Több mint ötvenezren látogattak ki az elmúlt hét végén tartott feketetói vásárba. A több évszázados hagyományú kirakodóvásárban szinte bármit lehet vásárolni az átlagos alatti áron.

Szatmárnémetitől Zilah irányába elindulva autóval, Haraklány községnél letérve, Varsolcon és Krasznán keresztül egyre közelebb kerülnek a sárga, narancssárga, vörös, zöld és barna színekben pompázó erdők. Csucsán, az Ady- és Goga-emlékház kettősségén mélázva, a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő főútra, Nagyvárad irányába kitérve szinte kéznyújtásnyi távolságra kerülnek a falevelek. Mindez persze a már-már lépésben való araszolásnak is köszönhető. Még 4-5 kilométer, és a türelmét vesztett vásárló, kincskereső vagy csak egyszerű bámészkodó számára az útszéli kertjüket, kaszálójukat megnyitó, október második hétvégéjén 5 vagy 10 lej ellenében gazdából parkolóőrré avanzsálódott helybéliek látványa egyértelműen megnyugvásra késztet: itt van a feketetói vásár.

Első látásra a kavalkádban semmi rendszert nem lehet felfedezni, pedig az Erdély társadalmi, történelmi, antropológiai keresztmetszetét nyújtó vásárnak nagyon is pontos időrendi, tárgyi és földrajzi behatároltsága van. A keleti részről megközelítve a jórészt „kínai szagú”, új állapotban levő termékek sokasága után, nyugat felé haladva, a Nyugatról beérkezett segélyekből, használt ruházatból, lábbelikből és elektronikai eszközökből összehalmozott kupacokat, az őskori számítógépektől a megunt játékokig, az ócskaságok teljes sora követi. A régiségek részlegén az aradi tejcsarnokban használatos, még az I. világháború előtt gyártott üvegtől az árus szerint román, magyar vagy akár német nyelven kitűnően játszó, de éppen rumbát muzsikáló 1920—30-as évekből származó patefonon keresztül a napjaink kávézóiban fénykorukat élő fafogasokig és esernyőtartókig minden megtalálható. Az elődeink által 30, 50 vagy akár 70 éve levetett kalotaszegi és széki népviseletet többen is próbálgatják — köztük 20-30 éves magyar turisták, néptáncosok, de románul beszélő kíváncsiskodók is próbálgatják. Minden árucsoportot ételsátrak határolnak — a füst és a zaj könnyen nyomra vezet — , a magyar, román, cigány, német, amerikai, japán és más nemzetiségű étkezők a vásárbeli nyüzsgéstől kimerülve csülköt, miccset vagy cigánypecsenyét fogyasztva, számolnak be aznapi szerzeményeiről. Persze, a széki sátorban hangosabb a magyar muzsika, a román vásárló kissé felháborodottan mondja is társának, hogy őt csak azért szolgálják ki később, mert román. Máshol a magyar árus román szomszédjával jött, aki harmonikájával teremti meg az alaphangulatot, a cigány árust pedig nem sokat kell kérlelni egy igazi, vérbeli zenei rögtönzésre.

És mitől keserédes ez a vásári hangulat? Talán amiatt, mert a múlt szépsége, a jelen kettőssége és a jövő bizonytalansága ötvöződik benne. Feketetó kínálatában a tárgyak üzennek: a régiségek a lassú, türelmes alkotómunka szépségét sugallják, ennek kontrasztja a jelen türelmetlensége, a fogyasztói társadalom felületessége, a jövő még megválaszolatlan kérdései. A feketetói vásár egykori funkcióját rég elvesztette — amikor is a környék lakossága egy évre beszerezhette a háztartásban szükséges portékákat —, most inkább egy nyugatias, fényképezőgép-kattintgatásoktól kísért fényes attrakció, ahol a sokadalom egy letűnni látszó kor utolsó képviselőinek társaságában ünnepel.

Nézze meg a vásáron készült többi képet is!

M. B.