Dr. Németi János nagykárolyi régész, történész, muzeológus emléke előtt számos egykori múzeumi munkatársa, kollégája, tanítványa közös kötetben megjelent tanulmányával emlékszik. Az egykori mester szakterületéhez közel álló tanulmányok a Szatmár Megyei Múzeum gondozásában megjelent könyvben magyar, román, angol és német nyelven olvashatók.
A könyvismertető előtt egy órával az esemény szervezői és az emlékezők a kegyelet koszorúit helyezték el a történész sírjánál a nagykárolyi református temetőben.

Dr. Németi János
1939. november 22-én született a Szatmár megyei Krasznaszentmiklóson. Tanulmányait Érendréden, Kaplonyban és Nagykárolyban végezte. 1957-ben érettségizett a Nagykárolyi Elméleti Líceumban, majd 1963-ban diplomázott a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán, régészet, ókor szakirányban. 1977-ben védte meg doktori disszertációját a Kolozsvári Történeti Intézetben, A korai és kései vaskor Északnyugat-Romániában címmel. 2003-tól a Nagykárolyi Városi Múzeum muzeológusa, helytörténész-kutatója. A Nagykároly környéki kelta ásatások vezetője, nevéhez fűződik többek között a piskolti kelta temető és a bobáldi bronzkori tell feltárása. Számos könyv és szaktanulmány szerzője. Tudományos pályája mellett rövidebb ideig a nagykárolyi RMDSZ városi ügyvezető elnöke, önkormányzati képviselő, a Nagykároly-kertvárosi Református Egyházközség főgondnoka, négy unoka boldog nagyapja volt. 2020. november 7-én hunyt el.

„A magyar temető anyagát nem publikáltam, mert akkoriban ezt nem engedték meg, de amit lehetett, megmentettem. Még egy újságcikket sem lehetett írni arról, hogy magyar temetőt találtunk, hazudni pedig nem volt kedvem, mert azt lehetett volna közölni, hogy egy tizenegy-tizenharmadik századi román temetőt tártunk fel.”

Beszélgetés dr. Németi János nagykárolyi régésszel
Kötelességünk átadni unokáinknak múltbéli értékeinket

Hogyan találkozott a régészet tudományával?

Annak idején, amikor érettségiztem, még múzeum sem volt Nagykárolyban. Egyik román tanárunk, Gindele György nyitotta fel szemem a régi dolgok iránt. Az akkori iskolagyűjteménybe szerzett be néhány tárgyat, és mesélt a városkörnyéki lelőhelyekről is. Ám ezek a figyelemfelkeltő próbálkozások semmiféle szakmai irányú képzést nem nyújtottak. Később, 1958-ban, amikor a Bolyai Tudományegyetemen voltam elsőéves történészhallató, Ferenczi István nevű ókor-tanárunk karácsony szombatján elhívott bennünket egy feltárásra, Kardosfalvára. Egy mentőásatásról volt szó, mivel az ottani téglagyár átalakításakor találtak valamit. Összesen hárman jelentkeztünk, és télvíz idején, ünnep előtt feltártunk egy sírt. Ez volt az első olyan találkozás a régészettel, amely komoly hatással volt rám. 

Létezett-e akkoriban ilyen irányú szakosodás?

Szerencsém volt, mert abban az időben volt a kolozsvári múzeumban egy ismerősöm, aki megengedte, hogy hetente pár alkalommal besegítsek neki. Emellett működött az egyetemen régész kör, ám ott nem látták szívesen a gólyákat, végül félév végén, vizsgák után mégis bekerülhettem. Ez a két önképzési lehetőség sokat segített a pályám kezdetén. A múzeumi raktárban cserepeket mostam, meg segítettem ezt-azt, így sok mindent sikerült ellesnem a szakmából. Aztán rábíztak egy Nicolae Vlasa nevű neolitikus szakemberre, aki tökéletesen beszélt magyarul, mivel édesanyja magyar volt. Tőle igen sokat sikerült tanulnom. Az egyetemen harmadév végén szakosodhattunk. Abban az évben régészet az országban egyedül csak Kolozsváron indult. Úgy gondolom, az akkori rektor, Constantin Daicoviciu rájött arra, hogy nincsen utánpótlás. Tekintettel volt a jövő nemzedékre, így kiharcolta, hogy a tanári mellett, régészeti szakképesítést is kaphassunk. Ennek az volt az ára, hogy délutánonként speciális kurzusokra kellett járnunk, ahol elsajátíthattuk a szaknak megfelelő információkat. Nyaranta pedig régészeti ásatásokat látogathattunk.

Tanítással nem is foglalkozott?

Amikor 1963-ban lediplomáztam, már voltak bizonyos régészeti alapismereteim. Egyetemi tanáraim szerettek volna a felsőoktatásban marasztalni, de Konstancára kellett volna mennem, egy tudományos szocializmus tanszékre, amihez nem volt kedvem. A tanügyben először összesen két hetet töltöttem. Diplomaosztás után az erdődi középiskolát választottam, de pár nap oktatás után el is hívtak a nagybányai múzeumhoz. Akkoriban, pontosabban ’61-ben vásárolt a városi múzeum egy hatalmas magángyűjteményt a berei református lelkésztől, Kovács Gyulától. Ezt a régészeti anyagot egy egész télen át rendszereztem, leltároztam. A munka segítségével sikerült jobban megismernem a vidék régészeti értékeit. Tavasszal aztán bekerültem a munka sűrűjébe.

Elkezdődtek a környék nagy ásatásai Csomaközön és Berében. Pontosan az előbb említett gyűjtemény hívta fel a figyelmet erre a leletekben igen gazdag területre. A berei anyagot először bukaresti, majd kolozsvári szakemberek vizsgálták meg, akik elhatározták, hogy érdemes komolyabban foglalkozni ezzel a vidékkel. Itt is mentőásatással kezdtünk, ugyanis volt egy igen értékes kelta temető, amelyet a helyi homokbánya fokozatosan szétdúlt. Ezek mellett még több, más korszakot is ástam Szatmár és Máramaros megyék terültén, de végül a Nagykároly környéki lelőhelyek mellett maradtam. Másfél éves bányai munka után véglegesen hazatelepedtem.

Hazaérkeztekor alapított múzeumot a városban?

’58-ban már volt egy kisebb tárlat a Károlyi-kastélyban, de az nem volt az igazi. Inkább természetrajzi vonatkozásai voltak ennek az intézménynek. A mostani múzeum első szobájában volt pár kitömött állat, amelyeket a helyi természetrajzosok preparáltak, vásároltak, szereztek, valamint néhány kőbalta és későközépkori tárgyi is helyet kapott mellettük. Amikor hazakerültem, ásatásaim során megpróbáltam olyan anyagot gyűjteni, amelyből kiállítást lehetett rendezni. A mezőteremi téesz-istállói építésekor egy nagyszerű lelőhelyet dúltak fel, és használtak töltésnek. Azonnal be kellett avatkoznom, hogy valamit meg tudjak menteni abból a bronzkori településből. Ennek anyaga alapozta meg a kastélyban berendezett múzeumi tárlatot, amelyhez hozzájött még néhány szaniszlói kelta sír is. Végül négy év alatt összegyűlt annyi anyag, hogy egy komolyabb régészeti kiállítást állíthattunk össze. A természetrajzi részleget pedig Karácsonyi Károly botanikus kollégám vette át, és gondolta újra. A múzeum a mai napig is kétrészlegűként szerepel az országos nyilvántartásban.

Lehetett akkoriban magyar vonatkozású anyagot ásni?

Az igazság az, hogy ilyen tematikában nem lehetett külön ásatást kérni, de a felbukkanó anyagot minden esetben megmentettük. Egyik jó példa erre még egyetemista koromból származik. A mezőfényi téesz silógödröket ásott, és amint kiértem, észrevettem, hogy egy Árpád-kori temetőt bontanak épp. Sajnos az a rész, amelyet a gödrök miatt feldúltak, már szinte menthetetlenné vált. Ennek ellenére, munka után kimentem, és a silógödrök közötti részt megástam. A magyar temető anyagát nem publikáltam, mert akkoriban ezt nem engedték meg, de amit lehetett, megmentettem. Még egy újságcikket sem lehetett írni arról, hogy magyar temetőt találtunk, hazudni pedig nem volt kedvem, mert azt lehetett volna közölni, hogy egy tizenegy-tizenharmadik századi román temetőt tártunk fel. Ennek nem lett volna értelme, így eltettük a raktárba, és végül nem is olyan rég, úgy nyolc éve a nyíregyházi múzeum egyik kiadványában közöltem. A múlt rendszerben ilyesmire központi pénzt nem lehetett kérni, de nem hivatalosan, úgy mellékesen, sok magyar anyagot tártunk fel. Ha sikerülne átszervezni a múzeumot, modern tárlókkal, megfelelő fény- és hangeffektusokkal, akkor volna mit kiállítani, mert vannak tartalékaink ezen a vonalon is.
Nem csak a hivatalos feltárásokat végeztük el, mert az előirányzott tervek mellett sokszor be kellett avatkozni a vályogvetésekbe, homok- és agyagbányákba, amelyek széthordták az értékes lelőhelyeket. A Kraszna és Ér folyók szabályozásánál szintén sok munkánk volt.

Mi volt a legérdekesebb Nagykároly környéki feltárásuk?

Az érdekes kifejezés régészetileg kétféleképp értelmezhető. Ez a terület egy tabula rasa volt régészetileg, ismeretlen lelőhelyekkel, így bármi, amit találtunk, feldolgoztunk, érdekesség, újdonság volt a régésztársadalom számára. A XX. század elején csak épp annyi kutatást végeztek, ami szükséges volt a Szatmár Vármegye Monográfiájának összeállításához. Akkor már nem lehetett kihagyni az őskort sem, mert abban az időben Európa-szerte kezdett fellendülni a régészet tudománya, így Vende Aladár itt-ott ásogatott a környéken. A leletekkel 1904-ben megalakították a Vármegyei Múzeumot Nagykárolyban, ám 1926-ban, amikor a megyeközpontot Szatmárnémetibe helyezték, a gyűjtemény szétszóródott. Még Nagybányán is találtam belőle darabokat.

Ami a nagyközönséget illeti, a legérdekesebb leletet egy Török József nevű diák hozta be. Ez egy bronzkor végi sisak, amely szerencsére itt maradt a múzeumban. Amikor létrehozták a Román Nemzeti Múzeumot, akkor a megyei táratok, és az egyházi gyűjtemények anyagát rendelettel összeszedték. Ez azért maradt meg, mert el volt rejtve, és nem tudtak róla. A sisak azért érdekes, mert összesen 20 példányát ismerik Európában. Egy másik érdekes feltárás szintén a sisakhoz kapcsolódik. Egy piskolti vályogvető telepen jártam, megnézni a főfedő lelőhelyét, és akkor fedeztem fel a cigányok ásta gödör falában egy kelta lakás maradványait. Itt azért dolgozhattunk, mert az új megyésítés folytán néhány olyan Bihar megyei település Szatmárhoz került, amelyeken azelőtt nem jártuk. Korábban nem szerettük volna megsérteni a nagyváradi kollégák felségterületét. Itt megtaláltuk a települést és a temetőt is, amelyik a csomagközihez meglepően hasonló elrendezésű volt, és amelyet 1970-ben fel is tártunk. Ez el is tartott ’77 őszéig. Azt kell mondanom, hogy ez az ásatás a felszínre hozta a Kárpát-medence máig ismert legnagyobb kelta temetőjét, amelyben összesen 186 sírt találtunk. Olyan tárgyak kerültek elő innen, amelyek azóta már számtalan európai kiállításon is megfordultak. A kelta feltárások anyagával aztán be is iratkoztam a doktori iskolába Északnyugat-Románia vaskora tematikában. Nagykároly mellett még egy fontos feltárás volt, a városhoz közeli Bobáldon. Itt három és fél méter vastag kultúrréteget találtunk, amelyben a bronzkortól a kőkorig minden korszakból találunk anyagot. Korábban már megszondáztam ezt a területet, de a tényleges ásatást csak 1986-ban kezdtük el. A bronzkor szempontjából ez a Kárpát-medence legérdekesebb feltárása, mivel összefüggő, azaz egy helyen van a korszak összes fejlődési fázisa. Látványos is volt ez az ásatás, és később a Sapientia Egyetem régésznövendékei éveken keresztül itt gyakorlatoztak, akikből egy-egy ma is dolgozik minden erdélyi múzeumban.

Egy időre újra visszatért a tanügybe. Mi volt ennek az oka?

A mai napig sem tudom pontosa, miért, de 1977-ben eltanácsoltak a múzeumtól. Abban az időben nem nézték jó szemmel, ha állami kulturális intézményekben magyar vezetők dolgoznak. A dolog előzménye, hogy 1974-ben, Székesfehérváron volt egy kelta kongresszus, ahova Romániából három szakembert hívtak meg. Vlad Zirat, a bukaresti intézettől, Ioan Crişant Kolozsvárról, és engem. Én a piskolti adataimból készítettem egy dolgozatot, amely az itteni kelta kultúra kezdeteit vizsgálta. A tanulmányt a fővárosban franciára fordították, elküldték Magyarországra, de én nem mehettem vele. Hiába volt meghívóm, nem adtak útlevelet. Amikor megjelent a konferencia kötete, és a dolgozatom különlenyomata, a magyar kollégák postázták az itthoni címemre, nem tudván, milyen körülmények uralkodnak nálunk. A postán azonnal meg is fogtak, és belém kötöttek. Szerencsém volt, hogy tanulmányomat hivatalosan delegálták, és nem én csempésztem ki, mert az sokkal fájdalmasabban érintett volna. Nagy büntetést nem szabhattak ki rám, de a múzeumtól az egyes számú általános iskolához dobtak át. A rendszerváltásig ott voltam aligazgató, de közben régészkedtem, mert a Kraszna szabályozásánál fontos leleteket kellett megmenteni. Hivatalosan oda senki ki nem tette a lábát, így nyugodtan dolgozhattam. A vasárnapjaim rá is mentek erre, de nem bántam meg.

Ha jól tudom, helytörténettel is foglalkozik. Melyek ennek a részletei?

A történethez hozzátartozik, hogy évekig egyedül voltam itt régész, muzeogáfus, és meg kellett ismernem a város múltját, mert a látogatók szakszerű válaszokat vártak kérdéseikre. A helytörténeti munkát amatőrként, autodidakta módon végeztem az évek során. Azonban arra figyeltem, hogy hiteles forrásokból inspirálódjak.
Szeretném, ha a kastély restaurálása után is találnának helyet a városi múzeumnak, mert itt olyan európai szintű régészeti, természetrajzi és várostörténeti értékek vannak, amelyeket kötelességünk megmutatni a jövő nemzedéknek is. 

Végh Balázs
(Eredeti megjelenés: Krónika, Szempont melléklet, 2009. 07. 10.)