a biztonság és jóléti nyugalom, amely már a reptérről a Brüsszelbe vezető autópályán is érzékelhető — azon az egész országot átszelő autópályán, amelyet egyfajta II. világháborús „kárpótlásként” Németország épített Belgium (hivatalos nevén a Belga Királyság) számára s amely mind a mai napig Európa egyetlen, fényárban fürdő, teljesen kivilágított autópályája. Igaz, a villanyszámlát 2012-ig — szintén kárpótlásként — ugyancsak Németország állta.

A csorgó esőben komoly dugóba fullad a közlekedés, egymást érik a szebbnél-szebb és nagyobbnál-nagyobb autók, ez ugyanis státuszszimbólum, amit a kis ország lakói igencsak komolyan vesznek. A gépkocsik száma lényegesen meghaladja a lakosok számát, egy család átlagosan három autót tart s a királyságban a gazdasági válság legsötétebb éveiben is felhőtlenül virágzott a gépkocsi-kereskedelem. És — a remek tömegközlekedési hálózatok ellenére — szintén státuszszimbólum autóval bejárni a munkahelyre, így szinte folyamatosak a dugók és araszolások az egyébként 120 km/órás sebességet engedélyező autópályán, ahol azonban (főleg a romániai közlekedéshez szokott ember számára kicsit szokatlanul) senki nem siet és nem bújik — igaz, a vijjogó szirénával érkező mentőt sem engedik előre, álljon csak szépen a sorban ő is, akárcsak a fényjelzést villogtató rendőrautó. S a közlekedési kultúrára vonatkozó még egy érdekesség: Belgiumban 1982-ig minden állampolgár alanyi jogon, bármiféle vizsga nélkül megkapta 18 éves korában a hajtási igazolványt és élete végéig birtokolta azt, két szabály ismeretében: a zebrán mindig a gyalogosnak van elsőbbsége, egyébként pedig a jobbról érkezőnek. S nem egyszer előfordult koccanásoknál, hogy rendőrt kellett hívni, mert a vétkes sofőr nem akarta elhinni: a hatszögű piros tábla bizony azt jelenti, meg kell állnia és el kell engednie a másikat.

Brüsszel belvárosában sem érzékelhető semmi a harmadfokú terrorfenyegetettségből, az utcák és a macskaköves kis sikátorok tele vannak emberekkel — utóbbiakban egymást érik a szépen megterített, kinti asztalok, melyek mellett (akárcsak a vendéglő benti részében) nyugodtan és kényelmesen, nagyokat nevetve vacsoráznak. Mintegy tudomást sem véve az alig pár száz méterre lévő s az európai dzsihád centrumaként nyilvántartott Molenbeek negyedben zajló razziákról. Ez a közömbösség azonban csak látszólagos, hiszen nagyon jól tudják, mi történt Párizsban és mi történik a szomszéd negyedben — csak (még) nem engedik, hogy a terroristák egyik legfőbb célja, a félelem és a pánik uralja életüket, megingatva az európai kultúrába és emberi civilizációba vetett hitüket. Hétfő este ellenére tömve van a híres Delirium Tremens sörözőnek is otthont adó bulinegyed, a rózsaszín elefántok által „őrzött” termekben pedig közel 400-an kóstolgatják nyugodtan a több mint kétezer fajta erjesztett nedűt. Tegyük hozzá, megfogadtuk vendéglátóink szigorú tanácsát és nem kíváncsiskodtunk ki a belvárosból s a mocorgó szakmai kíváncsiság ellenére sem sétáltunk el Molenbeek határáig.

A másnap reggeli ragyogó napfényben sem látunk egyetlen rendőrt sem az utcákon, öltönyös-nyakkendős bürokraták hada lepi el a várost — belőlük egyébként a nap vagy az éjszaka szinte bármely órájában láthatunk az utcákon —, a csodálatos Leopold parkban is béke és nyugalom honol, a helyi köztisztasági vállalat dolgozói porszívózzák össze a lehullott faleveleket, hogy aztán majd komposzt formájában visszakerüljenek a fák és bokrok tövére. A királyi palota előtt is csak azért áll a díszőrség, mert a család valamelyik tajga indul napi teendőit elintézni, pár lépéssel arrébb pedig a lengyel munkások által 1980-ban alapított Szolidaritás szakszervezet által képviselt értékek és elért eredmények tiszteletére Esplanade Solidarnosc 1980 névre keresztelt tér, középen a Simone Veil Agorával uralja az európai parlamenti negyedet és köti össze a parlament épületeit. Itt pillantjuk meg az első, terepszínű katonai ruhába öltözött, gépfegyvert szorongató őrt a bejárat előtt, aki bár igyekszik komolynak tűnni, szája sarkában kis mosollyal engedi, hogy a parlamentbe érkező népes diák- és látogatócsoportok tagjai „titokban” lefényképezzék.

Gyors biztonsági ellenőrzést követően — mely semmiben sem különbözött például a bukaresti parlamenti ellenőrzéstől s amely nem kimondottan a terroristák, iszlamisták, dzsihádisták miatt van érvényben, hanem azért is, mert számtalan olyan zizzent elme létezik, akinek leszámolni valója van valakivel — belépünk az Európai Parlamentbe (EP), ami nem csak az egyetlen, közvetlenül megválasztott uniós szerv, mely az Európai Unió 500 millió lakosát képviseli, de a soknemzetiségű és többnyelvű demokrácia működésének egyedi példája is. Apropó, többnyelvűség: Brüsszel utcáin ha nem is bábeli, de legalább öt nyelvű — francia, holland-flamand, német, angol, arab — beszélgetés hallatszik folyamatosan. Az EP egyik előadótermében Alina Dinu érdekes előadásban mutatja az Európai Uniót, a parlamentet, az Európai Tanácsot, hatásköreiket és szerepeiket. Közben megérkezik „vendéglátónk”, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, Winkler Gyula képviselő társaságában és az előadás kötetlen, sok témát érintő beszélgetéssé változik, melynek során szóba kerül az is, miképp befolyásolja a belga sörgyártást a Tibeti fennsíkon beálló klímaváltozás, összehasonlításra kerül a tibeti kisebbség és az erdélyi magyarság helyzete is (s talán az egyik legnagyobb különbség a kettő között, hogy a tibeti kisebbséget nem osztották úgy meg, mint ahogy az erdélyi magyarság most meg van osztva) és elkerülhetetlenül felmerül a migránsválság, Európa lakosságának elöregedése valamint a terrortámadások. Belgium is azon országok közé tartozik, amelyek már hosszú évtizedek, közel fél évszázad óta otthona lett a sötétebb bőrszínű bevándorlóknak, akiknek zöme a belga király egykori magángyarmatáról, Belga-Kongóból és Belga Kelet-Afrika területéről érkezett (akárcsak Franciaországba az egykori Észak-Afrikai gyarmatokról) és akiket egyfajta „apa felelőssége a gyermek iránt” érzéssel fogadtak be, s teremtettek számukra munka- és megélhetési lehetőséget. Sógor Csaba elmondása szerint azonban sokkal nagyobb problémát jelentenek a második generációs migránsok, akik — mintegy elveszve a két világ között — lázadnak és haragszanak szüleikre, mert otthagyták az őshazát, ugyanakkor lázadnak az európai világ és értékrend ellen is, mert — tisztelet a kevés kivételnek — alacsony képzettségi szintjük miatt nagy részük munkanélküli, csak ácsingózik az átlagpolgár jómódú életvitele után, de nem akar dolgozni sem, hogy megteremtse egzisztenciáját. Ráadásul ők már teljes jogú belga állampolgárok.

A kötetlen beszélgetés után bepillantunk a döntéshozás helyére, EP amfiteátrum-üléstermébe, ahol a délutáni ülésre készülődve ellenőrzik a felszereléseket, asztalokat, előtte azonban megemlékeznek a párizsi terrortámadás áldozatairól. A Parlamentárium, azaz az Európai Parlament Látogatóközpontja előtt látunk ismét gépfegyveres katonákat, ők azonban már mosolyogva engedik, hogy melléjük álljanak és fényképezzék őket. A látogatóközpont vendégei interaktív multimédiás anyagok segítségével ismerkedhetnek meg az európai integráció történetével és azzal, hogy ez milyen változásokat hozott a mindennapi életben, s a Hangok alagútjában az EU és annak 24 hivatalos nyelve által alkotott „olvasztótégelyből” kaphatnak ízelítőt. Délután Sógor Csaba és a Pogány-havas Kistérségi Társulás, a Birdlife Europe és a European Forum on Nature Conservation and Pastoralism elnevezésű civil szerveződések közösen tartottak szakmai szemináriumot a fás legelők helyzetéről — a találkozó témájáról erdélyi vonatkozásban Hartel Tibor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense tartott szakmai áttekintést. “Az erdélyi emberek megtanulták a KAP (Közös Agrárpolitika) előnyeit használni és az előírásoknak megfelelően cselekedni, viszont nagyon fontosnak tartjuk, hogy az európai döntéshozók is tiszteletben tartsák a helyi környezeti szempontokat. Egyértelmű európai irányelvekre van szükség a fás legelők formai meghatározásához azért, hogy megvédjük az agrár-ökoszisztémák egyensúlyát és azért, hogy az európai támogatások figyelembe vegyék a több évszázados mezőgazdasági hagyományainkat” — fogalmazott Sógor Csaba.

A kora esti városnézéskor természetesen ismét zuhogott, de az eső áztatta Grand Place-en nem gyönyörködött a kivilágított épületekben kevesebb nézelődő, mint máskor, a turisták és „hivatalos látogatók” sokadalma ugyanúgy elözönlötte a csokoládéboltokat, mint máskor és a vendéglők is teltházasak voltak — annak ellenére, hogy nem sokkal előtte halasztották el Hannoverben robbantásos merénylet veszélye miatt a német-holland meccset és egyre gyakrabban és hangosabban visítottak fel a molenbeeki razziára süvítő rendőrautók szirénái. Molenbeek negyed egykor ipari központ volt, most homogén, közel-keleti mikrovilág alig 10 percre Brüsszel szívétől, közel 100 ezres lélekszámú, szinte önálló szabályok szerint élő muszlim lakossággal, 22 mecsettel és több mint 30%-os munkanélküliséggel, ahová „békés” napokon sem lépnek be túl szívesen a rendőrök. Molenbeek az Iszlám Állam egyik európai toborzóközpontja lett és nem véletlen, hogy népességarányosan éppen Belgiumból ment a legtöbb európai szélsőséges Szíriába harcolni...

Szerdán reggel az egy szinttel megemelt készültség ellenére is csak két fegyverest láttunk a reptéren, a csomagellenőrzés sem volt szigorúbb, mint érkezéskor. Most pedig … furcsa kettősség érzésével nézem a vesztegzárat az Európai Unió fővárosában, ahogy katonai teherkocsik döcögnek azokon a macskaköveken, amelyeken pár nappal ezelőtt még mi is — békésen és nyugodtan — sétáltunk.

Szabó Kinga Mária