A huszonegyedik század embere versengésben tölti az életét. Egymás közötti kapcsolataink — egyre több esetben — kezdenek átalakulni érdekkapcsolatokká, s ha az érdekek nem érvényesülnek, válsághelyzet alakul ki, amiből számtalan módon lehet próbálkozni kimenekülni, de nagyon ritka az a kimenekülési forma, ami megoldást jelent. Egymás közötti kapcsolatainkban több a versengés, mint az együttműködés, több a konfliktus, mint a problémamegoldás, emiatt többet élünk feszültségben, mint nyugalomban. Ideje lenne feltenni a kérdést: miért nem hajlandóak az emberek a közös cselekvésre — sokszor családon belül sem —, még akkor sem, ha egyformán látják a jelentősebb problémákat? Miért nem cél az együttműködés javítása? A legegyszerűbb emberek között is egy bonyolult versengési rendszer alakult ki annak következtében, hogy különböző érdekeket érvényesítsenek. Ma már egyre jobban kezd háttérbe szorulni a közösségi érdek, még a családi érdekek is. A versengés kiszorítja az emberek életéből azokat az erkölcsi érdekeket és normákat, amelyek évezredek során alakultak ki, és a legnehezebb időkben is menedékül szolgáltak. Ezek hiánya megosztottsághoz vezet, növeli a versengést nemcsak népek, nemzetek, vallási felekezetek, hanem férj és feleség, szülő és gyermek között is. Egyre kevesebben vannak, akik az amúgy is megosztott súlyos gazdasági és társadalmi zavarokkal küszködő világban emberbarát, emberarcú közösségekben tervezik az életüket. A versengés már nem igazán arról szól, hogy mi az, ami megszerezhető a körülöttünk lévő világban, hanem arról, hogy mi az, ami megszerezhető a globalizálódó földkerekségen. Nagyon sok ember nem elégszik meg a szülőföld adta lehetőségekkel, hanem a távolba vágyik, az ismeretlenbe, azt remélve, hogy ő is képes arra, amire képesek azok, akik rövid távon, küzdelem nélkül, sokkalta inkább lemondások árán kapják meg azt, amiről később kiderül, hogy nem is az ő álmuk, nem is az ő világuk, nem is az ő szükségletük. Így jutunk el oda, hogy elérhetetlen célok hajszolása miatt eltávolodunk a valós céloktól, magunk mögött hagyjuk azt az életlehetőséget, amelyikbe teremtve vagyunk, mindezt egy álomvilágért, ami nincs.

Elek György