Huszonötödik alkalommal rendezi meg a Véndiákszövetség a Véndiáktalálkozót. Minden évben ott voltam, vissza tudom pörgetni emlékezetemben a találkozók eseményeit, a kezdeti lelkesedést, az évről évre végbemenő változásokat és mindent, ami ezeken a találkozókon megtörtént. Ma már tisztán látható, hogy mennyi minden történt és mennyi minden megváltozott egy negyedszázad alatt. A legemlékezetesebb — gondolom, sokak számára — az első Véndiáktalálkozó marad. Ez érthető, hiszen akkor alkalom adódott arra, hogy találkozzanak egymással olyan tanárok és diákok, akik több évtizeden át nem is hallottak egymásról. Abban az időben még ritkaságszámba ment a telefon, nem volt internet, nem volt Facebook, úgy tudtak meg néhány apró dolgot egymásról a volt osztálytársak, a volt tanárok, ha összefutottak olyan személyekkel, akik találkoztak egy harmadikkal vagy egy negyedikkel. Az első Véndiáktalálkozókon mindenki igyekezett magával hozni fényképeket, emléktárgyakat, mindenki mutogatta a gyerekei és családtagjai fényképét, mindenki mesélt az életéről vagy megpróbálta eltitkolni annak sötétebb részeit. Hazajöhettek azok is, akik a jobb élet reményében a nagyvilág valamelyik országába telepedtek át, ők is beszéltek sikereikről vagy kudarcaikról. Ahogy teltek az évek, fejlődött a technika, már nem kellett fényképeket hozni, hiszen bárki bárkivel kapcsolatot tarthat az interneten: beszélgethet, képeket küldhetnek egymásnak, a találkozásokkor már alig van miről szót ejteni, alig tudnak egymásnak újat mondani a véndiákok. Mintha évről évre lankadna a varázsa a Véndiáktalálkozóknak. Az idősebbek azok, akik igyekeznek minden évben ott lenni, talán ők azok, akik tudják értékelni a múltat, az együtt töltött éveket. Szerintem ennek az az oka, hogy a régiek számára valóban igazak voltak azok az érettségi tablókra írt mottók, amelyeket a mai diákok már csak nagy szavaknak tekintenek. Az idősebbek számára valóban harc és küzdelem volt az élet, az iskolában töltött évek, hiszen abban az időben nagy szorgalommal, rendszeres tanulással, sok-sok szülői áldozattal lehetett megszerezni az érettségi diplomát. Feltehetjük a kérdést: milyenek lesznek a Véndiáktalálkozók, amikor már nem lesznek ott a lelkes szépkorúak? Ha megfigyeljük, a fiatalabb korosztály már most sem vesz részt az osztályok felvonulásán. Őket már kevésbé érdeklik ezek a dolgok, ez valahol érhető, hiszen az ő küzdelmük nem mérhető össze a régiekével. Ők már a modern technika világában nevelkedtek, naponta láthatják egymást, naponta beszélgethetnek, számukra nem sokat nyújt egy ilyen találkozás. A legfiatalabbak nagy része pedig nem ebben az épületben tanult, nem köti őket semmilyen emlék ehhez a helyhez. Örkény István szavai jutnak eszembe: „Ezen a világon már minden mérhető, csak érzelmeink hőfokát nem jelzi műszer. Még a találkozások sűrűsége vagy ritkasága sem mutatója a szeretetnek, barátságnak, összetartozásnak”.

Elek György